– Említette, hogy nagyapja nagyon jól beszélt magyarul.

– Nagyapám magas rangú vasúti tisztviselő és egyben nyelvtehetség volt. Abban az időben, a második világháború előtt, a városi urak körében, a finom úri családoknál a magyar nyelvtudás magától értetődő volt. Gyakorlatilag mindenkinek tudnia kellett németül, de aki igazán adott magára, az magyarul is beszélt. A nagyapám, annak ellenére, hogy a monarchia tulajdonképpen már nem létezett, mégis sokkal nagyobb országban élt, mint most én. Mikor szétesett az Osztrák-Magyar Monarcia, ő még mindig úgy utazgatott a volt területein, mintha a saját országában lenne. Miután nyugdíjba ment, minden nyáron elment a bécsi barátaihoz, és visszafelé mindig Budapesten keresztül ment haza, ami nagy kerülő volt, de neki megérte. Más idők voltak azok.

– Mennyire oka a közép-európai népek közötti kulturális falak létrejöttének, hogy nem értjük egymás nyelveit?

– Többféle fal van ezek között az országok között, az első, elementális különbség valóban a nyelv. Szörnyű, hogy nem ismerem azoknak a világoknak a nyelveit, amik érdekelnek. Persze lehet azt mondani, hogy miért nem megy el az ember egy nyelviskolába, miért nem tanul meg magyarul, olaszul, románul, de ez nem megoldás. A kommunikáció nem azon múlik, hogy megtanuljuk az iskolában egymás nyelveit. A délszláv térség népei - a makedónok, a szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok, a montenegróiak - gyakorlatilag mind ugyanazt vagy nagyon hasonló nyelvet beszélnek, ezen újsütetű államok között mégis is léteznek falak. Nagyon nehéz időszakban élünk, ébredő nacionalizmusok, vallási háborúk idejében, egy olyan kiábrándult időszakban, ami csalódást okozott ahhoz képest, ailyen elvárásokkal indultunk a berlini fal leomlása után. Nincs nagyobb képtelenséga kelet-európai skinheadek megjelenésénél! Kétségbeejtő, hogy Magyarországon élnek olyanok, akik megölnék a cigányokat, s hogy Horvátországban élnek olyanok, akik megölnék a feketéket vagy a muzulmánokat. Ezek a fiatalok nincsenek tudatában annak, hogy mi mindannyian, a  most itt élő népek, családjaink, szüleink mind el lennének törölve a föld színéről, ha Adolf Hitler győzelemre jutott volna.

– Regényének központjában egy holokauszt-történet áll. Bár a szövegben nincs erre utalás, mégis felmerülhet az olvasóban, hogy tekinthető-e a történet a délszláv háború allegóriájának. (Részlet a regényből itt olvasható.)

– A kilencvenes évek délszláv háborúja egészen más történet volt. A világháború a mi akaratunkon és országainkon kívül tört ki, nálunk sokkal nagyobb hatalmak kezdték el a háborút. A kilencvenes évek háborúit viszont mi magunk kezdtük. A második világháborúban elbukott a fasizmus, de a kilencvenes évek délszláv háborúiban újraéledő fasizmus bizony nem bukott el.

– Párhuzamba állítható a Ruta Tannenbaum Igor Šiks bosnyák író Illés próféta széke című regényével, amelyben Szarajevó ostroma és a délszláv háború ad keretet egy holokauszt-történet feldolgozásának. Štiks szerint csak a harmadik generáció tudja hitelesen feldolgozni a holokauszt-témát. Mit gondol erről és arról, hogyan sikerül feldolgoznia a kilencvenes évek háborúit a kortárs délszláv irodalomnak?

– Štiksnek mindenben igaza van, Horvátországban és Boszniában a holokausztot nagyon kevesen dolgozták fel az irodalomban. Csak memoárok jelentek meg, fikcionális próza gyakorlatilag nem volt. Témaként valóban a mi generációnkban jelent meg először a holokauszt, nem tudom, miért van így, de nem is szeretnék találgatni. Ami a kilencvenes évek háborújának feldolgozását illeti a horvát irodalomban, azt kell mondjam, ez a háború jelentősen és markánsan jelen van nemcsak a horvát, hanem a bosnyák, a montenegrói és a szerb irodalomban is. Két modell van, ami ezeket az irodalmakat illeti. Az egyik: vannak olyan írók, akik azért írnak a háborúról, hogy a saját nacionalizmusukat bizonyítsák, s  hogy az ellenséget könyvben is megöljék. És vannak olyan szerzők, akik paradigmaváltást próbálnak létrehozni, úgy is fogalmazhatnék: úgy írnak, hogy ne öljék meg írásaikban az ellenséget.

– Mennyire objektív ez a második modell? Nincs túl közel még ez az élmény ahhoz, hogy elfogulatlanul nézzenek szembe a háborúval?

– Nem fontos, hogy közel van, ebben a négy államban nagyon jó regények jelentek meg a háborúról  az utóbbi tíz évben. Ezek az írók képesek voltak elfogultság nélkül megszólalni.

– Az önt vendégül látó program, a 20 év/New vawe beszélgetéssorozat a rendszerváltás irodalma köré szerveződik. A magyar irodalomban egyre több olyan szépirodalmi mű jelenik meg, amely a Kádár-korszakot és az ügynökbotrányokat dolgozza fel. A horvát irodalom viszont elsősorban a háborúval foglalkozik. Jelentek meg olyan mérvadó munkák, amelyek a szocializmus évtizedeiről szólnak?

– Nagyon kevés, és ezek nagyon rossz regények. Horvátországban sajnos olyan írók írnak erről, akik szeretnék az életrajzukat egy kicsit feljavítani. Olyan írók, akik azokban az időkben a párt kedveltjei voltak, és most olyanokat írnak, hogy lélegezni se lehetett azokban az időkben. Kár, mert ez olyan nagy téma, ami elmegy mellettünk, és amit előbb-utóbb meg kell írni.

– Mi ennek az oka? Esetleg amiatt történt ez, mert egy sokkal nagyobb traumával kell megbirkóznia a horvát társadalomnak? Lényegtelenné válnak ezek a dolgok a háború miatt?

– Gyakorlatilag így magyarázzák nálunk is, de én ebben nem hiszek. Attól, hogy megrázó éveken vagyunk túl, még nem töröltetik el a múlt.

– Min dolgozik most?

– Folyamatosan írok, de sosem vagyok biztos abban, mielőtt befejezek egy szöveget, hogy mi lesz belőle. A prózaírás mellett újságíróként is dolgozom, hiszen nem tudnék megélni csak az irodalomból. De ez egyáltalán nem zavar, szeretem az újságírást, egy teljesen másik szakma, ami viszont semmilyen módon nem kapcsolódik össze azzal, hogy író vagyok. A sajtó és az irodalom két teljesen külön világ számomra.

Szekeres Dóra (fotó: Valuska Gábor)

Megjelent: Litera.hu, 2010. február 05. (http://www.litera.hu/hirek/miljenko-jergovic-a-mult-nem-toroltetik-el)