Az elmozdítás poétikája
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2345
Irogatsz még? című sorozatunkban Bozsik Péterrel a balkáni háború bűnöseiről, az Ex sympozion támogatásáról, az adatok nélküli regényről, a fűtésről és az olvasás szenvedélyéről Jánossy Lajos beszélgetett.
– Virág Gábor kérdezi tőled: "Kinyílik-e még zsebében időnként a csantavéri bugylibicska?"
– Virág Gábornak a helyi mitológiából tudnia kéne, hogy egy csantavérinek nem bugylibicskája van, hanem kisbicskája. A bugylibicska a bácstopolyaiak sajátja. Ezekkel szurkálták egymást a boldog békeidőkben a legények, védve a nőiket és a territóriumot. Nem részletezem. Amúgy néha kinyílik. Szöveg hatása alatt akkor nyílt ki utoljára, amikor Slavenka Drakulić (akit horvát Hannah Arendtnek is becéznek) A légynek sem ártanának c. könyvét olvastam. A balkáni háború háborús bűnöseinek tárgyalásáról tudósít benne. És a végén ezek a tömeggyilkosok, miközben az előzetesben egy csapatban fociznak, együtt főzőcskéznek bosnyákok, horvátok, szerbek, azt képesek üzenni a világnak, hogy kár volt, nem kellett volna. Hát a kurzivált anyátokat!, ahogy a kolléga mondaná. Úgy, konkrétan meg december 22-én, éjjel egy körül, a Libellában, amikor költő barátunkat (is) megverték a vécében a szkinhedek.
– Elkerülhetetlen, hogy első kérdésemben az EX épp aktuális helyzetéről faggassalak! Tehát, hogy áll most az a bizonyos széna?
– Jól. Úgy néz ki, az új NKA-kuratórium, nagy örömünkre, ismét támogatásra méltónak ítélte a lapot. Két számunk, a Krízis II. és a Rendszerváltás gyerekszemmel nyomdába kerül hamarosan.
– Szépprózai életedre fordítva a szót: feltűnő, hogy szívesen dolgozol kvázi-talált tárgyakkal. Matuska története a Csantavéri Orlando levél (sms-, emil-)regénye és a legutóbb már néhány helyen publikált Vándorszakács esetében is központi eleme a dokumentált valóság. Honnan ez a vonzódás, mióta jellemző rád?
– Biztosan nem elég dús a fantáziám. Néhai alanyi költő koromban kiírtam magamból a saját valóságomat, bár már akkor is (Kavafisz, Petri, Tolnai, Domonkos István nyomán) ún. narratív technikát alkalmaztam, azaz a verseimben jelen volt a történet. Több esetben a családi anekdotakincsre, pletykákra támaszkodtam, ami, ugye, szintén valamiféle dokumentum. Egy régi szöveg, például Matuska esetében a Gartner nevű pszichiáter jelentése, engem le tud nyűgözni. Ezen a szövegen alig kellett billentenem valamit. Különben is érdekel az elmozdítás poétikája. Arról már nem is beszélve, hogy a jól elhelyezett dokumentum hitelessé teszi az ábrázolt világot. A hangsúly a hitelességen van. Amúgy meg ki a megmondhatója, mit olvasunk, olvashatunk (még és majd) irodalomként. De ebben a legnagyobb hatást kétségtelenül Danilo Kiš és Mirko Kovać gyakorolta rám. „Uraim – írja Kovać – az adatokat nem a kisujjából szopja az ember. Az adatok nélküli regény elégtelen. A kiagyalt történetek irkafirkák. A dokumentaritás formaelve az imagináció magas fokát feltételezi.” Ezt én magamévá tettem (a magam módján), mint afféle „mágikus dokumentarista”. Ám a levélregényekkel, szándékaim szerint, végeztem, csak egyszer találjak kiadót a Vándorszakácsra és a Weissbrunni levelekre.
– Kemény tél van; Szilágyi Zsófitól, miután túl hosszú ideje nem láttalak, kérdeztem egyszer: mi van jó Bozsikunkkal? Mire Zsófi azt válaszolta: Mi lenne? Fűt. A fűtés milyen rendben zajlik és mire marad időd mellette?
– Ó, most már minden rendben. Kisebbik fiam vette át nagyrészt a fűtési gondokat. Fölvágja, behozza a fát, a többi gyerekjáték.(Épp most mondta: „Képzeld, fater, arra jöttem rá, hogy szeretek fát vágni.”) Ez igazából akkor okozott problémát, amikor egyedül éltem (és akkor még, amikor nem mertem egyedül itthon hagyni Ákos fiamat). Ha elmentem itthonról 2-3 napra, és vissza kellett jönni a jéghideg lakásba. Néha három napba is beletelt, mire elértem 18 fokot. Időm meg mindenre van, amire szánok. Legutóbb épp a literának írtam egy elbeszélést. Most épp erre. Bár az kétségtelen, hogy többet is motiválhatnának. Hajlamos vagyok képzeletben írni.
– Azt is tudom, hogy nagy olvasó vagy. Mi volt a legutóbbi emlékezetes könyv vagy kézirat, amiről mondanál néhány személyes szót?
– Hát, sokszor azt tapasztalom, hogy olvasni jobban szeretek, mint írni. Össze-vissza olvasok, nem is tudok másként. (Kivéve, amikor szükségem van valamire az íráshoz, vagy írni kell valamilyen könyvről.) Amadotól olvastam el a Csodabazárt. Azt éreztem, hogy a fordító (Gulyás András), mintha jócskán finomított volna a mondatokon. Az eredetit vérbőnek és szabadabbnak gondolom. No de hát 1976-ban jelent meg. Föltételezem, már az is kész csoda, hogy a „segg” szó bent maradhatott. Ezzel párhuzamosan Juhász Erzsébet Műkedvelők című könyve került a kezembe, azt olvastam újra. A két világháború közötti vajdasági irodalmi közegében játszódik, Szenteleky Kornél a főhőse, aki az ún. „helyi színek” elméletét hirdette meg a vajdasági magyar irodalomban, finom, érzékeny könyv. Előtte pedig Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című históriáját kebeleztem be nagy élvezettel (csak a sok elválasztási, elütési hibán dühöngtem). Most pedig Horváth Viktor Török tükör című regényébe kezdtem bele.
– Virág Gábornak a helyi mitológiából tudnia kéne, hogy egy csantavérinek nem bugylibicskája van, hanem kisbicskája. A bugylibicska a bácstopolyaiak sajátja. Ezekkel szurkálták egymást a boldog békeidőkben a legények, védve a nőiket és a territóriumot. Nem részletezem. Amúgy néha kinyílik. Szöveg hatása alatt akkor nyílt ki utoljára, amikor Slavenka Drakulić (akit horvát Hannah Arendtnek is becéznek) A légynek sem ártanának c. könyvét olvastam. A balkáni háború háborús bűnöseinek tárgyalásáról tudósít benne. És a végén ezek a tömeggyilkosok, miközben az előzetesben egy csapatban fociznak, együtt főzőcskéznek bosnyákok, horvátok, szerbek, azt képesek üzenni a világnak, hogy kár volt, nem kellett volna. Hát a kurzivált anyátokat!, ahogy a kolléga mondaná. Úgy, konkrétan meg december 22-én, éjjel egy körül, a Libellában, amikor költő barátunkat (is) megverték a vécében a szkinhedek.
– Elkerülhetetlen, hogy első kérdésemben az EX épp aktuális helyzetéről faggassalak! Tehát, hogy áll most az a bizonyos széna?
– Jól. Úgy néz ki, az új NKA-kuratórium, nagy örömünkre, ismét támogatásra méltónak ítélte a lapot. Két számunk, a Krízis II. és a Rendszerváltás gyerekszemmel nyomdába kerül hamarosan.
– Szépprózai életedre fordítva a szót: feltűnő, hogy szívesen dolgozol kvázi-talált tárgyakkal. Matuska története a Csantavéri Orlando levél (sms-, emil-)regénye és a legutóbb már néhány helyen publikált Vándorszakács esetében is központi eleme a dokumentált valóság. Honnan ez a vonzódás, mióta jellemző rád?
– Biztosan nem elég dús a fantáziám. Néhai alanyi költő koromban kiírtam magamból a saját valóságomat, bár már akkor is (Kavafisz, Petri, Tolnai, Domonkos István nyomán) ún. narratív technikát alkalmaztam, azaz a verseimben jelen volt a történet. Több esetben a családi anekdotakincsre, pletykákra támaszkodtam, ami, ugye, szintén valamiféle dokumentum. Egy régi szöveg, például Matuska esetében a Gartner nevű pszichiáter jelentése, engem le tud nyűgözni. Ezen a szövegen alig kellett billentenem valamit. Különben is érdekel az elmozdítás poétikája. Arról már nem is beszélve, hogy a jól elhelyezett dokumentum hitelessé teszi az ábrázolt világot. A hangsúly a hitelességen van. Amúgy meg ki a megmondhatója, mit olvasunk, olvashatunk (még és majd) irodalomként. De ebben a legnagyobb hatást kétségtelenül Danilo Kiš és Mirko Kovać gyakorolta rám. „Uraim – írja Kovać – az adatokat nem a kisujjából szopja az ember. Az adatok nélküli regény elégtelen. A kiagyalt történetek irkafirkák. A dokumentaritás formaelve az imagináció magas fokát feltételezi.” Ezt én magamévá tettem (a magam módján), mint afféle „mágikus dokumentarista”. Ám a levélregényekkel, szándékaim szerint, végeztem, csak egyszer találjak kiadót a Vándorszakácsra és a Weissbrunni levelekre.
– Kemény tél van; Szilágyi Zsófitól, miután túl hosszú ideje nem láttalak, kérdeztem egyszer: mi van jó Bozsikunkkal? Mire Zsófi azt válaszolta: Mi lenne? Fűt. A fűtés milyen rendben zajlik és mire marad időd mellette?
– Ó, most már minden rendben. Kisebbik fiam vette át nagyrészt a fűtési gondokat. Fölvágja, behozza a fát, a többi gyerekjáték.(Épp most mondta: „Képzeld, fater, arra jöttem rá, hogy szeretek fát vágni.”) Ez igazából akkor okozott problémát, amikor egyedül éltem (és akkor még, amikor nem mertem egyedül itthon hagyni Ákos fiamat). Ha elmentem itthonról 2-3 napra, és vissza kellett jönni a jéghideg lakásba. Néha három napba is beletelt, mire elértem 18 fokot. Időm meg mindenre van, amire szánok. Legutóbb épp a literának írtam egy elbeszélést. Most épp erre. Bár az kétségtelen, hogy többet is motiválhatnának. Hajlamos vagyok képzeletben írni.
– Azt is tudom, hogy nagy olvasó vagy. Mi volt a legutóbbi emlékezetes könyv vagy kézirat, amiről mondanál néhány személyes szót?
– Hát, sokszor azt tapasztalom, hogy olvasni jobban szeretek, mint írni. Össze-vissza olvasok, nem is tudok másként. (Kivéve, amikor szükségem van valamire az íráshoz, vagy írni kell valamilyen könyvről.) Amadotól olvastam el a Csodabazárt. Azt éreztem, hogy a fordító (Gulyás András), mintha jócskán finomított volna a mondatokon. Az eredetit vérbőnek és szabadabbnak gondolom. No de hát 1976-ban jelent meg. Föltételezem, már az is kész csoda, hogy a „segg” szó bent maradhatott. Ezzel párhuzamosan Juhász Erzsébet Műkedvelők című könyve került a kezembe, azt olvastam újra. A két világháború közötti vajdasági irodalmi közegében játszódik, Szenteleky Kornél a főhőse, aki az ún. „helyi színek” elméletét hirdette meg a vajdasági magyar irodalomban, finom, érzékeny könyv. Előtte pedig Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című históriáját kebeleztem be nagy élvezettel (csak a sok elválasztási, elütési hibán dühöngtem). Most pedig Horváth Viktor Török tükör című regényébe kezdtem bele.
Jánossy Lajos
Megjelent: Litera.hu, 2010. február 05. (http://www.litera.hu/hirek/az-elmozditas-poetikaja)
