Jókai Anna: Akkor kell a dolgok mélyére nézni, amikor boldogtalanok vagyunk
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2792
Két lábbal a földön állva kell megtalálni azt a személyre szabott létfeladatot, ami a többi embernek és az egész világnak segíthet - mondta Jókai Anna az InfoRádió Aréna című műsorában. A Kossuth-díjas író arról is beszélt, hogy senki életére nem lehet receptet adni, a megoldáson gondolkodni pedig legjobb alkalom a boldogtalanság.
Egy korábbi felmérés kimutatta, hogy a diákok olvasmányélményei között Ön benne van az első háromban. Mégis sokszor beszél arról, hogy romlanak az általános erkölcsi mutatók, pedig Ön épp ezekről a kérdésekről ír. Nincs itt valami ellentmondás?
Rendkívül hízelgő, hogy az ember benne van a három legolvasottabbak között a fiataljaink körében. De amikor én az erkölcsi állapotokról írok, akkor nem is annyira az emberi közeg állapotáról beszélek, hanem arról, hogy mi az a rossz normatív rendszer, amit az emberek elé tárnak. Sokszor úgy érzem, hogy akik ma értelmes művek olvasásából értelmes világlátást akarnak szerezni, azoknak elég nagy küzdelmet kell folytatniuk. Mert a média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ. Arra ösztönöz, hogy azt higgyük el, amit ott látunk. Persze nagyon könnyű szidni az embereket, hogy nem olvasnak. Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.
Nem lát semmi biztatót ebben a korban, amikor könyvhöz is könnyebb hozzájutni? Vannak könyvtáraink, van internet, tehát a minőség előbb-utóbb csak utat tör magának.
Ebben reménykedünk. Egyébként nem vagyok a mennyiség híve. Amikor valaki panaszkodik, hogy keveset olvasnak a gyerekei, az unokái vagy egyáltalában bárki, akkor mindig azt kérdezem, hogy mit olvas, mi az a kevés? Nem sokat kell olvasni, hanem ebből az óriási információáradatból azt kell megtalálni, ami valamilyen módon az ember jelleméhez, alkatához szól, és ebben az iszonyatosan nehéz, szenvedésteli világban olyan támpontot tud adni, amiért érdemes reggel fölkelni.
Mi az a kevés, amit érdemes elolvasni?
Mindenki a saját ízléséből indul ki. Gyakran kérdezik, honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy kijelentsük, ez jó vagy rossz? Hiszen, ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz lehet. Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.
Hogyan kell megtalálni azt a művet, amelyikben benne van az a mondat? Egy olyan korban, amikor irdatlan nagy a választék.
Csak a saját példámból tudok kiindulni, hogy én miként találtam meg. Hála Istennek, nem voltam mindig író. Az életemnek volt egy olyan szakasza, amikor igen küzdelmes és változatos munkakörökben dolgoztam. Talán nem ilyen mértékben, mint az internet és a technika elterjedése után, de már akkor is óriási volt a választék. Amikor egy könyvtárba beiratkoztam, akkor naponta négy-öt könyvet vittem haza. Ha volt egy kis időm, kinyitottam. Ha valamit éreztem benne, akkor végigolvastam. Bevallom, ha nem fogott meg, akkor letettem. Ma ezt úgy mondom, hogy válogató olvasás. Sok olyan olvasóval találkoztam, aki később szerette meg, amit írtam, vagy ajánlottam. Először ellenérzése volt a könyveim miatt, mert tudta, hogy amit feldolgozok, az nem habkönnyű világ. De amikor az ember próbál használati utasítást mellékelni a műhöz, akkor kedvet is csinálhat hozzá. Nagyon sok olvasót nyertem úgy, hogy először beszélgetéseken, személyes találkozásokon, közvetlen írói és emberi vallomásokon keresztül törtem utat a könyveimnek. Előbb az embert szerették meg, majd azt gondolták, hogy hátha tud nekünk valamit mondani ez az asszony.
Hogy látja a saját eddigi életművét? Fiatal íróként készen volt, mint mondjuk Weöres Sándor, akire azt mondták, hogy amikor először megfogta a tollat, abból ugyanaz a minőség jött ki, mint öregkorában, vagy volt valamiféle fejlődés?
Készen voltam, de nagyon szomorú lennék, ha azt mondanám, hogy megálltam azon a szinten, ahol a pályámat elkezdtem. Ne felejtsük el, hogy 36 éves koromban jelent meg az első könyvem.
Viszont volt már élettapasztalata.
Rengeteg. Amikor én már "kijöttem", akkor az írói világom alapja kész volt. A két első kötetem, a 4447, illetve a Tartozik és követel tényleg átütő sikert hozott, a maga nemében kész mű volt mindegyik, ugyanúgy, mint a novelláim is a Kötél nélkül című kötetben. De vallom és állítom, hogy miként az emberi élet is arra való, hogy ne olyan szinten menjünk el innen, ahogyan belecsöppentünk, ez az alkotás folyamatára is érvényes. Persze az ember nem tagadja meg azt sem, amit fiatalabb korában elkezdett.
Ha szerencséje van...
Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút: nagyon jó felszereléssel, Isten kitett gyermekeiként kezdjük el, és ezt a felszerelést arra kell használni, hogy fölfedezzük, belakjuk és mások számára is élhetővé tegyük a világot. Nekem ilyen nagyra törő terveim vannak, és nem szeretnék úgy elmenni, hogy csak azt tudjam visszaadni, amit eleve megkaptam.
Két éve mondta, hogy letehetné a tollat, mert amit meg akart írni, azt megírta.
Így van, ezt ma is állítom.
Nem történt semmi, amit hozzá tudna tenni? Egy új látószög, egy vélemény?
Amikor vicces kedvemben vagyok, akkor úgy gondolom, ha az ember felépített önmagában egy akármilyen, de mégiscsak székesegyház-szerű építményt, akkor már nagy gyönyörűségét leli abban, hogy a vízköpőket is körberakja. De nagyon el volnék keseredve, ha azt kellene mondanom, hogy édes Istenem, nekem még annyi mindent meg kellett volna írnom, és íme, az élet elszállt. Pont a fordítottját érzem: hálás vagyok, hogy ki tudtam csomagolni, amit rám bíztak, hozzá tudtam tenni még azt, amit szereztem. Külön gyönyörűség, hogy ha belenyúlok az oldalzsebekbe, és még találok valamit. Most, hosszú idő óta, ebben az aránylagos augusztus elejei csöndességben, egy nagyon mozgalmas korszak után belekezdtem valamibe, amit körülbelül két év múlva akarok befejezni.
Ha vízköpő, akkor nem regény, ugye?
Regénynek is felfogható, de miután sok benne a párbeszéd és a szereplők felvonultatása, közelebb van a drámához.
Ostorozni fog bennünket?
Ha úgy tetszik, akkor saját magamat is. Mert olyan embert még nem ismertem, aki az életéhségről teljesen le tudott volna mondani. Gyönyörű kísértései vannak az életnek, és ennek az éhségnek. Ahogy mondani szoktam, két veszély fenyeget: vagy bulimiába esünk, addig zabáljuk az életet, amíg az undortól ki nem hányjuk, vagy pedig anorexiásak leszünk, és olyan aszkézisbe kezdünk, ami nem felel meg a mai ember természetének: nem akarunk élni, mindentől elzárkózunk.
Az általános emberi létezés nagy, végső kérdései...ezt fogja boncolgatni?
Igen. Ahogy haladok előre az időben, egyre inkább ez érdekel. Az első nagy vitakérdésem az volt, amire visszaemlékszem úgy ötéves koromból, amikor folyton azzal nyaggattam az anyámat, hogy miért születtem meg. Honnan jöttem, és egyáltalában, miért kell meghalni?
Minden ötéves gyerek ezt kérdezi, amikor feleszmél.
Igen, csak ez belőlem nem múlt el.
A spirituális realizmus az életútja, amit gyermekkorától kezdve építget. Mikor jött rá, hogy ezzel kell foglalkoznia?
Gyermekkoromban tudomásom sem volt erről, a valójában a magam szóösszetételéből keletkezett fogalomról. Csak azt tudtam, hogy a reális élettér, amiben mozgok, az engem nem elégít ki teljesen. Mindig érdekelt, hogy mi miért történik velem, és miképpen. Ugyanakkor nagyon erős volt bennem, és máig nagyon erős az anyagi világ tisztelete. A spirituális élményem soha nem olyan volt, hogy elfordult a tekintetem attól, amit megéltünk, és kizárólag valami bébi-kék, égi-kék, szentimentális fogalom felé néztem, hanem ebben a kutya kemény, kegyetlen valóságban akartam felfedezni a legmagasabb isteni értelmet.
A lába azért földig ért mindig?
Igen, de nem hiszek a gyermekdeden megfogalmazott csillagjegyek jóslásában, legfeljebb abban, hogy vannak bizonyos keretek, amikre érdemes odafigyelni. Én Nyilas vagyok, és ez a Nyilas csillagjegy annyiban illik az én életemre, hogy két lábbal a földön állok, de az a nyíl, amit kifeszít, az igazából mindig a csillagokat és az eget célozza. Azt gondolom, hogy azért kerültünk ebbe a sűrített, materiális közegbe, mert itt kell valamit megcsinálnunk. Ha itt nem tesszük meg, odaát már késő. Ahogy mondani szoktam, a kozmosz gyermekei is vagyunk, nemcsak polgárok. Ezt akkor kezdtem érezni, ahogy haladtam előre: a Jákob lajtorjája volt a fordulat 1982-ben, de valójában a Ne féljetek és a Godot megjött című munkáimban teljesedett ki. Sokan kérdezik, mitől van, hogy durva, naturális nyelven beszélnek néhányan benne, hogy olyan borzasztóan sötét, szinte szemétszerű közegben mozognak, és ugyanakkor bizonyos angyali lények éteri, szép hangon szólalnak meg. Hát ez a spirituális realizmus. Nem félni attól, hogy milyenek vagyunk, milyen a szerencsétlen embertársaink egy része, és ugyanakkor érezni a kivezető húzóerőt.
Tud valami technikát arra, hogy miként kell megtalálni a feladatot, ami ki van jelölve?
Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akárcsak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne. De az egésznek az alapja az, hogy a világnak van egy magasabb spirituális célja. Ennek a gyönyörűséges és keserves Föld bolygónak is. Ha ezt tudom, akkor egész más lesz az életem. Másként fogok szenvedni, más lesz a betegségem, más a csalódásom, még a gonoszságaimból is könnyebben tudok kilábalni. Ha ezt nem tudom, és nem is keresem, ha azt gondolom, amit ma az embereknek sajnos szerintem hatvan-hetven százaléka gondol, hogy idepottyantunk a természet rosszakaratú bohóctréfája okán erre a Földre, és itt majd úgy-ahogy végigéljük, tapossuk egy kicsit egymást, eszünk-iszunk, robotolunk, élvezzük, aztán fölfordulunk, akkor ez egy ökör szintű élet lesz. És akkor minden hiába. Ezért gondolom, hogy először kérdezd meg magadtól, te kis szenvedő ember, aki idejöttél, hogy mi a csudának élsz egyáltalán? Miért van ez, mire jó, ha minden elmúlik?
Várjam meg a krízist, vagy kezdjek el gondolkodni rendszeresen, minden délután?
Ha rendszerességet csinálunk belőle, akkor ugyanolyan mechanizmus lesz, mint az egyéb dolgaink. Ebben nem hiszek. De amikor valami jól fejbe kólint például az életben, és nincs az a sikeres, boldog ember, akit időnként fejbe ne kólintana valami az életében, akkor kicsit megkódul, elkezd szédülni, és majdnem kétségbe esik: na, ilyenkor van a legjobb alkalom. Nem a boldogságban. A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik. De amikor boldogtalanok vagyunk, akkor kell valahogy a dolgok mélyére mászni.
Mi az az ügy, amit most támogatásra érdemesnek tart?
Sokszor elmondom, és lehet, hogy még a barátaim közül sem veszik néhányan jó néven: nem politikában gondolkodom. Ami azonban nem azt jelenti, hogy nincs határozott véleményem a politikáról; mi az, ami jó, amit segíteni kell, és mi az, ami rossz, aminek ellen kell állni. Amikor a rendszerváltáskor az Írószövetség első szabadon választott elnöke voltam, önmagamban ígéretet tettem arra, hogy a lehetőségek között mindig azt az áramlatot támogatom, amelyik a legközelebb áll az emberi méltósághoz, amelyiknek fontos, hogy van hazája. Nekem nagyon fontos, hogy magyar vagyok. Azt gondolom, hogy nem véletlenül születtünk ide. Ugyanakkor ez nem mellveregető, reggeltől estig zászlóba burkolózó hazafiság, nem leszek hordószónok, de ezért a nemzetért mindent hajlandó vagyok elmondani, a méltóság keretén belül.
Sosem bizonytalanodik el abban, hogy az ügy, vagy politika, amelyet támogat, esetleg téved?
Abban nem, hogy az emberi tényező nagyon fontos. Azt tartom, hogy amikor valami, amit az ember támogat, aminek szívből örül, és úgy tűnik, hogy megvalósul, akkor ezzel nem ér véget a feladat. Nem örömmámorban kell kitörni, hallelujázni, és azt mondani, hogy most már minden cuki, hanem akkor kell nagyon figyelni.
Azt mondta egyszer, nem politizál, hanem a szellem embereként az erkölcs, a működő világ és a politika között épít kapcsolatot. Ért el valamilyen sikert?
Ezt nem nekem kellene elmondanom. De sokhelyütt éreztem azt, hogy fordítottam a közgondolkodáson, ami szerintem rossz volt, sok helyütt hálálkodtak, nagyon-nagyon sok visszajelzés jött. Azt gondolom, hogy hálát a politikától ne várjunk, még a legjobb politikától sem. A politikának az a dolga, hogy ha egy bizonyos dologban uralomra jutott, akkor azt lehetőleg a legjobban csinálja, ne tagadja meg önmagát, az ígéreteit, és tényleg próbáljon a többiekért dolgozni. A valóságtól, a környezettől egy valamit várok, és ebben nagyon gyönge vagyok - én egy szeretetéhes ember vagyok. Nem jutottam el odáig, ami, olyan szép volna, mint az imádság, amit este elmondok: add Uram, hogy ne azt akarjam, hogy engem szeressenek, hanem, hogy én tudjak szeretni. Elmondom, és minden reggel arra ébredek, hogy azért nagyon szeretném, hogyha engem is szeretnének.
Egy korábbi felmérés kimutatta, hogy a diákok olvasmányélményei között Ön benne van az első háromban. Mégis sokszor beszél arról, hogy romlanak az általános erkölcsi mutatók, pedig Ön épp ezekről a kérdésekről ír. Nincs itt valami ellentmondás?
Rendkívül hízelgő, hogy az ember benne van a három legolvasottabbak között a fiataljaink körében. De amikor én az erkölcsi állapotokról írok, akkor nem is annyira az emberi közeg állapotáról beszélek, hanem arról, hogy mi az a rossz normatív rendszer, amit az emberek elé tárnak. Sokszor úgy érzem, hogy akik ma értelmes művek olvasásából értelmes világlátást akarnak szerezni, azoknak elég nagy küzdelmet kell folytatniuk. Mert a média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ. Arra ösztönöz, hogy azt higgyük el, amit ott látunk. Persze nagyon könnyű szidni az embereket, hogy nem olvasnak. Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.
Nem lát semmi biztatót ebben a korban, amikor könyvhöz is könnyebb hozzájutni? Vannak könyvtáraink, van internet, tehát a minőség előbb-utóbb csak utat tör magának.
Ebben reménykedünk. Egyébként nem vagyok a mennyiség híve. Amikor valaki panaszkodik, hogy keveset olvasnak a gyerekei, az unokái vagy egyáltalában bárki, akkor mindig azt kérdezem, hogy mit olvas, mi az a kevés? Nem sokat kell olvasni, hanem ebből az óriási információáradatból azt kell megtalálni, ami valamilyen módon az ember jelleméhez, alkatához szól, és ebben az iszonyatosan nehéz, szenvedésteli világban olyan támpontot tud adni, amiért érdemes reggel fölkelni.
Mi az a kevés, amit érdemes elolvasni?
Mindenki a saját ízléséből indul ki. Gyakran kérdezik, honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy kijelentsük, ez jó vagy rossz? Hiszen, ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz lehet. Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.
Hogyan kell megtalálni azt a művet, amelyikben benne van az a mondat? Egy olyan korban, amikor irdatlan nagy a választék.
Csak a saját példámból tudok kiindulni, hogy én miként találtam meg. Hála Istennek, nem voltam mindig író. Az életemnek volt egy olyan szakasza, amikor igen küzdelmes és változatos munkakörökben dolgoztam. Talán nem ilyen mértékben, mint az internet és a technika elterjedése után, de már akkor is óriási volt a választék. Amikor egy könyvtárba beiratkoztam, akkor naponta négy-öt könyvet vittem haza. Ha volt egy kis időm, kinyitottam. Ha valamit éreztem benne, akkor végigolvastam. Bevallom, ha nem fogott meg, akkor letettem. Ma ezt úgy mondom, hogy válogató olvasás. Sok olyan olvasóval találkoztam, aki később szerette meg, amit írtam, vagy ajánlottam. Először ellenérzése volt a könyveim miatt, mert tudta, hogy amit feldolgozok, az nem habkönnyű világ. De amikor az ember próbál használati utasítást mellékelni a műhöz, akkor kedvet is csinálhat hozzá. Nagyon sok olvasót nyertem úgy, hogy először beszélgetéseken, személyes találkozásokon, közvetlen írói és emberi vallomásokon keresztül törtem utat a könyveimnek. Előbb az embert szerették meg, majd azt gondolták, hogy hátha tud nekünk valamit mondani ez az asszony.
Hogy látja a saját eddigi életművét? Fiatal íróként készen volt, mint mondjuk Weöres Sándor, akire azt mondták, hogy amikor először megfogta a tollat, abból ugyanaz a minőség jött ki, mint öregkorában, vagy volt valamiféle fejlődés?
Készen voltam, de nagyon szomorú lennék, ha azt mondanám, hogy megálltam azon a szinten, ahol a pályámat elkezdtem. Ne felejtsük el, hogy 36 éves koromban jelent meg az első könyvem.
Viszont volt már élettapasztalata.
Rengeteg. Amikor én már "kijöttem", akkor az írói világom alapja kész volt. A két első kötetem, a 4447, illetve a Tartozik és követel tényleg átütő sikert hozott, a maga nemében kész mű volt mindegyik, ugyanúgy, mint a novelláim is a Kötél nélkül című kötetben. De vallom és állítom, hogy miként az emberi élet is arra való, hogy ne olyan szinten menjünk el innen, ahogyan belecsöppentünk, ez az alkotás folyamatára is érvényes. Persze az ember nem tagadja meg azt sem, amit fiatalabb korában elkezdett.
Ha szerencséje van...
Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút: nagyon jó felszereléssel, Isten kitett gyermekeiként kezdjük el, és ezt a felszerelést arra kell használni, hogy fölfedezzük, belakjuk és mások számára is élhetővé tegyük a világot. Nekem ilyen nagyra törő terveim vannak, és nem szeretnék úgy elmenni, hogy csak azt tudjam visszaadni, amit eleve megkaptam.
Két éve mondta, hogy letehetné a tollat, mert amit meg akart írni, azt megírta.
Így van, ezt ma is állítom.
Nem történt semmi, amit hozzá tudna tenni? Egy új látószög, egy vélemény?
Amikor vicces kedvemben vagyok, akkor úgy gondolom, ha az ember felépített önmagában egy akármilyen, de mégiscsak székesegyház-szerű építményt, akkor már nagy gyönyörűségét leli abban, hogy a vízköpőket is körberakja. De nagyon el volnék keseredve, ha azt kellene mondanom, hogy édes Istenem, nekem még annyi mindent meg kellett volna írnom, és íme, az élet elszállt. Pont a fordítottját érzem: hálás vagyok, hogy ki tudtam csomagolni, amit rám bíztak, hozzá tudtam tenni még azt, amit szereztem. Külön gyönyörűség, hogy ha belenyúlok az oldalzsebekbe, és még találok valamit. Most, hosszú idő óta, ebben az aránylagos augusztus elejei csöndességben, egy nagyon mozgalmas korszak után belekezdtem valamibe, amit körülbelül két év múlva akarok befejezni.
Ha vízköpő, akkor nem regény, ugye?
Regénynek is felfogható, de miután sok benne a párbeszéd és a szereplők felvonultatása, közelebb van a drámához.
Ostorozni fog bennünket?
Ha úgy tetszik, akkor saját magamat is. Mert olyan embert még nem ismertem, aki az életéhségről teljesen le tudott volna mondani. Gyönyörű kísértései vannak az életnek, és ennek az éhségnek. Ahogy mondani szoktam, két veszély fenyeget: vagy bulimiába esünk, addig zabáljuk az életet, amíg az undortól ki nem hányjuk, vagy pedig anorexiásak leszünk, és olyan aszkézisbe kezdünk, ami nem felel meg a mai ember természetének: nem akarunk élni, mindentől elzárkózunk.
Az általános emberi létezés nagy, végső kérdései...ezt fogja boncolgatni?
Igen. Ahogy haladok előre az időben, egyre inkább ez érdekel. Az első nagy vitakérdésem az volt, amire visszaemlékszem úgy ötéves koromból, amikor folyton azzal nyaggattam az anyámat, hogy miért születtem meg. Honnan jöttem, és egyáltalában, miért kell meghalni?
Minden ötéves gyerek ezt kérdezi, amikor feleszmél.
Igen, csak ez belőlem nem múlt el.
A spirituális realizmus az életútja, amit gyermekkorától kezdve építget. Mikor jött rá, hogy ezzel kell foglalkoznia?
Gyermekkoromban tudomásom sem volt erről, a valójában a magam szóösszetételéből keletkezett fogalomról. Csak azt tudtam, hogy a reális élettér, amiben mozgok, az engem nem elégít ki teljesen. Mindig érdekelt, hogy mi miért történik velem, és miképpen. Ugyanakkor nagyon erős volt bennem, és máig nagyon erős az anyagi világ tisztelete. A spirituális élményem soha nem olyan volt, hogy elfordult a tekintetem attól, amit megéltünk, és kizárólag valami bébi-kék, égi-kék, szentimentális fogalom felé néztem, hanem ebben a kutya kemény, kegyetlen valóságban akartam felfedezni a legmagasabb isteni értelmet.
A lába azért földig ért mindig?
Igen, de nem hiszek a gyermekdeden megfogalmazott csillagjegyek jóslásában, legfeljebb abban, hogy vannak bizonyos keretek, amikre érdemes odafigyelni. Én Nyilas vagyok, és ez a Nyilas csillagjegy annyiban illik az én életemre, hogy két lábbal a földön állok, de az a nyíl, amit kifeszít, az igazából mindig a csillagokat és az eget célozza. Azt gondolom, hogy azért kerültünk ebbe a sűrített, materiális közegbe, mert itt kell valamit megcsinálnunk. Ha itt nem tesszük meg, odaát már késő. Ahogy mondani szoktam, a kozmosz gyermekei is vagyunk, nemcsak polgárok. Ezt akkor kezdtem érezni, ahogy haladtam előre: a Jákob lajtorjája volt a fordulat 1982-ben, de valójában a Ne féljetek és a Godot megjött című munkáimban teljesedett ki. Sokan kérdezik, mitől van, hogy durva, naturális nyelven beszélnek néhányan benne, hogy olyan borzasztóan sötét, szinte szemétszerű közegben mozognak, és ugyanakkor bizonyos angyali lények éteri, szép hangon szólalnak meg. Hát ez a spirituális realizmus. Nem félni attól, hogy milyenek vagyunk, milyen a szerencsétlen embertársaink egy része, és ugyanakkor érezni a kivezető húzóerőt.
Tud valami technikát arra, hogy miként kell megtalálni a feladatot, ami ki van jelölve?
Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akárcsak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne. De az egésznek az alapja az, hogy a világnak van egy magasabb spirituális célja. Ennek a gyönyörűséges és keserves Föld bolygónak is. Ha ezt tudom, akkor egész más lesz az életem. Másként fogok szenvedni, más lesz a betegségem, más a csalódásom, még a gonoszságaimból is könnyebben tudok kilábalni. Ha ezt nem tudom, és nem is keresem, ha azt gondolom, amit ma az embereknek sajnos szerintem hatvan-hetven százaléka gondol, hogy idepottyantunk a természet rosszakaratú bohóctréfája okán erre a Földre, és itt majd úgy-ahogy végigéljük, tapossuk egy kicsit egymást, eszünk-iszunk, robotolunk, élvezzük, aztán fölfordulunk, akkor ez egy ökör szintű élet lesz. És akkor minden hiába. Ezért gondolom, hogy először kérdezd meg magadtól, te kis szenvedő ember, aki idejöttél, hogy mi a csudának élsz egyáltalán? Miért van ez, mire jó, ha minden elmúlik?
Várjam meg a krízist, vagy kezdjek el gondolkodni rendszeresen, minden délután?
Ha rendszerességet csinálunk belőle, akkor ugyanolyan mechanizmus lesz, mint az egyéb dolgaink. Ebben nem hiszek. De amikor valami jól fejbe kólint például az életben, és nincs az a sikeres, boldog ember, akit időnként fejbe ne kólintana valami az életében, akkor kicsit megkódul, elkezd szédülni, és majdnem kétségbe esik: na, ilyenkor van a legjobb alkalom. Nem a boldogságban. A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik. De amikor boldogtalanok vagyunk, akkor kell valahogy a dolgok mélyére mászni.
Mi az az ügy, amit most támogatásra érdemesnek tart?
Sokszor elmondom, és lehet, hogy még a barátaim közül sem veszik néhányan jó néven: nem politikában gondolkodom. Ami azonban nem azt jelenti, hogy nincs határozott véleményem a politikáról; mi az, ami jó, amit segíteni kell, és mi az, ami rossz, aminek ellen kell állni. Amikor a rendszerváltáskor az Írószövetség első szabadon választott elnöke voltam, önmagamban ígéretet tettem arra, hogy a lehetőségek között mindig azt az áramlatot támogatom, amelyik a legközelebb áll az emberi méltósághoz, amelyiknek fontos, hogy van hazája. Nekem nagyon fontos, hogy magyar vagyok. Azt gondolom, hogy nem véletlenül születtünk ide. Ugyanakkor ez nem mellveregető, reggeltől estig zászlóba burkolózó hazafiság, nem leszek hordószónok, de ezért a nemzetért mindent hajlandó vagyok elmondani, a méltóság keretén belül.
Sosem bizonytalanodik el abban, hogy az ügy, vagy politika, amelyet támogat, esetleg téved?
Abban nem, hogy az emberi tényező nagyon fontos. Azt tartom, hogy amikor valami, amit az ember támogat, aminek szívből örül, és úgy tűnik, hogy megvalósul, akkor ezzel nem ér véget a feladat. Nem örömmámorban kell kitörni, hallelujázni, és azt mondani, hogy most már minden cuki, hanem akkor kell nagyon figyelni.
Azt mondta egyszer, nem politizál, hanem a szellem embereként az erkölcs, a működő világ és a politika között épít kapcsolatot. Ért el valamilyen sikert?
Ezt nem nekem kellene elmondanom. De sokhelyütt éreztem azt, hogy fordítottam a közgondolkodáson, ami szerintem rossz volt, sok helyütt hálálkodtak, nagyon-nagyon sok visszajelzés jött. Azt gondolom, hogy hálát a politikától ne várjunk, még a legjobb politikától sem. A politikának az a dolga, hogy ha egy bizonyos dologban uralomra jutott, akkor azt lehetőleg a legjobban csinálja, ne tagadja meg önmagát, az ígéreteit, és tényleg próbáljon a többiekért dolgozni. A valóságtól, a környezettől egy valamit várok, és ebben nagyon gyönge vagyok - én egy szeretetéhes ember vagyok. Nem jutottam el odáig, ami, olyan szép volna, mint az imádság, amit este elmondok: add Uram, hogy ne azt akarjam, hogy engem szeressenek, hanem, hogy én tudjak szeretni. Elmondom, és minden reggel arra ébredek, hogy azért nagyon szeretném, hogyha engem is szeretnének.
Hanganyag: Exterde Tibor
Megjelent: InfoRádió, 2010. augusztus 21., szombat 13:21 (http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-373652)
