Karafiáth Orsolya játszóterei

Első verskötete 1999-ben jelent meg. Azóta három újabb könyvvel jelentkezett, köztük egy regénnyel. Verseit nagyra értékeli a kritika, védjegyének a rímes-ritmusos „írott sanzont” tartják. Excentrikus megjelenésével, különcségeivel – fellép divatbemutatókon, vezetett tévéműsort, celebekkel főzött, vállalt művészi aktfotózást, színes parókákat hordott – a bulvár figyelmét is hamar felhívta magára. Harmincnégy éves, de nemrég azt írták róla: olyan, mint egy identitását kereső kamasz lány. Jövőképe amúgy határozott. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

– Hol vonaton, máskor reptéri váróban értem utol telefonon, amíg találkozónkat egyeztettük. Passzióból utazgat?

– Berlinben, Bázelban, Padovában vannak barátaim, akiket rendszeresen látogatok. Szeretek utazni. Jártam mostanában Londonban és vagy hat magyar városban is. Utóbbi helyeken „hivatalból”. Újságíróként is dolgozom női lapoknak. Megesik az is, hogy épp külföldi élménybeszámolóra kérnek. Vagy arra, gálaesteket vezessek. Esetleg azért hívnak, hogy lépjek fel divatbemutatón.

– Kellemes életforma.

– És költséges, de behozza az árát. Anyagias lény vagyok.

– Ismertségéhez persze nagyban hozzájárul a tudatos különcködése is.

– Kezdetben véletlenszerűen kerültem olyan szituációkba, amelyek nem voltak igazán hétköznapiak. Például: közéleti személyiségeket „zaklattunk” egyik barátnőmmel. De gyorsan tanulok, úgyhogy egy idő után már nem bíztam a véletlenre a megjelenéseimet. Nyilván közben rossz döntéseket is hoztam. Például elmentem olyan tévéműsorokba – nem is említeném őket –, ahova nem kellett volna. Ám valahogy mindig sikerült visszaoldalognom a normálisabb kerékvágásba. Legalábbis annyira, hogy kívülről épeszűnek látsszak.

– Személyiségéből mi az, amit otthonról hozott?

– Mennyiségében – bizonyos szempontból – nem kevés. Apai nagyapám mérnök volt a MÁV-nál, így már gyerekként bejárhattam vonaton egész Európát. Édesapám – akit múlt nyáron veszítettünk el – ügyvéd volt, és igazi kultúrember. A komolyzene szeretetét tőle „vettem át”. Az irodalom édesanyám számára is nagyon fontos volt, meséket írt, amelyeket rajtam is „tesztelt”. Gyerekkoromban persze nem volt annyira vicces a sok különóra, gyakorlás, kényszerű sport.

– Különcségeiért támadják is: hogy képtelen visszafogni magát, már a jelenlétével is provokál.

– Ami azért nem „családi hozomány”. Kétségtelen: számos visszajelzést kapok, hogy amit csinálok, az már sok, néha nagyon, és engem nem is lehet komolyan venni. Van, aki úgy fogalmaz: „Karafiáth egy gyökér.” Nehezen választják szét a bulvárszemélyiséget a hétköznapi embertől.

– Inkább a költőétől, nem?

– Az irodalmi közeg is rosszul tűri ezt a helyzetet. Olykor az olvasók is. Mégsem akarom egyetlen üzemmódban működtetni magam.

– Köteteit persze könnyebb lehet így eladni.

– Egyfelől igen. Bár a verskötetek példányszáma sosem fog az egekbe szárnyalni. De tény, inkább akkor vállalok látványosabb médiaszereplést, ha egy könyvem épp megjelenés előtt áll. Akkor jó, ha a csapból is én folyok. Hat az emberek kíváncsiságára.

– Jelent meg regénye is, A Maffia-klub. Kollégái úgy tartják: a próza biztosabb profitot hoz az írónak, mint a költészet.

– Nemrég találkoztam Svájcban azzal az ügynökséggel, amelyik valószínűleg képviselni fog a kinti irodalmi piacon. Azt mondták: érzik bennem a lírikus alkatot, de abban ne reménykedjek, hogy versekkel náluk bármit is kezdhetek. Itthon még mindig nagyobb – bár nem óriási – az ázsiójuk a verseknek, mint Nyugaton. Fontos leszögeznem: az írásnál sosem az anyagiak motiválnak, már a kezdet kezdetén azt mondtam, szépirodalmi szövegért kapott pénzt nem fordítok megélhetésre, nehogy ez befolyásolja az írást.

– Mondják, a külhoni ügynökségek azt is nézik: az író képernyőképes-e, eladható-e a médiában.

– Engem is azért hívtak a személyes találkozóra, hogy kiderítsék: hogyan beszélek németül, csinos vagyok-e, miként viselkedem.

– Meggyőzhette őket, feltéve, ha nem esett túlzásokba.

– Azt mondták: nekik az tetszik bennem, hogy ezerféle dolgot csinálok. Még vonzónak is találtak, aki kiültethető a közönség elé.

– És aki ronda, alig mozdul ki otthonról, de remekművet ír?

– Annak a nyilvánossággal kevesebb lehet a szerencséje. Valójában persze nem ilyen végletes a helyzet, és mégiscsak a remekmű a döntő, nem pedig néhány színes paróka.

– Lehet, hogy az ön extravaganciája csak azért feltűnő mifelénk, mert még nem léptünk túl a Kádár-kori irodalmi szocializáción: a költő legyen „fekete-fehér”, a társadalmi bajokról komoly szavakat fogalmazó beszélő fej a tévében. Csak eszembe jut a francia romantika nagy különce, Théophile Gautier, aki piros mellényével és más hóbortjaival keltett megbotránkozást.

– Én azt tapasztaltam: Nyugaton az írók számára is természetes, hogy vállalnak szórakoztató szerepléseket a médiában. Én sem hiszem, hogy aki az írással foglalkozik, annak visszavonultan kellene élnie, magányban, esetleg füstös kocsmákban méláznia a világon, vagy „hónapos szobákban”, amíg éhen nem hal.

– Nálunk azt is elvárják az írástudótól, legyen az akár poéta, hogy reflektáljon a társadalom, politika, miegyéb történéseire.

– Politikai, közéleti kérdésekhez sosem szerettem hozzászólni. Elsősorban a kultúra érdekel. Miközben van persze személyes véleményem az „egyéb történésekről” is.

– Próbálkoznék: választások után vagyunk. A parlamentben helyet kap egy nagyhangú, szélsőjobb párt is. Mond rá valamit?

– Botrányosnak tartom, szégyenletesnek. De azon is szörnyülködöm, hogy egy másik párt kétharmados többséghez jutott. Ám érthető: a demagógia akkor hathat ilyen erővel, amikor közegünkben nagyobb tere van a sötétségnek.

– Költőtársai azt is szokták említeni: az irodalmi közélet tükrözi a szélesebb társadalmat. Pártbarátságok alapján osztanak világnézeti bélyegeket. Önnek jutott?

– Nem véletlen: a Szépírók Társaságának vagyok tagja. Az is sokat elárul, ki hol jelenik meg. Van kolléga, aki nem csupán válogatás nélkül publikál, még a nyelvét is használja mindkét oldal felé. Az is érzékelhető, hogy a választások előtt ki kezdett el óvatoskodni, kombinálni. De tényleg nem dolgom ezt megítélni, csupán jelzem: észre kell venni az ilyesmit.

– Mások játszmázásai során ön nem kerülhet kutyaszorítóba?

– Azért használom „megélhetésként” a bulvár peremét, mert az sokkal szabadabb, korlátlanabb játszótér. Valójában benne sem vagyok a honi irodalmi közegben. Hazai kiadóm, az Ulpius is független a rendszerektől.

– Jövőjét tervezettnek látja?

– Személyes terveim vannak. Fordítok, musicalt, dalszövegeket írok. Kulturális menedzsmenttel is szeretnék komolyabban foglalkozni, berlini ösztöndíjra pályázom. Évek óta részt veszek multimédiás projektekben, grafikusokkal, énekesekkel, színészekkel, fotósokkal dolgozunk együtt. Ez inspirál legjobban, az ilyen köztes területeken látom igazán a jövőmet. Az együtt gondolkodás mások perspektíváját is tágítja. Összeereszteni egy magyar írót és egy német grafikust, s rájuk „bocsátani” egy harmadik nemzetbeli zenészt: létrejöhet belőle valami élő, nagyon izgalmas, tanulságos és utaztatható kulturális projekt.

– Verset sem csupán annak ír, aki hasonlóan látja a világot?

– Szerelmes verseket írok. Vagy mostanában sokat a családról. Általában alapvető emberi érzésekről. Nem kell ahhoz hasonlóan gondolkodni, hogy ez valakinek „bejöjjön”. A legnagyobb tahónak is tetszhet egy csilingelő, szép rímekbe szedett vers. Még épülhet is belőle.

Karafiáth Orsolya 1976-ban született Budapesten. 1995-től 1999-ig az ELTE bölcsészkarán könyvtár és észt, majd magyar szakon tanult. Újságíróként kritikákat, recenziókat, interjúkat ír magazinoknak. Az Elektrik Bugi Kommandó együttesben énekelt. Kötetei: Lotte Lenya titkos éneke (1999), Café X (2004), A Maffia-klub (regény – 2008), Cigánykártya (2009). 2005-ben Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki.

Megjelent: 168 Óra Online, 2010. május 12. 08:29
(http://www.168ora.hu/itthon/karafiath-orsolya-bulvar-celebek-kolteszet-szepirok-tarsasaga-54807.html)