– Az író Závada Pál milyen olvasó? Kik a mesterek, a kortársak közül kikre figyel?

– Mesterekből rengeteg van.

– A legfontosabbak?

– Tolsztoj meg Flaubert, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Mészöly, Ottlik. És Esterházy, Parti Nagy és Darvasi László, a barátaim. De ezeket én ugyanúgy olvasom, miközben hál’ istennek a barátaim.

– A közvélekedés szerint az írók nem olvassák a kortársaikat, kollégáikat. Akkor ez magára nem áll.

– De én olvasom. Egyrészt muszáj, mert a Holmiban prózarovat-vezető vagyok, muszáj tudni, hogy a kollégák hol tartanak. Másrészt sokkal szívesebben olvasok egy új Darvasi-regényt vagy Parti Nagy könyveit vagy Esterházyt, Nádast, Kertészt, Krasznahorkait, Kukorellyt is, mint húsz-harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti szerzőket. Az elmúlt negyven-ötven évben viszonylag kevesebb, aki a kedvencek közé tartozik. Van Mándy meg van Ottlik, Mészöly, Déry Tibor, Örkény, ők nagyon fontosak, a húsz-harminc évvel ezelőtti kortársak már kevésbé. Hogy az akkori kortársaimat is így olvastam volna, mint az Esterházyt, Nádast, Kertészt, Darvasit, Parti Nagyot, azt nem tudom. De ez utóbbiakkal mégis vannak közös dolgaink, amelyeket meg is beszélünk. Fontosnak tartom a műveiket, ezeket én igazán szeretem.

– Az irodalmi köztudatban a regénnyel, a nagyregénnyel kapcsolják össze a nevét. Sokan azt tartják, hogy regényt nagyon nehéz írni. Időben is sokáig tart, rengeteg munka van vele…

– De haladék is. Ha valamit elront az ember, vagy rossz nyomon halad, akkor nem bukik le a következő hónapban, miután publikált egy novellát. A novella azért nehéz, mert tömörebbnek kell lennie, másrészt ahhoz nagy önfegyelem kéne, hogy az ember eltegye még egy évig legalább.

– A regényhez is kell. Meg idő is.

– Ott nem lehet másképp. De ott pedig van elég tér, hogy az ember kiforogja magát. Meg nyilván összefügg a lassúságommal, valahogy a történelmi dimenzióval is, hiszen a regényeim általában történelmiek, ha vannak mai nézőpontok, akkor is – és hát ehhez kell valamilyen terjedelem.

– A regény kihívás is lehet, mert nagyon nyitott műfaj, bármit meglehet kísérelni vele, benne. A maga négy regényére is rá lehet mondani, hogy történelmi regény, hogy családregény, a szociografikus vonulat is érdekes, a társadalomszerkezeti vonal is jelentős, vagy éppen szerelmi regény – nem egy regénykategória húzható rájuk tehát.

– Igen, sok mindent elbírnak. Meg a fotó. Vagy a Milotába még belenyomtam egy darabot is, az is komoly próbálkozás volt. Hogy működik-e, arról megoszlanak a vélemények, de hát mégis egy húzás.

– Melyik regénynyelvet, beszédmódot, megszólalást, narrációs technikát szerette a leginkább, melyikben érezte legjobban magát?

– Mindig a legutolsóval vagyok így, az van bennem leginkább. És abból, az Idegen testünkből írtam most darabot, vagyis adtam neki egy teljesen új formát: ott van egy kar, kórus, amely kötött formában beszél, jambikus tizenkettesekben; egy egészen új formát adni az egyszer már végiggondolt gondolatoknak–ez nagyon izgatott.

– Volt olyan megszólalásmód is, amellyel nagyon megkínlódott?

– A Milotában voltak, mert az eltartott vagy öt évig, és nem lett volna szabad annyi ideig tartania; ott voltak nehéz fázisok meg zsákutcák is. Meg darabkezdemények is, félbemaradt forgatókönyvek.

– Az olvasóiról tud-e valamit? Általában nők olvasnak regényeket manapság, nem?

– Hát igen, irodalmat szerintem jóval több nő olvas, azt nem tudom, hány százalékban. Nekem szoktak lenni író-olvasó találkozóim, és ha csak úgy otthonról verbuválódik a nézőközönség, legalább háromnegyede vagy négyötöde nő. Meg akik dedikáltatnak, ebből látom persze. De ez nyilván mindig így volt. Még akkor is, ha több férfi szerző volt.

– De nem úgy ül le, hogy látja a potenciális női olvasót, és annak ír…

– Nem, olvasóra nem szoktam gondolni. Illetve amikor az én-elbeszélők írtak, akkor a szerep magával hozta, hogy kellett gondolnia az én-elbeszélőnek egy nőre. De ez tényleg érdekes, hogy miért olvasnak többet nők, pedig hát…

– Nagyon fontos témája az identitás. Például a magyarországi szlovákság identitása. Erről mit gondol tótkomlósiként?

– Nagyon csökevényes a szlovák identitásom, az tényleg hagyományőrzés, amennyire-annyira, a komlósiság, nyelve is, tradíciója is kevésbé szlovák, mint amennyire komlósi.

– Érdekes, hogy ezt mondja, nem nemzetiséget említ, hanem a topográfiai meghatározást.

– Igen, mert a Lopusni Bandi bácsi kérdésemre, hogy mikor meccset néz, kinek szurkol, azt mondja: a magyaroknak. Meg a magyar Himnusznál érzékenyül el. Noha ő volt az, aki a legjobban beszélte a komlósi szlovák nyelvet, és ő mondta azt is, hogy én komlósi vagyok, nem szlovák. Persze, az szlovák, na de hát hogy? Ugye rengeteg megszorítással, rengeteg történelmi meghatározottsággal, azonkívül egy mélységes archaizmussal, tehát ez eleve is egy furcsaság. Mi mindannyian minden oldalról szlovák felmenőkkel bírunk, mert van, aki emiatt bizonytalan, hogy mit mondjon, ha a szülei vagy a nagyszülei négyfelé húznak. Ugyanakkor pedig baromi fontos, na de hát semmi nemzeti nincs benne. Viszont ez engem arra is figyelmeztet, hogy nem biztos, hogy a legfontosabb identitásképző dolog a nemzeti. A nyelv már igen, mert abba azért be vagyunk zárva, illetve aki többnyelvű, az nyitogatja erre is, arra is, amarra is. Az, hogyan cseperedik fel, vagy olvas, vagy kulturálódik, vagy szerzi meg a maga szakmai, családi és magánkapcsolati identitását, valamiféle nyelveken zajlik, és ehhez kapcsolódnak nyelvi, nemzeti kultúrák is. Ez mind ott van,de hát nem mondható döntőnek vagy elsőnek. Hogy mi a döntő és első? Az a fajta személyes identitás, amelyből soha senki nem ingathat ki, nem mozdíthat ki abból, hogy én én vagyok. Viszont abból, hogy valaki milyen nemzethez tartozik, akár többször is.

– Nálunk, szlovákiai magyaroknál a nemzeti identitásváltást – vagyis mondjuk ha valaki magyar felmenőktől származik és szlovákká válik valamilyen okból kifolyólag – általában erkölcsi romlásként könyvelik el.

– Persze, főleg ha vannak konkurenciák vagy konfliktusok, akkor az rögtön árulóként van megbélyegezve. Épp ezért rossz ez az egész etnicista világkép.

– Mert kizárós? Kirekesztő?

– Mert pontosan arról szól, hogy most akkor mondd meg, hogy ez vagy, vagy az vagy, akkor lepaktáltál azokkal, akkor elmagyarosodtál, akkor elszlovákosodtál, elrománosodtál, megtagadod a szüleidet, ez aztán borzalom. Az alapkérdés van rosszul föltéve.

– Ebből viszont nem nagyon fogunk tudni kimászni egy darabig.

– Hát nem. Lehessen hűnek is lenni, meg lehessen hűtlennek is lenni. A hűtlenségnek pedig hihetetlen távlatai nyitnak, az képezhet hidat a másik náció felé. A hűtleneknek köszönhetjük az egész fordítói kultúrát. Ha az nem volna, mindenki belesüllyedne a sajátjába, és az borzasztó lenne. Ha az ember nem így fogná fel, ha ebből a tótkomlósi történetből nem ez lenne a tanulság, hanem a „porlik, mint a szikla”, meg „elfogyunk”, meg a „megmaradni” meg az összes üres közhely, az nagyon-nagyon rossz tanulság.

– A kisebbségi probléma nem csak a szlováksággal kapcsolódik össze, hanem a zsidósággal, talán hangsúlyosabban. Ez miért fontos?

– Mert volt ez a botrány, amit nem lehet földolgozni: a holokauszt sokkja.

– Nem zsidóként mondja ezt.

– Főleg amiatt.

– Személyesen felelősségetérez?

– Igen, az embernek számot kell tudnia adni azzal az élménnyel, hogy nagy ürességek nyomába lép, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ráeszméljen, mi hiányzik onnan. Az egész gyerekkoromban az utca, ahol jártam, azok a terek, ahol megfordultam, meg az az iskola meg a zeneiskola – fogalmam nem volt, hogy az milyen ház. Ezek azért eléggé sokkoló élmények.

– Felnőttként döbbent rá?

– Nem felnőttként, de már serdültebb korban. Ez abnormális, mert ugye, temetőbe járunk, és mutatják a szülők, hogy ez a nagyapád sírja meg a dédapádé, meg hogy ezt a házat a nagyapád építette. És akkor van egy nagy szünet, ott meg nincs semmi. És ez sokk, egy valamiféle megmagyarázandó, feldolgozandó trauma egyrészt, másrészt meg a kultúra, amit az ember használ, amiben benne van az irodalom is meg a gondolkodás, meg a tárgyi kultúra, meg egy csomó minden. Hihetetlen vaskosan benne van ez a tradícióinkban, noha nem is biztos, hogy tudjuk; egy csomó mindenről nem is tudjuk. Elkezdett a fotó érdekelni, és ahogy nézegettem a régi fényképeket, rádöbbentem, hogy tízből legalább nyolcat zsidó fényképezett, és parasztokat, zsidókat egyaránt.

– A nyitottság, a „másikságra” nyitottság ez?

– Meg a szakma. Ez a mestersége volt, tehát kellett neki fényképezni. Vagy hogy mit jelent az, lokálpatriótának lenni. Hogy aki körbefényképezi a falut, az a közössége megmaradásáért meg a gyökereknek az elmélyítéséért sokkal többet tett, mint aki csak úgy egy kicsit elvitette az előzőt. Tehát ezek kérdések, hogy miből áll a kultúránk, a tradíciónk meg a nemzeti tudatunk, meg ki a nagyobb magyar. Meg a mai napig nyilvános eszmék, hogy kit hogyan kirekeszteni.

– Zsidózás van…

– Meg cigányozás. Lehet, hogy az ember a cigányozást is a zsidózáson keresztül mutatja meg. A lényeg, hogy az ember egyre több mindenről gondolja azt, hogy több köze van hozzá, mint sejtette. Ezek rejtett erővonalak. Súlyosan és közvetlenül van közöm. Ha egy olvasmányt mondok, egy eszmét vagy irodalmat, politikust, és persze ennek az összes torzulásait, torzításait, ezeket nem véletlenül mondom.

– Rengeteg elismerés, szakmai, olvasói díjak, hogy csak néhányat említsek: Palládium-díj, Kossuth-díj, Prima Díj, Rotary-felterjesztés, Nagy Könyv-lista, Digitális Irodalmi Akadémia-tagság – számítanak ezek?

– Persze, csak nem kell számítani rájuk. Olyan értelemben nem szabad, hogy számítson, hogy az ember azt higgye, akkor most már neki minden jár. Például ebből nem következik az, hogy Németországban a könyveim sikeresek legyenek. Nem szabad rá számítani. Ami persze borzasztó nehéz. A Jadviga párnája németül elég gyér forgalmat bonyolított le, viszonylag kevés kritika jelent meg, azok is kicsit ilyenek, kicsit olyanok. De hát meg kell tanulni, hogy az ember ezt ne tekintse sérelmesnek. Mert aki azt hiszi, hogy neki ez is jár, meg az is jár, akkor a következő az, hogy Németországban mért nem írnak olyan szépeket az én könyvemről, mint a Darvasi Laciéról vagy a Bartis Attiláéról vagy a Dragomán Gyuriéról, hanem hogy az ember legyen büszke a kollégáira meg a barátaira, örüljön a sikereiknek.

– Ez ritka írói magatartás.

– Jó, ezt az ember úgy mondja, mintha a gyerekét tanítaná, hogyan kell viselkedni… A fényképész utókora le van fordítva, márciusban megjelenik.

– Németül?

– Németül. És azt sem szabad várni, hogy valaki írjon róla. Másfelől pedig jönnek dolgok, melyekre az ember nem számít, például Győrben a könyvtári kölcsönzésben a legolvasottabb író vagyok, és erre adnak egy díjat. És akkor az ember nagyon örül neki. Mert ez biztos, hogy nem lobbi, biztos, hogy nem a haverjaim, nem azért szavazott rám valaki, mert főztem neki vacsorát, vagy nem csak azért, mert valakinek tetszettek a könyveim vagy három valakinek, hanem olvasók voltak. Ilyeneknek lehet örülni.

– A Jadviga szlovák fordításának jó visszhangja volt, ugye?

– Nagyon, annak nagyon örültem. Szavazás alapján az év legjobb külföldi könyve volt, Deák Renáta pedig Hollý-díjat kapott érte. De hát én nem tudom, mi számít igazán komoly sikernek, milyen példányszámok. Meg voltaképp az is zavar, hogy nem vagyok eléggé képben, ami a szlovák irodalmat illeti. Vilikovskýt olvastam. Ugye, azt olvasom, ami magyarul is megjelent, szlovákul nem nagyon olvasok, vagy hát inkább csak belenézek. De nem nagyon tudom, hogy most kik mennek.

– Van valamilyen teljesületlen íróivágya?

– Nem hiszem… Persze, az ember, míg él, írni akar, tehát folyton szeretné, ha lennének olyanok, amiket nem teljesített még be, ezért remélem, hogy mindig lesznek beteljesületlen íróivágyaim.

N. Tóth Anikó