Rudyard Kipling: A kertész

Rudyard Kiplingtől sokáig csak A dzsungel könyvét ismerhette az olvasó. A tavaly megjelent két novelláskötet után, Aki király akart lenni címmel hamarosan várható a harmadik is, a Kelet Kiadónál. E kötetből való "a gyász, a bevallatlan hazugság novellája", Mesterházi Márton fordításában.

Az Úr egy sírt jelölt,
Hogy őrködjem felette.
De látta: vénülök,
S a követ elgörgette.
Egy nap a nagy Időben,
Egyetlen óra tette!
Az angyal látta könnyem,
S a követ elgörgette.
Máté 28, 2.

Mindenki tudta a faluban, hogy Hellen Turrell a maga világában bárki iránt teljesíti a kötelességét, de legpéldaadóbban mégis egyetlen fivérének szerencsétlen gyermeke iránt. A falu azt is tudta, hogy George Turrell kora ifjúsága óta keserves próbatétele volt a családnak, és senki nem lepődött meg arról értesülvén, hogy annyi megelőlegezett és elpackázott gyorssegély után az Indiai Rendőrség Felügyelőjeként kapcsolatba bonyolódott egy nyugállományú tiszthelyettes leányával, mígnem egy lovas-baleset során, néhány héttel gyermekének születése előtt életét vesztette.

A sors irgalmából George apja is, anyja is elhalt addigra, s a harmincöt éves, anyagilag független Helen, bár nyugodtan lerázhatta volna magáról az egész nyomorúságos ügyet, nemes lélekkel minden terhet vállalt, jóllehet akkortájt éppen baljós tüdőpanaszok miatt Franciaország déli részén kellett kezeltetnie magát. Megszervezte, hogy a csecsemő egy dajka kíséretében hajóra szálljon Bombay-ben, elébük ment Marseille-be, kiápolta a kicsit a dajka gondatlansága folytán föllépett gyermekkori dizentéria-fertőzésből, emiatt a dajkát kénytelen is volt elbocsátani, majd végül soványan, megviselten, de győzelemittasan hazahozta a tökéletesen felgyógyult kisfiút Hampshire-i otthonába.
Mindeme részletek köztudomásúak voltak, Helen élete nyitott könyv lévén, ő ugyanis azt vallotta, hogy a botrány csak tovább dagad, ha eltussolják. Elismerte, George mindig is meglehetősen fekete báránya volt a családnak, de a dolog sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, ha az anya ragaszkodik a jogához, hogy nála maradjon a gyermek. Szerencsére az a fajta ember pénzért bármibe belemegy, és miután George kínos helyzetben mindig a húgához fordult, Helen indokoltnak érezte, – s ebben minden barátja egyetértett vele – hogy a tiszthelyettes-rokonság szálát, úgy, ahogy van, elvágja, s a gyermeknek minden lehetőséget megadjon. Első lépésként a fiú – a lelkész közreműködésével – a keresztségben a Michael nevet kapta. Tudomása szerint, mondta Helen, ő nem különösebben gyermekszerető, de George-ot nagyon kedvelte; hozzáfűzte továbbá, hogy a kis Michael szája egészen az apjáé, amiből mégiscsak ki lehet indulni.
Michael valójában a széles, alacsony, szépen formált Turrell homlokot, s alatta a távol fekvő szemeket idézte föl leghűségesebben. Szája kissé csinosabb metszésű volt a családi típusénál. De Helen, aki az anyai ág részéről semmi jót el nem ismert volna, esküdött rá, hogy a fiú minden ízében és porcikájában Turrell, és ellenvéleményt senki nem hangoztatván, a hasonlatosság kész ténnyé vált.
Néhány éven belül Michael megtalálta helyét a világban, akár Helen mindig is: elfogadták vakmerőnek, filozofikusnak és meglehetősen jóképűnek. Hatévesen megkérdezte, miért ne hívhatná Helent „Mamának”, akár a többi fiúk az anyjukat. Amaz elmagyarázta, hogy ő csak nagynéni, a nagynénik pedig nem egészen ugyanazok, mint a mamák, ám – ha ez Michaelnek örömet szerez – szólítsa őt nyugodtan „Mamának” lefekvéskor, tekintsék ezt maguk között a becenevének.
Michael híven őrizte a titkot, de Helen, mint rendesen, most is elmesélte a barátainak. Michael dühöngött amikor megtudta.
– Mér montad el? Mér montad el? – kiáltotta a vihar végén.
– Mert legjobb mindig megmondani az igazat – felelt Helen, s átkarolta a kiságyában reszkető fiút.
– Jó, de ha a zigasság csúfság, akkor szerintem nem szép dolog.
– Nem szép, kis szívem?
– Nem, nem bizony, és – érezte, hogy a kis test megmerevíti magát –
amért elmontad, mostantól sohatöbbé nem hívlak Maminak, még lefekvéskor se.
– De ez nagyon barátságtalan dolog, nem? – kérdezte Helen halkan.
– Nem érdekel! Nem érdekel! Megbántottad a szívemet, és én visszabántalak. És bántani foglak, amíg csak élek!
– Jaj, ne mondj ilyet, ne mondj ilyet, kis szívem! Nem is tudod, mit...
– De igenis! És ha meghalok, még jobban foglak bántani!
– Hála az égnek, én sokkal hamarább meghalok, aranyom.
– Ha! Emma aszongya, ‘Ki tudja, mit hoz a sors’. (A fiú Helen fakóképű, öreg cselédjére utalt.) Sok kisfiú egész hamar meghal. Majd én is. És akkor majd meglátod!
Helen, akiben bennszakadt a szó, elindult az ajtó felé, de a jajveszékelő „Mami! Mami!” visszarántotta. Aztán ketten együtt sírták ki magukat.
Tízévesen, két félév bentlakásos elemi után Michael valami vagy valaki miatt fejébe vette, hogy társadalmi jogállása nem teljesen szabályszerű. Ez ügyben kérdőre is vonta Helent, akinek dadogó köntörfalazását a családban örökletes szókimondással zúzta szét.
– Egy szót se higgy az egészből – zárta le vidáman az okfejtést. – Nem
beszélnének így a népek, ha a szüleim meg lettek volna esküdve. De ez téged ne izgasson, Néni. Én a magam fajtájáról mindent kiderítettem angol töriből meg a Shakespeare-anyagból. Kezdjük azon, hogy Hódító Vilmos is olyan volt, és... egy csomóan még, és mind remekül boldogultak. De neked semmit se számít, hogy én olyan vagyok – igaz?
– Mintha bármi is számíthatna... – kezdte volna Helen.
– Rendicsek. Egy szót se szólunk többet, ha így sírsz tőle. – És soha
szóba nem hozta a dolgot, ha rajta múlt. De mikor két év múlva sikerült célszerűen, a szünet során elkapnia a kanyarót, s a láza fölment a közmondásos negyvenegy fokra, másról sem motyogott, amíg Helen hangja át nem tört a lázálmán, s meg nem értette vele életre szólóan, hogy az ég adta világon semmi sem verhet éket kettejük közé.
A középiskolai félévek, s a csodás karácsonyi, húsvéti és nyári szünidők úgy követték egymást, dicsőn és színesen, mint a sorban felfűzött ékkövek, és Helen úgy is őrizte őket emlékezetében, mint megannyi ékkövet. A kellő időben Michael kialakította a maga barátságait, melyek pályájukat befutván átadták helyüket más barátságoknak; de Helen iránti szeretete mindvégig állandó maradt, sőt, erősödött. Helen pedig viszonozta mindazzal, ami érzés a szívében, ami jótanács az elméjében, ami pénz az erszényében volt; és miután Michael értelmes fiú volt, a Háború egy minden valószínűség szerint ragyogóan ígéretes pálya elejéről szólította ki a frontra.
Úgy volt, hogy az elnyert ösztöndíjjal október elején kezd Oxfordban. Augusztus végén, friss érettségivel kis híján belevetette magát az elsőként lekaszált önkéntesek hullámába, de a középiskolai tisztképzőt vezető százados – akinek egy éve őrmestereként szerepelt – lebeszélte, majd rövid úton elintézte, hogy Michaelt kinevezzék tisztnek egy újonnan felállított zászlóaljhoz, mely zászlóalj annyira új volt, hogy a fele állomány még mindig az ősi vörös kabátot viselte, a másik felét pedig a nyirkos, túlzsúfolt sátrakban kerülgette az agyhártyagyulladás. Helent viszont megbotránkoztatta az önkéntesek azonnali besorozásának még a gondolata is.
– Dehát a családi hagyomány – nevetett Michael.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy mind mostanáig elhiszed azt az ostobaságot? – mondta Helen. (Emma, az öreg cseléd már évek óta halott volt.) – Becsületszavamat adtam... becsületszavamat adom itt és most... hogy... hogy minden rendben van. De komolyan.
– Ó, az engem nem izgat. Sohasem izgatott. – mondta a fiú vitézül. – Úgy értettem, hamarább benne volnék a parádéban, ha önkéntesként soroztatom be magam – mint a nagyapám.
– Ne mondj ilyet! Attól félsz tán, hogy túl hamar vége lesz?
– Nincs olyan szerencsénk. Tudod, mit mondott Kitchener.
– Tudom. Viszont a bankárunk múlt hétfőn azt mondta, az egész nem tarthat tovább Karácsonynál – puszta gazdasági okokból.
– Remélem, hogy neki lesz igaza. De az Ezredesünk – aki pedig hivatásos – azt mondja, hosszú robot lesz.
Michael zászlóalja szerencsés volt, amennyiben – egy számos „eltávozást” eredményező véletlen folytán – partvédelmi szolgálatra jelölték ki, melyet a norfolki tengerpart sekély lövészárkaiban abszolvált; onnan északra küldték egy skóciai folyótorkolat őrzésére; végül valami vaklárma miatt tartalékba helyezték. De épp aznap, mikor Michael egy vasúti csomóponton négy teljes órát beszélgethetett volna Helennel, a zászlóaljat átdobták a kontinensre, mivel a Loos-i veszteségeket föl kellett tölteni; úgyhogy a fiúnak csak egy búcsútáviratra maradt ideje.
Franciaországban megint a zászlóalj mellé szegődött a szerencse. Ypres környékén foglaltak állást, ahol dicséretes, bár nem túlzottan megerőltető tevékenységet folytattak, amíg összefabrikálódott a Somme-i offenzíva terve; s Armentieres és Laventie térségének békéjét élvezték, mikor amott a csaták elkezdődtek. Egy értelmes parancsnok – látván, hogy a fiúk bölcsen ügyelnek a szárnyakra, és hatékonyan ásnak – távíró-kábel fektetés örvén egyszerűen kilopta a zászlóaljat a hadosztályból, és Ypres tágabb körzetében fogta munkára.
Egy hónappal később, miután Michael éppen megírta Helennek, hogy dögletes az unalom, tehát aggodalomra semmi ok, az esős hajnalból kivágódó első gránátszilánk egy pillanat alatt végzett vele. A következő lövedék kifordította a földből, s a holttestre borította a hajdani pajta maradék falát, de oly egyenletes rétegben, csak szakértő szem látta volna, hogy ott valami kellemetlenség történt.
A falu addigra rég hozzáedződött a háborúhoz, s angol módra a hírek fogadásának rítusait is kialakította. A postamesternő, mikor a hivatalos táviratot a hétéves lánya kezébe adta, hogy vigye át Miss Turrellékhez, épp csak megjegyezte a parókia kertészének: „Hát most Miss Helen került sorra.” A kertész pedig, a maga fiára gondolva, annyit mondott: „Akkor tovább bírta, mint némelyik másik.” A gyermek viszont hangosan zokogott a kapuban, mert Michael Fiatalúr gyakran adott volt neki cukorkát. Helen hamarosan azon kapta magát, hogy igen gondosan egymás után leengedi a redőnyöket, és mindegyikkel komolyan közli: „Az ’eltűnt’ mindig azt jelenti, hogy meghalt.” Azután beállt abba a keserves menetbe, mely az elkerülhetetlen rendben végigjárta a haszontalan érzelmek sorát. A lelkész természetesen a reményről prédikált, és megjövendölte, hogy igen hamarosan üzenet érkezik valamelyik hadifogoly-táborból. Helennek több barátja is tökéletesen hiteles történeteket adott elő, bár mindig ismeretlen asszonyokról, akik hosszú hónapok süket csöndje után csodálatos módon visszakapták eltűnt szeretteiket. Mások arra biztatták, hogy sürgősen lépjen kapcsolatba olyan szervezetek csalhatatlan Főtitkáraival, akik kapcsolatba léphetnek jóakaratú semlegesekkel, akik pontos értesüléseket képesek kicsikarni a legszigorúbban titkolózó Fritz parancsnokból is. Helen megtett, megírt, aláírt mindent, amit javasoltak neki, vagy amit elébe raktak.
Michel egyik „eltávozásakor” elvitte volt egy lőszergyárba, ahol végignézhette, hogyan halad a megmunkálatlan vaslemez a csaknem kész termékig. Akkor döbbenten észlelte, hogy a nyomorult dolgot egy pillanatig sem hagyják magára; „így gyártanak belőlem gyász-sújtott legközelebbi hozzátartozót” mondta most magában, amint a különféle dokumentumokat elkészítette.
Idő múltán, mikor az összes szervezet mélységesen illetve őszintén sajnálta, hogy nem áll módjában kideríteni stb, valami megszakadt benne, és minden érzése – leszámítva a megszabadulás fölötti hálát – áldott passzivitásban hunyt ki. Amikor Michael meghalt, Helen világa megállt, s ő eggyé vált e megtorpanás teljes döbbenetével. Most ő továbbra is egyhelyben állt, míg a világ ment előre, de ez őrá nem vonatkozott – semmi módon, semmilyen tekintetben nem érintette. Ezt abból vette észre, hogy milyen könnyen sikerül társalgásba foglalnia Michael nevét, és fejét az illendően elmormogott együttérzés hallatán a megfelelő szögben félrehajtania.
E megkönnyebbülés áldott tudatában Helen a rászakadó, majd harangzúgásostól elmúló Fegyverszünetet alig vette tudomásul. A következő év végére leküzdötte az élve hazatért ifjakkal szembeni fizikai undorát is: képes volt megfogni a kezüket, és csaknem őszintén kívánt nekik minden jót. Hidegen hagyták a háború akár nemzeti, akár személyes utóhatásai, de – bár roppant távolságból – részt vett a különféle segélybizottságok munkájában, és határozott nézeteket vallott, sőt, hangoztatott (közben figyelte magát) a falu Háborús Hősi Emlékműve tárgyában.
Ekkor kapta meg, mint legközelebbi hozzátartozó, a hivatalos értesítést – s annak mellékleteként egy neki címzett, ceruzával írt, olvashatatlan levelet, egy ezüst azonosító lapot és egy zsebórát – melynek értelmében Michael Turrell főhadnagy tetemét föllelték, azonosították és a Hagenzeele-i Hármas Számú Katonai Temetőben újratemették; alább kötelességszerűen ott állt a sor betűjele és a sír száma.
Így aztán Helen egy másik gyártási folyamat futószalagján találta magát – örömittas illetve megtört rokonok között, akik szilárd meggyőződéssel élték meg, hogy immár van a földön egy szeretetüknek emelt oltár. Ezek hamarosan elmondták, és különféle menetrendek segítségével megvilágították neki, mennyire egyszerű, s az élet szokott vitelét milyen kevéssé zavarja, ha az ember fölkeresi a maga sírját.
– Milyen más volna – mondta a Lelkész neje – ha Mezopotámiában vagy akár csak Gallipolinál esett volna el.
Helen így valamiféle második életre ébredt, s ez a kéretlen fájdalom átkergette a La Manche csatornán, ahol, a betűszók új világában, megtudta, hogy a Hagenzeele-i Hármas Számúba kényelmesen eljuthat a délelőtti hajóhoz csatlakozó délutáni személlyel, valamint hogy Hagenzeele-től alig három kilométernyire van egy kényelmes kis szálloda, ahol az ember egész kényelmesen megalhat, másnap pedig fölkeresheti a maga sírját. Mindezt a Főhatóságtól tudta meg, mely a földig rombolt, örvénylő vakolatporral és szélfútta papírronggyal borított város szélén, egy deszkából és kátránypapírból tákolt barakkban székelt.
– Jut eszembe – mondta az illetékes – természetesen ugye ismeri a sírját?
– Igen, köszönöm – mondta Helen, és megmutatta a Michael hajdani kis írógépén leírt betűjelet és számot. A tiszt a sok könyve közül valamelyikben ellenőrizte is volna, de akkor egy termetes Lancashsire-i asszony nyomult kettejük közé, és ráparancsolt a férfira, hogy azonnal mondja meg, hol találja a fiát, aki az A.S.C. utászoknál volt káplár. A rendes neve Anderson volt, zokogta, de mivel jó hírű népektől származott, természetesen Smith néven soroztatta be magát; és Dickiebush-nál esett el, tizenöt elején. Ő maga nem tudja a számot, sem azt, hogy a két keresztneve közül melyiket használta az álnevével; de a Cook-nál váltott kedvezményes jegye Húsvét hetének végén lejár, és ha addig nem képes megtalálni a gyerekét, akkor megbolondul. Aztán odarogyott Helen keblére, de a tiszt felesége gyorsan előjött az iroda mögötti kis hálóból, és a nőt hárman egyesült erővel egy dikóra fektették.
– Igen, gyakran ilyenek – mondta a tiszt felesége, miközben kioldotta az asszony főkötőjének szoros zsinórját. – Tegnap ugyanő azt mondta, a fiú Hooge-nál esett el. Biztosan ismeri a sírját? Borzasztó sokat számít.
– Igen, köszönöm – mondta Helen, és elsietett, mielőtt a dikón fekvő asszony újrakezdte volna a jajveszékelést.
A mályvaszín és kék csíkosra mázolt, zsúfolt, vászon-homlokzatú fa-kalyibában elfogyasztott tea még beljebb sodorta Helent a rémálomba. Fizetéskor egykedvű, kevéssé csinos arcú angol nő állt mellette, aki – hallván, hogy a Hegenzeele-i vonat iránt tudakozódik – felajánlotta, hogy elkíséri.
– Én is Hagenzeele-be tartok – magyarázta. – Nem a Hagenzeele-i Hármas Számúba; az enyém a Cukorgyári, bár most már La Rosiere-nek hívják. A Hagenzeele-i Hármas Számútól kicsit délre. Foglalt szobát a szállodában?
– Ó, igen, köszönöm, táviratilag.
– Mindjárt más. Néha eléggé tele van, máskor egy lélek alig lézeng benne. De nemrég fürdőszabákat kapott a régi Lion d’Or – a Cukorgyári nyugati oldalán lévő szálloda – ami elég sok embert odavonz, szerencsére.
– Én erről nem sokat tudok. Most jöttem át először.
– Csakugyan? Én kilencedszer a Fegyverszünet óta. Nem magam miatt. Én hál’Istennek senkimet se vesztettem el – de, mint bárki másnak, elég sok barátom van, aki igen. És valahányszor átjövök, úgy találom, jól esik nekik, hogy van valakijük, aki egyszerűen csak ránéz... a helyre, és otthon beszámol róla. Aztán az ember fotókat is csinál nekik. Egész listám van a rámbízott munkákról. – Ideges nevetéssel meglapogatta a vállán átvetett Kodakot. – Ezúttal kettőt vagy hármat a Cukorgyáriban kell megnéznem, de jó egy párat a környéken lévő többi temetőben is. Megvan a szisztémám: elraktározom, és rendbe rakom őket, érti. És amikor már elég megbízásom van egy-egy környékre ahhoz, hogy megérje, akkor átugrom, és elvégzem a munkát. Az embereket pedig komolyan megvigasztalja.
– Gondolom, igen. – felelte Helen, és megborzongott, ahogy felszálltak a kis vonatra.
– De mennyire! (Tiszta szerencse, hogy az ablaknál kaptunk helyet, ugye?) Persze, hogy megvigasztalja őket, különben nem kérnék rá az embert, nem igaz? Valami tizenkét vagy tizenöt munka van a listámon – ismét meglapogatta a Kodakját – ma este rendbe is kell raknom őket. Ja, most jut eszembe. A magáé?
– Az unokaöcsém – mondta Helen. – De nagyon kedveltem.
– Ó, hogyne! Néha eltöprengek rajta, vajon érzik-e a haláluk után? Maga mit gondol?
– Jaj, én nem... nemigen mertem volna ilyesmiket firtatni – mondta Helen, és kis híján fölemelte a kezét, hogy a nőt távol tartsa magától.
– Talán jobb is. – felelte amaz. – A veszteség érzete éppen elég lehet, gondolom. Nos, nem is nyaggatom tovább.
Helen ezt hálával fogadta, de mikor a szállodába értek, Mrs. Scarsworth (addigra bemutatkoztak egymásnak) ragaszkodott hozzá, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, majd vacsora után a fojtott hangon beszélgető hozzátartozókkal teli, szűk, csúf teremben végigkalauzolta Helent a „megbízásain”, ismertetve az elesettek életrajzát, hajdani megismerkedésük helyét és legközelebbi hozzátartozóik vázlatos jellemrajzát. Helen majdnem fél tízig bírta, akkor aztán a szobájába menekült.
Kis híján egy órakor kopogtak az ajtaján, és belépett Mrs. Scarsworth; összekulcsolt kezében még mindig a rémes listát szorongatta.
– Igen... igen... tudom – kezdte. – Elege van belőlem; de valamit el akarok mondani. Maga... ugye nincs férjnél? Akkor talán nem fogja... De nem érdekes. Valamit el kell mondanom. Én ezt így nem bírom tovább.
– De kérem...
Mrs. Scarsworth a csukott ajtóig hátrált, szája hangtalanul mozgott.
– Egy perc – mondta. – Maga... emlékszik ezekre az én sírjaimra, meséltem róluk lent, az étteremben az imént. Csakugyan megbízásos munkák. Legalábbis jó részük az. – Tekintete körbejárta a szobát. – Micsoda különös tapéták vannak itt Belgiumban, nem gondolja?... Igen. Esküszöm, megbízásos munkák. De van egy, tudja, és... az a férfi többet jelentett nekem, mint bármi más a világon. Érti.
Helen bólintott.
– Többet, mint bárki más. És persze nem lett volna szabad. Úgy illett volna, hogy senki és semmi legyen nekem. De a mindenem volt. A mindenem ma is. Ezért csinálom ezeket a megbízásos munkákat, érti. Hát ennyi.
– De miért nekem mondja el? – kérdezte Helen kétségbeesetten.
– Mert már undorodom a hazudozástól. Mert hazudozom... folyton csak hazudozom... évről évre. És amikor nem szóval hazudom, akkor tettel és gondolattal, szakadatlanul. Mit tudja maga, mit jelent ez. Ő mindaz volt nekem, ami tilos lett volna... az igazi volt... az egyetlen igazi dolog, ami egész életemben megtörtént velem; és úgy kellett csinálnom, mintha senki és semmi lett volna. Ügyelnem kellett minden szavamra, és folyton ki kellett gondolnom, mit hazudjak legközelebb, évekig, évekig!
– Hány évig? – kérdezte Helen.
– Hat év négy hónapja előtte, két és háromnegyed éve utána. Nyolcszor jártam nála azóta. Holnap megyek kilencedszer, és... nem bírok... nem bírok úgy elmenni hozzá, hogy a világon senki se tudjon róla. Valakinek egyszer becsületesen el akarom mondani, mielőtt odamennék. Érti? Nem magam miatt, az nem számít. Soha nem voltam őszinte, kislány-koromban sem. De ez így nem méltó őhozzá. Úgyhogy... úgyhogy... el kellett mondanom magának. Mert így nem megy tovább. Jaj, nem megy!
Másnap kora reggel Mrs. Scarsworth nekivágott a megbízásos munkáinak, Helen pedig egyedül gyalogolt a Hagenzeele-i Hármas Számúig. A félig kész létesítmény többszáz méter hosszan másfél méternyivel magasodott a mellette húzódó makadámút fölé. A mély árok fölött beton átereszeken kellett lépkedni a vakolatlan külső falba vágott átjárókig. Helen fölment néhány fokot a földbe vájt, deszka-borítású lépcsőn, s elakadó lélegzettel mérte föl az elébe táruló zsúfolt síkfelületet. Nem tudta, hogy a Hagenzeele-i Hármas Számúban már huszonegyezer a halottak létszáma. Csak a fekete fakeresztek könyörtelen tengerét látta, melyeknek ágain hol itt, hol ott feliratos kis bádog-szalagok fityegtek. A keresztek tömegében semmiféle rendet, semmiféle szerkezetet nem látott; pusztán holttá aszott, derék-magas gyomok rárontani készülő vadonát. Elindult előre, aztán jobbra-balra tévelygett, reménytelenül töprengve, ki vagy mi fogja az övéhez vezérelni. Nagy messze előtte vastag fehér sáv látszott. Mint kiderült, egy rendezett parcella, két-háromszáz sír, melyeknek köveit már felállították, köréjük a virágokat kiültették, újonnan vetett füvük pedig frissen zöldellt. De amint elolvasta, s a cédulájával összevetette a sorok végén kőbe vésett betű-jeleket, rájött, hogy itt fölösleges keresgélnie.
Az egyik sor sírkőnél egy férfi térdelt – nyilván a kertész, hisz épp egy palánta körül nyomkodta a puha földet. Helen, kezében a cédulával elindult felé. Amint közelebb ért, a férfi felállt, és köszönés nélkül egyenesen megkérdezte: – Kit keres?
– Michael Turrell főhadnagyot – az unokaöcsémet – mondta Helen lassan, tagoltan, ahogy élete során már annyi ezerszer.
A férfi fölemelte a fejét, és végtelen részvéttel tekintett rá, majd az újonnan vetett fűről lelépve elindult a kopár fekete keresztek felé.
– Jöjjön velem – mondta – megmutatom, hol nyugszik a fia.
A temetőből elmenet Helen még visszanézett búcsúzóul. A távolban meglátta a palántái fölé hajló férfit; azután elment, abban a hiszemben, hogy a kertész1 volt az.

* * *

A Kipling-novella elé

Bényei Tamástól hallottam először (debreceni vendégtanár koromban), hogy Kipling (Joseph Rudyard, 1865-1936) nagy formátumú, világirodalmi rangú író volna. Hökkenten hallottam: A dzsungel könyvét ismertem, meg egy pár középiskolai évnyitóra való szavalmányt Az arany kincsestárból. És olvastam, micsoda sovén igehirdetője volt a brit birodalmi nagyságnak.
Tavaly aztán megjelent tőle két novelláskötet (idén egy harmadik), és bárki olvasó ember rájöhetett, hogy Bényei Tamásnak igaza van.
A Kelet Kiadó megbízott szerkesztőjeként régi kollégám, Sári László invitált a készülő kötet fordítói közé. Addigra véletlenül láttam egy angol filmet a loosi ütközetről, melyben Kipling fia elesett. Ezt a novellát – a gyász, a bevallatlan hazugság novelláját – a hatalmas szinopszis-gyűjtemény alapján én választottam magamnak. Kis túlzással azt mondhatnám: megtiszteltetés volt lefordítanom.

Mesterházi Márton

Megjelent: Litera.hu, 2010. május 10. (http://www.litera.hu/irodalom/rudyard-kipling-a-kertesz)