Hétágra süt a nap, ilyenkor kint lenni vágyunk, akár egy könyvvel a kézben parkban, vízparton. Ha nem tudod, mit olvass, segítünk.

Olvasni mindenkor jó – ha felejteni akarsz vagy ha tanulni, ha boldog vagy, meg ha boldogtalan, ha unatkozol, illetve ha túl sok a dolgod és meg akarod tisztítani a fejed a gondjaidtól. Minden könyv egy utazásra hív, mindegy, hogy egy másik tájra, egy másik ember fejébe vagy egy másik dimenzióba invitál az adott történet.

Ahogyan a melegben nem kívánod a fűszeres ételeket, a nagy, nehéz lakomákat, úgy a strandra se súlyos kérdéseket feszegető könyveket viszel magaddal. Minden történetnek megvan a helye nem csupán a könyvespolcon, de az év bizonyos szakaszaiban vagy az életed meghatározott periódusaiban.

Ahogyan ajánlatainkból is láthatod, ahány ember, annyiféleképpen lehet "jó" a könyv – miként ugyebár kinek a pap, kinek a papné. Mint minden, a könyv is ízlés dolga. Az Ötvenentúl.hu szerkesztői, mint sok minden másban, az irodalomban is a sokszínűséget képviselik. Valahogy így:

Nádasi Tibor: Egy galaktikus történet

Isaac Asimov 1920-ban orosz földön született, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert hároméves korától az Egyesült Államokban élt. Ott nőtt fel, lett biokémikus, majd minden idők egyik legnagyobb hatású sci-fi-írója. Úgy tervezte, hogy megjelent könyveinek száma el fogja érni az 500-at, de nem így lett. Ennek sincs különösebb jelentősége.

Az Alapítvány trilógia kötetei 1942 és 1950 között jelentek meg (írójuk tehát húszas éveit tapossa). Mint látható, ez persze nem egy könyv, hanem három, de ennek sincs különösebb jelentősége, mert egy történet az egész. Sőt a három sem három, hét lesz belőle végül, de erről később.

Egy tudós kitalálja a pszichohistória nevű tudományt, ami adott pillanatban két dologra alkalmas: segítségével előre látható, hogy a Galaktikus Birodalom rövidesen össze fog omlani, viszont az is megoldható, hogy az összeomlást követő barbár káoszt évezredekkel lerövidítsék. A tudós eléri, hogy evégből hozzanak létre egy Alapítványt. Egy kultúraörző kis társadalmat a galaxis peremén.

Kezdetben minden remekül működik, a történelem egymást követő válságok során úgy alakul, ahogy azt a pszichohistória a tömegek viselkedésének felismert matematikája alapján előre felvázolta. A légy akkor kerül a levesbe, amikor megjelenik egy ember, különleges mentális képességekkel. Szerencsére titokban létezik egy Második Alapítvány, ahol az efféle képességek cseppet sem szokatlanok...

Itt aztán Asimov félre is tette az Alapítványt, és békén hagyta egészen a 80-as évekig. Ekkor ugye elmúlt már hatvanéves. Korábban évtizedeket, -századokat ugrott át a történet, a két utolsó kötet egyetlen főhős hosszú odüsszeiája világokon át. Egy közönséges férfié, akinek egyetlen különleges tulajdonsága az, hogy hiányos információk birtokában is helyesen szokott dönteni. Előbb a világ egyesítésébe egyezik bele, aztán Istennel is találkozik. Isten egy robot, és szüksége van az emberre…

Asimov végül két kötetben leírta a mese kezdetét is, az Alapítvány előtti történetet. A második már a halálát követő évben, 1993-ban jelent meg. Még dolgozott volna rajta.

Lám Luca: Hogyan kell feltétel nélkül, halálig szeretni?

Tavaly nyáron, nyaralás alatt kezdtem el Arundhati Roy Az apró dolgok istene című könyvét olvasni – kolléganőim ajánlására. Eleinte azt gondoltam, hogy egy egzotikus kalandregény vár rám egyenesen a mesés Indiából – abból a modern Indiából, melyből a sztereotípiákon kívül szinte semmit sem ismerünk. A csodaszép tájak, a gazdag, lüktető trópusi vidék egyből magával ragadott, minden egyes lapozással megcsapott az erdő fülledt illata, hallottam a folyó csobogását, az öreg ház padlójának recsegését, Estha és Rahel gyermeki kacagását.

Estha és Rahel – az örök időktől fogva egybeforrt, kétpetéjű ikerpár. Róluk szól ez a történet. Róluk, és gyermeki világukról. Arról, hogyan kell feltétel nélkül, halálig szeretni, legyen szó a testvéredről, a barátodról, vagy a szabályok ellen lázadó édesanyádról. Arról, hogy mi az ártatlanság, mi a feltétel nélküliség, mi az örökkévalóság. Aztán, hirtelen mindez megszűnik. A gyerekek szembesülnek a titokkal, a család tragédiájával – mely egyben az egész emberiség tragédiája is, legyen szó Indiáról vagy a nyugati társadalmakról: mi van, ha törvények szabályozzák, kit szerethetsz, hogyan és mennyire?

Valami megszakad. A szereplőkben és az olvasóban is. A törvény megerőszakol mindent és mindenkit – a gyermekeket kitépi abból a feltétel nélküli világból, melybe addig tartoztak, és hiába forrtak egybe örök időktől fogva, szétszakítja a köztük lévő kapcsokat. Ammu-t – édesanyjukat – pedig az őrületig kínozza.
Tényleg meg lehet határozni, hogy kit szeressünk, mennyire és hogyan? Végérvényesen meg lehet erőszakolni szíveket, szét lehet szaggatni kapcsokat és ki lehet törölni érzelmeket?

A könyv utolsó lapjainak olvasása alatt szabályosan nem vettem levegőt. Az egész történet, a szereplők minden egyes rezdülése mázsaként ült a vállamon, és ettől csak akkor szabadultam meg, mikor becsuktam a könyvet. Az egzotikus kalandregény helyett szívszaggató, lélegzetellálító drámát kaptam – egyenesen a mesés Indiából.

Berényi Mariann: Mitől hiszünk Istenben?

"Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben" – ígéri Pi élete című regénye bevezetőjében Yann Martell.
A történet főszereplője, Pi Patel 16 évesen három vallás híve: hindunak születik, de emellett felveszi a keresztény és a muszlim vallást is. Miközben az indiai városkában éli különös kis életét, állatkert-tulajdonos apja úgy dönt, hogy a család az állatokkal együtt Kanadába költözik. A hajó azonban valahol a Csendes-óceán közepén a hullámok martaléka lesz. A túlélők között a vegetáriánus Pi igazi társra nem talál: a mentőcsónakban egy zebra, egy orangután, egy hiéna és egy bengáli tigris lesz riválisa a túlélésért folytatott küzdelemben. 227 napon keresztül hányódnak a tengeren, és az amúgy is reménytelen helyzetet fokozza, hogy Pinek az ötödik nap után már csak a tigrissel kell szembenéznie.

Végül Mexikóban veti őket partra az óceán, ahol a tigris eltűnik, a fiú történetét pedig kétkedéssel fogadják.

– Olyan történetet akarnak, amely nem lepi meg magukat? Amely megerősíti  mindazt, amit már tudnak? Amelytől nem látnak se följebb, se messzebb, se másképp?" – kérdezi Pi. És elmesél egy hátborzongató históriát, csak emberszereplőkkel.

És mitől hiszünk Istenben?  – kérdezheted a történet végén. Egy biztos, nem attól a tudattól, hogy egy ilyen reménytelen helyzetet is túl lehet élni!

Hosszú ideig tartott, amíg Yann Martell könyvét teljesen megértettem. A történet rétegei úgy bomlottak le bennem, mint a hagymahéjak. És végül a nekem szóló legfontosabb üzenetet is megtaláltam: ahogy a Pi által elmondott mindkét történet egyszerre igaz, ugyanúgy egyetlen ki nem mondható, felfoghatatlan igazság köré épül minden vallás, amelyben emberek milliói hisznek.

Jálics Petra: Senki nem birtokolhat egy másik embert

Gimnazista koromban – 20 éve – olvastam Liv Ullmann Változások című könyvét. Akkor  nagy élményt jelentett, és ma, felnőttebb fejjel belelapozva is hasonlóan erős hatással van rám.

Nem tipikus önéletrajzi mű, inkább a színésznő meglepően őszinte vallomása, képek sora, amelyek filmszerűen, mozaikkockánként követik egymást.  
Megismerheted Liv Ullmannt, mint színésznőt, aki nem hagyta magát hollywoodi recept szerint „amerikai típusú” világsztárrá formálni, s mindig hazavágyott Norvégiába. És azt a nőt, aki legbelül mindig kislány maradva keresi a saját útját.

Néhány gondolat a könyv fülszövegéből:
„Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok… vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek” – mondja Ibsen Nórája, akinek kosztümjében Liv Ullmann legnagyobb színpadi sikereit aratta norvég szülőhazájában, majd a New York-i Broadwayn, s akinek őszinteséget szomjazó egyéniségével minden szerepe közül a legmélyebben tud azonosulni.      

Liv Ullmann Nóra alakjára sokszor utalva tárja fel saját lelkének vágyait, kétségeit, felismeréseit. Így rajzolódik ki színésznővé, asszonnyá és anyává érése.  
Ingmar Bergmanhoz fűződő szerelméről és a különválásuk utáni mély barátságukról, valamint a közös filmforgatásokról önironikus hangon ír.   
Bepillantást nyerhetsz a nemzetközi filmvilág ellentmondásokkal teli világába, amelyet Liv igen kritikusan szemlél.

Egy idézet a könyvből:  
„Emberek, akiknek az élete egyszer érintette egymást, kell, hogy új formát találjanak kapcsolatuknak, ha ők maguk különböző irányba haladnak is. És jelenlegi egyetértésük része lesz új életüknek is.
Senki nem birtokolhat egy másik embert. Ha együtt vagyunk, birtokosai vagyunk saját magunknak, a természetnek és az időnek.”

Ács Borbála: Lélekforgató élmény Szerb Antaltól

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét éppen akkor olvastam, mikor az a leghatásosabb volt: 16 évesen. Nem biztos, hogy mindent megértettem ebből a különös, izgalmasan félelmetes világból, de kibillentette mindazt, amit addig gondoltam életről, halálról és szerelemről. Ez a három fogalom ugyanis egészen eggyé olvad a regény története során. A főhőst éppen olaszországi nászútján ismerjük meg, ahol épp élete ráncba szedésére törekszik, megpróbál kialakítani egy hétköznapi, nyugodt és boldog életet a munka és a házasság szokványos keretein belül, mikor nyomasztani kezdi ifjúsága emléke, kamaszkori barátjának öngyilkossága és mindaz, amire akkor együtt esküdtek fel.  A velencei sikátoroktól az olasz kolostorokon át egészen az esős Londonig egész Európa átváltozik egy félig varázsmese, félig kísértetregény helyszínévé, ahol minden egyszerre riasztó és borzongatóan vonzó. Letehetetlen és lélekfelforgató élmény volt akkor is – és ma is az.

Mihalicz Csilla: Ahol nincs szívbaj, rák, demencia, asztma

Egy tudással több, egy másik tudással kevesebb. Ahogy ez lenni szokott. Most például azt olvastam: a közismerten hosszú életű abházok és más kaukázusiak nem esznek joghurtot. (Eleddig ugye abban a hiszemben voltam, hogy attól érnek meg matuzsálemi kort.) Szóval joghurtot nem, isznak viszont egy kecske-, tehén- vagy birkatejből erjesztéssel készült matzoni nevű főzetet, na, nem túl sokat, egy-két pohárral naponta. A tradicionális abház étrend alapjában laktovegetáriánus, hús ritkán kerül az asztalra, ami tejtermék, az főként ez az erjesztett matzoni.
A könyv, amelyből így okosodtam, John Robins Százévesen egészségben című műve (Partvonal Kiadó). A szerző sorba veszi a fölkerekség legegészségesebb és leghosszabb életű népeit, Abházia, Vilcabamba, Hunza és Okinawa lakóit. Az egyik helyen kilencvenévesen egészségesebbek, mint legtöbbünk a negyvenes éveiben, a másik helyen ismeretlen a szívbaj és a demencia, a harmadikon nincs rák, diabétesz és asztma, a negyediken többen érik meg a századik születésnapjukat, mint bárhol máshol a világon. Megfelelő értrend, a sejtekhez kihívást intéző mozgás, a kapcsolatok gyógyereje – ez a matuzsálemi kor, a kivételes életerő titkának nyitja.

Változni, változtatni. És olvasni. Ötvenen túl sem késő.

Megjelent: Ötvenentúl.hu, 2010.08.22. (http://www.otvenentul.hu/szabadido/16806)