Elvira Lindo: Csak egy szóval mondd

A Műfordítók Egyesülete jóvoltából mostantól friss fordításszövegeket olvashatnak. Elsőként Elvira Lindo cádizi születésű írónő könyvéből, amelynek megjelenése Imrei Andrea fordításában 2010 áprilisára várható a Noran Kiadónál.

Nem szeretem se az arcom, se a nevem. Persze ez a két dolog ma már ugyanaz. Érzem, ezzel a névvel boldogtalan vagyok, de úgy sejtem, az élet sodort, az idomított hozzá, és nincs már másik, ami képes lenne megnevezni azt, aki vagyok. És nincs kibúvó. Azt mondom, Rosario, és látom a képet, amely visszatükröződik a tükörben minden este, látom a nagy orrot, a nagy, de szomorú szemeket, a szép rajzolatú, bár túl keskeny szájat. Azt mondom, Rosario, és benne van ebben az egész történetem, mert nem változott az arcom gyerekkorom óta, amikor még egy komoly arcú, felnőtt nevet viselő kislány voltam. Azt mondom, Rosario, és szinte hallom az anyám hangját, ahogy szólongatott mindig itt, a folyosón, amikor még emlékezett a nevemre, és imbolyogva, tálcán hozta be nekem az ételt, mert nehezen, balra dőlve járt, és folyton valami csalódottság lengte körül, ami csak akkor foszlott szerte, ha a húgommal beszélt telefonon. Azt mondom, Rosario, és érintetlenül jelenik meg előttem a csalódottságának meg a húgom hiányának az emléke, aki még azelőtt elpárolgott, hogy az anyám szokásává vált volna, hogy bebújjon a szekrénybe, és csak azért jött vissza, hogy lássa meghalni. Nézd, megismer, mondta a húgom. De ez hazugság volt, szemét hazugság. Még engem se ismert meg, aki a pelenkát cseréltem rajta nap mint nap, és odakötöztem a székhez, hogy ne a folyosón végezze a dolgát, és ne kenje össze a székletével a falat. Figyelmeztettem: mama, meg foglak kötözni, megkötözlek, és néha szinte nyújtotta is a karját, hogy megkönnyítse a dolgom, akár egy kisgyerek, aki tudja, hogy valami ellenállhatatlan erőtől hajtva úgyis rosszul fog viselkedni.

Azt mondom, Rosario, és arra az emberre gondolok, aki vagyok, meg arra is, aki lehettem volna. Igen, tudom, nem vagyok még öreg, de mondd, hogy tudnék most hirtelen megváltozni, hogyan kell megváltozni, ezt mondd meg nekem, hogyan lehet felborítani a jelent, ha már így belebonyolódtál valamibe, amit pedig nem is akartál. Pedig tavaly újrafestettem a falakat, feltettem ezeket a japános függönyöket, eladtam az anyám egész szobabútorát, még a tükrös szekrényt is, amiről a húgom váltig állította, hogy értékes, én meg mondtam neki, hogy akkor gyere ide, vidd magaddal, vagy add el te, csinálj már te is valamit, de ő, mint mindig, most is azt akarta, hogy én intézzem. Folyton csak kritizál, de soha nem tesz semmit. A végén szinte ingyen adtam oda a cigányoknak a Rastrón, és annyira megkönnyebbültem, hogy végre eltűnik a szemem elől, hogy már én fizettem volna nekik, csak vigyék. Ki tudja, ki nézegeti magát most benne.

Az anyám nem a tükrös szekrénybe bújt, hanem az előszobai beépített szekrénybe, talán azért, mert egyszer észrevettem, hogy a tükrösbe akar bebújni, és ráütöttem a kezére, ahogy a gyerekeknek szokás, ráfordítottam a kulcsot, és zsebre vágtam. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy olyan volt a mozdulatom, mint egy fegyőré vagy ápolóé a bolondokházában. Persze nem akartam, hogy tönkremenjen a szekrény a súlyától, bár a végén már nagyon sovány volt, olyan, mint a kiszáradt gyümölcs, mint a papír. Sírdogált egy kicsit, nézegette a kezét, mondom, akár egy gyerek, aztán kiment az előszobába a beépített szekrénybe.

A matracot hajnali háromkor vittem le az utcára. Megkértem Milagrost, hogy jöjjön el érte a kisteherautóval. Az én utcám nem esett Milagros útvonalába, de tőle pont olyan dolgokat lehetett kérni, amiket senkit sem mert volna megtenni, még a barátság nevében sem. Tudtam, hogy előbb-utóbb bármelyik szemeteskocsi elvinné a matracot, de nem akartam ott találni minden reggel, amikor kimegyek az utcára, abban a huzatban, ami egy másik huzatot takart, az meg a sok pisit, hányást és azt a szagot leplezte, ami az utolsó időben áradt belőle, bármennyit mosdattam, kölniztem.

A vége már nevetséges volt (szeretném, ha nem értenék félre, hogy mit akarok mondani azzal, hogy „nevetséges”. Én így beszélek. Azt kéne mondanom, hogy drámai volt a vége, de az nem az én stílusom, én azt mondom, „nevetséges volt”). Az anyám soha nem bírta Milagrost, őt hibáztatta azért, hogy mit tudom én milyen lejtőre került az életem, és tényleg nevetséges volt, mert egy hónappal a halála előtt nagyon magas láz kapott el egy vesegyulladás miatt, és Milagros volt az (nem a húgom és nem is egy szomszédasszony), aki odaköltözött, és boldogan, hogy szükség van rá, rohangált egyik szobából a másikba, cserélte a pelenkát azon az asszonyon, aki olyan sokszor nézett lenézően, megvetően rá. Az az új anya, aki amúgy az én anyám volt, az öregasszony, aki a beépített szekrénybe bújt, az az összeszáradt kókuszdió, elfelejtette, hogyan viselkedett vele régen, elfelejtette az összes korábbi durvaságait, lányomnak nevezte, és simogatta az arcát. Én, őszintén szólva, és nem tudom, meg lehet-e érteni ezt úgy, hogy nem tartanak szemétnek, de én kudarcként éltem meg, hogy Milagros az, aki ellát minket. Tudom, hogy aljasság, tudom, tudom, de a lelkem mélyén azt gondoltam, hát csak ennyit érdemelek?, nincs a világon ezen az infantilis külsejű, a sok összeevett ocsmányságtól elhízott, ártatlanságával az épeszűség határát súroló nőn kívül, senki sincs ezen a világon, aki szeretne bennünket, aki felajánlaná a segítségét?

Én nem itt, a munkahelyemen ismertem meg Milagrost. És épp ez az, amiről nem tudok számot adni magamnak, arról, hogy az általános iskola óta ismertük egymást, és untig elég tapasztalatom volt vele kapcsolatban ahhoz, hogy akár el is kerülhettem volna. Ha meg akartam volna szabadulni tőle, bőven lett volna rá alkalmam. De nem tudtam, vagy nem akartam. Már nem tudom. Három korszaka volt a barátságunknak, vagyis hát én nem érzem úgy, hogy ez olyan barátság lett volna, amilyen két felnőtt között szokott lenni, mert nem annyira a cinkosság, mint inkább valami szükség kötött össze bennünket, bár ezt még nem sikerült végiggondolnom. De az biztos, hogy a kapcsolatunk azon a makacs kitartásfélén alapult, amivel körülöttem keringett éveken át. Mondhatnánk úgy is, hogy háromszor találkoztunk, és háromszor szabadulhattam volna meg tőle.

* * *

Anyám azt szokta mondani nekem, édes lányom, te hajlamos vagy mindig a kellemetlen oldalát látni az életnek. És ha az anyád kiskorodtól fogva ezt a gondolatot sulykolja beléd, a végén el is hiszed, mert amikor gyerek vagy, mindent elhiszel, amit az anyád mond, még akkor is, ha az önbecsülésed sérül tőle, ha örökre belenyom vele a sárba, még akkor is, ha belül, akár egy alien, marcangol a kétség, hogy talán igaza van, talán tényleg nem ilyen az élet, és benned van valami, olyan születési hibaféle, és amiatt látod te mindig nyomorúságosabbnak. Ennek ellenére, mihelyt gondolkozni tudtam, és egy kicsit tudatosabb lettem, igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem bennem van a hiba, ahogy az anyám ismételgette folyton, hanem a világban, mert nem jól vannak elosztva a dolgok. Se a pénz, se a szépség. A baj az, hogy az anyám fejébe összesen három gondolat fért, és szegény azokat kavarta egy életen át, azokkal kínozott engem, és bár, ismétlem, nem volt túl okos asszony, és most már tisztában is vagyok ezzel, most már mindent tudok, minden a helyére került az fejemben, a szülők, még ha tökkelütött hülyék is, vagy őrültek, vagy gyilkosok, akkor is hatással vannak ránk. Az vesse rám az első követ, aki képes volt megszabadulni az anyjától.

Esküszöm, semmi érdekem nem fűződik hozzá, hogy sötéten lássam az életet, mama, mondtam neki, semmi érdekem, de bárki, akinek egy csöpp sütnivalója van, az nagyon lecsupaszítva így látja a világot: ez az, amit másoknak adott Isten, ezt adta nekem, és ezt neked. És nincs másféle igazság az életben, mama, csak ez. Ő azt felelte, hogy az én elgondolásaim ellentmondanak Isten szavának, meg hogy Isten próbára tesz bennünket, és igyekeznünk kell kiállni ezeket a próbákat, és ebben az igyekezetben is megtalálhatja a boldogságát az ember. Én erre azt mondtam, hogy jó ideje tudom, hogy a marxizmus meg a vallás összeegyeztethető. A legrendkívülibb az egészben, hogy bár az anyámnak halvány fogalma sem volt a marxizmusról, amikor ezt meghallotta, sírva fakadt. Soha nem sikerült megértenem, miért.

Egy példa az anyám által gyakorolt keresztényi beletörődésre, amiben én soha nem értettem vele egyet (egyáltalán nem), az, hogy az anyám teljesen ellágyult a királyi család hercegnőinek a gyerekeitől. Azt hiszem, vannak olyanok, akik már jobban szeretik a hercegnők gyerekeit, mint a sajátjukat. Meg Carolináéit, aki ráadásul külföldi. Az anyám jó példa erre a baromságra.

Igen, hiszek Istenben. És szívesen megismétlem, hogy nem értem, miért lenne ez összeférhetetlen mindazzal, amit az előbb mondtam. Hiszek Istenben, beszélgetni is szoktam vele, és sokszor kérdeztem már meg tőle: miért pont én. És sok évembe telt, amíg megtaláltam rá a választ. De azt hiszem, megtaláltam.

Emlékszem egy könyvre, amit a Háromkirályok hoztak nekem, amikor tíz éves voltam. Pollyana volt a címe, és egy szegény kislányról szólt, akinek meghalt a mamája, és az apjával élt; aztán történt egyszer, hogy Karácsonykor ennek a Pollyanának el kellett mennie az ajándékáért a jótékonysági egyesületbe, mert nekik otthon még arra se volt pénzük, és akkor kiderült, hogy a Mikulás valami szervezési hiba folytán egy mankót hozott a kislánynak. Pollyana erre sírva hazament, normál, de úgy emlékszem, az apja, akit a mesében valóságos szentnek festettek le, bár szerintem egy cinikus alak volt, mert nem tudom másképp magyarázni, hogy amikor látja, hogy a lánya olyan keservesen sír a mankóval a kezében, azt ajánlja fel neki, hogy megtanítja Örömöt játszani. Az Öröm-játék pedig abból áll, hogy az életed bármilyen eseményében kell találnod valami örömre okot adó dolgot, akkor is, ha az az esemény jól kibaszott veled. A kislány apja, Szent Cinikus, azt javasolja, hogy játsszák el az Öröm-játékot a kurva mankóval, a kislánynak pedig egyelőre eláll a szava, és elkerekednek a szemei, mint bármilyen gyereknek egy ilyen röhejes ajánlattól, de aztán Pollyanának, aki addig értelmes lénynek tűnt, hirtelen megvilágosodik az agya (kitalált történetről van szó, természetesen), és megérzi, hogy a vele történt számtalan szerencsétlenség közepette is (az anyja halála, az apja betegsége, a szegénység, a lakásukat lefoglalják, satöbbi) van oka a boldogságra, és Pollyana, akit ebben a tragédiában, ami az első pillanattól fogva, mióta a világra jött, meghatározta az életét, már teljesen megfertőzött Szent Cinikusnak, annak a szentfazéknak az őrülete, mégiscsak talál okot az ünneplésre: oké, mankót kapott, de nem kell használnia, mert egészséges a lába!

Tudod, csak tízéves voltam, amikor ezt a könyvet olvastam, és már annyi idős koromban több napon keresztül levert és rettentő pipás voltam tőle. Csak azért nem vágtam ki az ablakon, mert nem akartam megsérteni az anyámat. Az anyámnak tetszett. Pontosabban, az elméleti rész tetszett neki: a kislány, a boldogság, amit a beletörődés képessége okoz, az, hogy felülkerekedik a mostoha időkön. De a gyakorlatban, látod, a gyakorlatban nem akarta volna azt látni az anyám, hogy takarítok. A szentfazekak mindig az elmélet területén mozognak. Ó, de a való élet, az más lapra tartozik. Vajon mi történt volna, ha azt mondom neki: drága anyám, nézd meg a lányod, utcaseprő vagyok, a város cselédje, ezzel keresem a kenyerem, és azt hiszem, ezzel is fogom, amíg nyugdíjba nem megyek. Na, ehhez mit szólsz, anyám? Nem gondolod, hogy ez az a pillanat, amikor a gyakorlatban kéne alkalmazni Pollyana Öröm-játékát? Tökéletesen el tudom képzelni, mit válaszolt volna, jaj, édes lányom, ne légy ilyen kegyetlen velem, ne büntess, miért mondasz nekem ilyen dolgokat. Következtetés: az anyám nem érte volna be a mankóval, ahogy nem tudott belenyugodni abba sem, hogy csak három hónapig jártam egyetemre, és ahogy nem akarta, hogy a szomszédasszonyok megtudják, hogy munkanélküli segélyen vagyok, vagy, ahogy sohasem akarta, hogy azzal a szörnyeteg Milagros-szal lássanak. És biztos vagyok benne, hogy voltak pillanatok, amikor legszívesebben letörölt volna a térképről, csak ne kelljen magyarázkodnia másoknak; persze azért a magyarázatokba beleszőtte a saját hazugságait, „visszaveszik az utazási irodába, ahogy egy kicsit magasabb szinten tud angolul, ez az utcai takarítás csak átmeneti munka”; mindenesetre az egész benne lerakódott csalódottságot az értem való folytonos aggódássá és áldozathozatallá alakította át. Feltételezem, hogy úgy vélte, ez a helyes magatartás Isten előtt, de kérdem én, ha Isten minden teremtett lény gondolataiba belelát, ha mindent lát, minek eljátszani előtte ezt a komédiát. Ez az, amit nem értek.

Miért ezt az életet kell élnem nekem, ez volt az én bensőséges és elkeseredett kérdésem az Úrhoz. Miért kell nekem hajnali hatkor elindulnom egy szemetes vödörrel a kezemben a tél kellős közepén. Nem minden Istenen múlik, ez világos, az akaratnak, az ember lelkierejének is van szerepe. Akkor viszont miért adott nekem Isten ilyen kevés akaraterőt.

* * * * * *

Elvira Lindo cádizi születésű írónő, de élete nagy részét Madridban töltötte, ahol műveinek többsége játszódik. A Pápaszemes Manolito című ifjúsági sorozattal vált igen népszerűvé Spanyolországban, amelyből több kötet megjelent magyarul is Ruppl Zsuzsanna tolmácsolásában, de számos felnőtt közönségnek szóló könyvet is publikált (El otro barrio, 1998, Algo más inesperado que la muerte, 2003). A jelenleg New Yorkban élő írónő sokáig dolgozott a rádiónak, a televíziónak és az El País című napilapnak is, írt filmforgatókönyvet, esszét és drámát. Legnagyobb sikert aratott könyvéért − a Csak egy szóval mondd (Una palabra tuya, 2005) −, amelyet 2008-ban meg is filmesítettek, elnyerte a Seix Barral Kiadó Biblioteca Breve díját.

A Csak egy szóval mondd két, a harmincas évei elején járó, a társadalom perifériájára szorult nő arcképe, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, és bizonyos értelemben tanúi egymás életének. Találkozásaikat, az együtt töltött éveket, a velük történt leginkább tragikomikusnak mondható eseményeket, különös kapcsolatukat, vitáikat, összetartásukat, mindkettőjük illúziót és csalódásait egyikük, az egyetemet otthagyó, utcaseprőként dolgozó Rosario mesél el többnyire ironikus stílusban. Rosario monológjának célja elsősorban megérteni a történteket, magyarázatot találni a felfoghatatlanra, és eljutni valamiféle feloldozáshoz, megnyugváshoz. A cím a katolikus misék liturgiájának a keresztény világ templomaiban naponta elhangzó mondatára utal: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”