Hol jelentek meg először a Mérgezett hajtűk című könyvben található írások, és mit változtatott rajtuk, amikor kötetbe rendezte őket?

A döntő többségük az Élet és Irodalomnak íródott rádiókritikának álcázva. Ez úgy működött a gyakorlatban, hogy kerestem egy hangjátékot vagy éppen irodalmi műsort, és ráerőltettem valami kapcsolatot az írással. Így aztán tulajdonképpen nem sokat kellett kozmetikázni rajtuk, csupán azt az egy-két mondatot elhagyni, ami a rádióműsorra próbált utalni. Emellett van olyan írás is például, ami egy szakácskönyv előszavának íródott (Ínyesmester) és van olyan, ami képes magazinnak (de Sade).

Mit lehet megragadni az Ön alkatával egy-egy íróból? Az olvasóban mindig lappang egy csöpp voyeurség, szereti felfedni idoljainak titkait. Szereti tudni, ki van a szavak mögött. És az írót, amikor néhány oldalban felmutat egy másik – kortárs vagy klasszikus – írót, vajon mi mozgatja?

Nem voltak irodalomtörténeti ambícióim, erre nem is lennék alkalmas. Számomra nagyon fontos, nem mindig vegytisztán irodalmi kérdéseket akartam körbejárni. Mondjuk az írói sértettség, az őrület, az obszcenitás vagy a nemzeti gasztronómia tárgykörét. Az „essay” éppen ezt jelenti: kísérlet valaminek a végiggondolására. A műfaj megalapítójáról, Montaigne-ről írja Babits, hogy „az olvasás is egy neme az utazásnak s egy mód arra, hogy a dolgokat még több oldalról, réghalott emberek szemével is lássuk”. Ez egy réges-régi szépirodalmi műfaj, olyan magyar nagyágyúk művelték, mint Szerb Antal, Halász Gábor, Babits, Németh László vagy Cs. Szabó László. És a közelmúltban is voltak, a jelenben is vannak mesterei, hogy mondjuk most csak Balassa Péter vagy Földényi F. László nevét említsem. Én ezt a műfajt megpróbáltam magamra szabni, kicsit zsurnalisztikus, kicsit novellisztikus lett, a hangja sokkal szabadabb, pimaszabb, néhol már-már provokatív. Nem kukkolni akartam az írókat, hanem használni, „kihasználni” őket – mégpedig arra, hogy beszélgessünk életről, halálról, szerelemről vagy éppen a művészetről...

Ahogy néhány oldalba sűrít egy-egy szerzői világot, arra emlékeztet, amikor egy virágból kivonják az illatot, majd az olajat kis üvegcsékben. Milyen illatvilág áll össze a Mérgezett hajtűk üvegcséiből?

Sokféle illat, szag fellelhető a könyvben, mondjuk a lecsó illatától a szeretkezés szagáig (hogy következetes legyek: „pinaszag”!). De attól tartok, hogy nem az édeskés, hanem inkább a keserű, csípős, kellemetlen, kiábrándító illatok dominálnak.

Miért épp a Mérgezett hajtűket választotta a kötet címadó írásként?

Ez a Krúdyról szóló rész címe. És valamiért ezt tartom a legfontosabb írásnak a könyvben. Vagy a leghangsúlyosabbnak. Másfelől megpróbáltam játszani a „mérgezett hajtűk” többféle jelentésével. Egyrészt a Krúdy-esszében a mérgezett hajtű a gyilkos szerelem képe, amivel a gonosz és szent nő átszúrja a férfi szívét. De lehet ez maga az élet is, „a legjobb méreg”. És talán a műfajra is használható ez a kifejezés: 42 pici mérgezett hajtű ez a könyv, 42 szúrás a szívbe. Nem akar sem kellemes, se illedelmes lenni.

Idézet két, a Mérgezett hajtűkről írt kritikából: „Cserna-Szabó az irodalomban az életet szereti, számára az életes írás számít jó irodalomnak.” (Ferencz Győző) „Cserna írói reggeltől estig és estétől reggelig szenvedéllyel szívják magukba a halál mindent ellepő dögszagát.” (Bacher Iván) Hát akkor most élet vagy halál?

Hát a kettő nem ugyanaz? Egyazon érme két oldala. Ha az életről írsz, akkor elkerülhetetlenül a halálról is beszélsz. Ha nem így csinálod, akkor maszatolsz, félrebeszélsz, hazudsz.

Külön írás szól az írói sértettségről. Az író mindenképpen sértett, akár sikeres, akár nem. Ha az utókor őt igazolja, összedörzsölheti a tenyerét. De hogy Önt idézzem: „Csak azt nem érti, miért nem múlik az a kurva sértettség…” Hát miért nem múlhat?

Hát pontosan erre keresem a választ abban a bizonyos írásban. Két felettébb jelentékeny szerző, Daniel Defoe és Ambrus Zoltán írói sorsát megidézve. Valahogy úgy lehet ez, hogy a sértettség, a világgal és a magunkkal való ki nem békülés talán az egyik fő üzemanyaga az írásnak. Nem tudom, mi az a boldogság (hogy kék madár-e vagy kockás holló?), azt se tudom, hogy létezik-e boldog ember, de abban egészen biztos vagyok, hogy boldog író nincs. Aki boldog, mehet a kukába. Mármint íróként. És még azt sem tartom lehetetlennek, hogy ezt az egész boldogság-cuccot írók találták ki, hogy megbosszulják boldogtalanságukat. Magyarul sértettségükben.

Írt már laza szerkezetű regénynek is titulált novellafüzért (Puszibolt). A regény, az „igazi”regény nem hiányzik, nincs a tervek között?

Az ember folyamatosan próbálgatja a műfajokat. Alapvetően novellista vagyok, az is szeretnék maradni. Pár éve még nem tudtam, hogy tudok kisesszéket írni, aztán az élet úgy hozta, hogy kiderült. De csomó dologról kiderült már, hogy képtelen vagyok rá, nincs hozzá tehetségem. Eddig úgy áll a helyzet, hogy a rövidebb műfajokban érzem magam jól. Nincs a tervek között most „igazi regény”. Annál inkább feszes, tömör, mérgezett novellák. Lehetőleg minél rövidebbek. Zenében is a punk áll hozzám a legközelebb, többek közt azért, mert ott a legrövidebbek a számok. Egy 3 perces punk nóta már operának számít!

A kötet egyik „legzamatosabb” írása (legalábbis számomra) A krampampuli kékes lángja. Nem írót idéz fel, hanem az ínyesmester Magyar Eleket, akinek élvezetes írásaiba Babits is beleszeretett annak idején. Az a ritkább, hogy egy gasztronómiai szakértő olyan írói vénával rendelkezzen, mint Magyar Elek, a gyakoribb az, hogy írók táplálnak vonzalmat a szakácsművészet iránt.. Irodalom és gasztronómia: mi bennük a közös?

Én mondjuk Ínyesmestert egy nagy magyar írónak tartom. Az a közös a gasztronómiában és az irodalomban, hogy mindkettő művészet. Az egyik ízekkel dolgozik, a másik szavakkal. Nem véletlenül kacsintgatnak egymásra folyton. És egy író a gasztronómiában mindent megtalál, ami téma neki kell: születést, életet, halált, bűnt, alkotást, szerelmet, háborút, békét, mindent...

Mi köti még szülővárosához, Szenteshez?

Szinte minden. Anyám, apám. A halott nagyanyám. Barátaim. A gyerekkorom. És a fiam is ott született.


Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk (Magvető, 2009)

Megjelent: 168 óra online (http://www.168ora.hu) 2009. december 14. 09:04
(http://www.168ora.hu/itthon/mergezett-hajtuk-42-szuras-a-szivunkbe-48166.html)