Közösségbe hív a könyvtár – interjú egy elhivatott könyvtárossal
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2471
Ha úgy gondolnánk, egy könyvtáros munkaköri teendője a könyvek magányában időhosszat olvasni, elég egyetlen alkalommal ellátogatni a kövesdombi könyvtárba, hogy ezen sztereotípiánk alapjaiban megdőljön. Az ablaküvegen túlról beérkező mosolygó arcok vidám üdvözletét egy magamfajta kívülállónak szinte lehetetlenség végigkövetni. Az első pillanattól érezni, nem csupán a hagyományos értelemben vett könyvtárba léptünk, ez a hely vonzza az itt élőket, közösséget épít egy energiából, ötletekből és életvidámságból soha ki nem fogyó személy által. Illyés Klaudiával, a megyei könyvtár kövesdombi kirendeltségének könyvtárosával beszéltünk hivatásáról, az elért eredményekről.
– Végzettséged szerint nem készültél tudatosan erre a pályára, hogyan lettél mégis könyvtáros?
– Azt hiszem, a kényszer vitt rá, hogy könyvtáros legyek. Ezelőtt büfésként dolgoztam a Bolyai Líceumban, de nagyon nehéz volt a munka, és tudtam, hogy én ennél többre vagyok képes. Ez persze már a sokadik munkahelyem volt. Alapszakmám szerint állattenyésztő vagyok. A mezőgazdasági iskolát tudatosan választottam, a szüleim kétségbeesésére, hiszen nagyon szerettem. A forradalom után viszont az állami gazdaságok megszűntek, így nekem is munkahelyet kellett váltanom. Mondhatom, mindennel megpróbálkoztam, hogy eltarthassam magam, ilyenképp büféslány is voltam. Egy volt osztálytársam ajánlotta, versenyvizsgázzak a könyvtárnál meghirdetett üres helyek egyikére. Én pedig megpróbáltam, de nagyon féltem a vizsgától. Nagy megpróbáltatás volt, hiszen románul végeztem az iskolát, és magyarul is kellett vizsgázni, és igazán büszke vagyok, hogy sikerült. Most már lassan nyolc éve vagyok könyvtáros, az elején a gyerekkönyvtárban dolgoztam. Ott is nagyon szerettem, de ahogy a kövesdombi kirendeltségből a kolléga nyugdíjba vonult, kértem, hogy én vehessem át ezt a részleget, hiszen gyerekkoromban én is nagy szeretettel látogattam ezt a könyvtárat, nagyon jól érzem itt magam.
– Kinézetében sokkal barátságosabb a helyiség, mint valamikor volt, de milyen a könyvállomány?
– Mikor idekerültem, az volt az első dolgom, hogy átrendeztem a helyiséget, az ablakok elől eltoltam a polcokat, a könyveket újrarendeztem, és próbálom a könyvtár követelményei szerint rendbe szedni és rendben is tartani. Az állomány sajnos elég szegényes és nagyon régi. Vannak újabb könyvek is, de zömüket a kommunizmus ideje alatt nyomtatták, az utóbbi időkben nem igazán újítottak, főként ami a magyar nyelvű könyveket illeti. Ami még inkább elszomorító, hogy nincsenek megfelelő gyerekkönyvek. Most persze mindenhol azt hallani, hogy nincs pénz, de valamilyen megoldást mégiscsak kellene találni. Annyi gyereket idecsalogatunk, és amikor könyvet kérnek, nincs mit adnunk, régi szakadt könyvek kerülnek elő. Persze azok között is vannak értékesek, de nem adhatunk a gyerek kezében 30–40 éves kiadványokat. Akikre meg végképp haragszom, a politikusaink. Amikor választás előtti kampány van, senki egy szót sem szól a kultúráról, a könyvekről, a könyvtárról. Én próbáltam adományokat is gyűjteni, lakók hoztak be könyveket, de még mindig nem elég. Nem az, amire szükség lenne. A mai gyerek az állatokról szeret olvasni, enciklopédiákat lapozni, kísérleteket, felfedezéseket tanulmányozni. Ebből pedig nagyon kevés van, és azok is egy példányban, amit nem adhatunk ki.
– Hogyan látod, igaz a megállapítás, miszerint a mai gyerekek nem olvasnak?
– Inkább úgy fogalmaznék, nem úgy, mint mi, régen. Úgy gondolom, sokat is várunk tőlük, harmadikos gyerekekkel regényeket olvastatunk. Én inkább megköszönöm a hozzám látogató alkotó gyerekeknek, hogy eljöttek a könyvtárba. Nem várom el tőlük, hogy valamilyen megadott könyvet olvassanak. A gyerekekbe túlfeszített tempóban próbáljuk adagolni a tudásanyagot, de ettől csak megcsömörölnek, és tízen-huszonévesen nem vesznek többet könyvet a kezükbe. Tehát azt mondom, nem természetes dolog regényeket olvastatni nyolc-kilencévesekkel, nem nekik találták ki, gyönyörű mesék vannak, amik hozzájuk szólnak, az ők igényeiknek valók.
– Rengeteg energiával szinte újjávarázsoltad a kövesdombi könyvtárat, ez viszont messzemenőleg nem minden: sikerült az egyik legnehezebben megfogható korosztályt, a gyerekeket is idecsalogatni...
– Mikor valamit elkezdesz, nem tudod, hogyan fog elsülni. Októbertől hirdettem meg a gyerekfoglalkozásokat, kifüggesztettem a plakátot, amin az áll: hozhatnak magukkal újrahasznosítható kellékeket, papírt, magvakat, akár egy új barátot is. És mindig érkeznek új gyerekek. Most már annyian vannak, hogy segítségre lenne szükségem, persze nincs, akit küldjenek, hiszen kevés a személyzet. Azon is gondolkodom, hogy kettéválasszam őket, de semmiképp nem szeretném különválasztani a román és a magyar gyerekeket, mert egymástól tanulnak, sokkal toleránsabbak lesznek. Minden hétfőn más-más foglalkozással készülök a gyerekek számára. Ami eddig a legjobban tetszett a gyerekeknek, az úgynevezett árnyjáték volt: két hidegvölgyi kislányt hívtam, akik elmondták a mesét, majd közösen megrajzolták és kivágták a bábokat, és előadták a mesét. Más alkalmakkor újságpapírból készítettünk bábokat és azzal játszottunk. De készítettünk Mikulást, elefántmaszkot, márciuskát, filmvetítés volt, köveket festettünk, ujjbábokat varrtunk, gyümölcsökből állatkákat készítettünk, csokigombócokat gyúrtunk. Ugyanakkor a kézműves foglalkozások mellett minden alkalommal valamit megtanulunk a könyvtárhasználatról, a szabályokról is.
Nagyon jó az együttműködés a környék iskoláival is, a Föld napja alkalmából például vetélkedőt tartottunk. Az igazgatónőnek is volt egy remek kampányötlete „Könyvtármoly szeretnék lenni” címmel. A tízes számú iskolából jöttek gyerekek, mindenkinek volt egy-egy szerepe, egyik gyapjúmoly, másik kukoricamoly volt, és végül pedig a könyvtármoly. Nagyon ügyesen alakítottak. Kollaboráltunk a CEMO-val, fegyenceket és Unirea líceumos diákokat hívtunk a könyvtárba egymással beszélgetni, ennek is óriási hatása volt. Tehát nagyon szeretem, úgy érzem, ez az a foglalkozás, amiből én nyugdíjba szeretnék menni. Szeretem, mert van akivel dolgozni, mindig van mit felfedezni, kitalálni.
– Azt hiszem, a te esetedben nem csupán munkáról, hanem valóban hivatásról beszélhetünk. A munkaköri kötelességeiden túl, idegen környezetben is népszerűsíted az olvasást. Mi is az a mozgókönyvtár?
– Mialatt a gyerekkönyvtárban végeztem teendőimet, úgy éreztem, ennél többet tudok adni. Az egykori igazgatónő támogatásával létrehoztunk egy mozgókönyvtárat, ami azt jelenti, hogy olyan helyekre vittük el a könyvet, a tudást, ahonnan nem tudnak hozzánk eljönni. Ilyen volt egykor a Tudor negyedbeli idősek otthona, a fogház és a rákos gyerekek. Bár az öregek nagyon szerettek minket, mindig öleléssel fogadtak, és úgy is búcsúztunk el, egy idő után az igazgatónő holmi ürüggyel kirakott bennünket. Így maradtak a rákos gyerekek és a fegyencek, de a tavaly ősz óta, hogy felütötte fejét a járvány, a kórházba már nem járhattunk be. Jelenleg a fegyencekhez járunk, ez heti egyszeri foglalkozást jelent. Mindig más-más aktivitást tartok, általában kevés könyvet viszek, mert gyakori, hogy a gyerekeket és fiatalokat átviszik más helyre, vagy éppen tárgyaláson vannak, így bizonytalan, hogy visszakapjuk a könyvet. Akikről tudjuk, hogy ott maradnak, azoknak kölcsönzünk is igény szerint. A kölcsönzés mellett minden szerdán viszünk valamilyen anyagot nekik. Van két önkéntes kolléganőm, akik besegítenek. Ezeken az alkalmakon az alapszabály, hogy bármiről beszélünk. Kérdeznek minket, ha tudunk, válaszolunk, ha nem, utánanézünk. Nagyon szívesen megyek közéjük, és ők is nagy szeretettel fogadnak minket, mi vagyunk számukra a reménysugár.
– Nem volt benned félelem, a szokásos előítéletek?
– Olyan keskeny a határ a jó és a rossz között, miután megismertem a történetüket, nem tudtam elítélni őket. Nem azt mondom, hogy mindenik ártatlan, de bárki tévedhet. Hány embert ismerünk mi is, aki megbotlott, és semmi következménye nem volt tévedésének. Természetesen meg kell büntetni őket, hiszen felelősek tettükért. De jóformán még gyerekek, nincsenek még 21 évesek, milyen jövőképük lesz, hogyan fognak szembenézni a jövővel és hogyan fogják szeretni a társadalmat, amely elítélte őket? Ez ad nekem erőt, hogy ne hagyjam abba. Mindig szívesen megyek, van mikor szomorúan jövök ki, mert nem voltak elég nyitottak a fiatalok, de meg kell tanulni lefordítani a nyelvükre, amit meg szeretnénk osztani velük. Nagyon szeretik például a fizikát, lerajzolom nekik, miként működnek bizonyos mechanizmusok, és meglepő, mennyire nincsenek tisztában alapvető dolgokkal. Próbálunk irodalomról is beszélni velük, de nagyon kevés az alapjuk. Viszont apró kis jelekből, gesztusokból érezni, hogy igenis szükségét érzik ezeknek a foglalkozásoknak, hogy szívesen jönnek, van értelme a munkánknak. És nagyon jó látni az eredményeket, hogy képesek fejlődni. Hiszem, hogy kissé elviselhetőbbé tesszük számukra a benti életet.
– Végzettséged szerint nem készültél tudatosan erre a pályára, hogyan lettél mégis könyvtáros?
– Azt hiszem, a kényszer vitt rá, hogy könyvtáros legyek. Ezelőtt büfésként dolgoztam a Bolyai Líceumban, de nagyon nehéz volt a munka, és tudtam, hogy én ennél többre vagyok képes. Ez persze már a sokadik munkahelyem volt. Alapszakmám szerint állattenyésztő vagyok. A mezőgazdasági iskolát tudatosan választottam, a szüleim kétségbeesésére, hiszen nagyon szerettem. A forradalom után viszont az állami gazdaságok megszűntek, így nekem is munkahelyet kellett váltanom. Mondhatom, mindennel megpróbálkoztam, hogy eltarthassam magam, ilyenképp büféslány is voltam. Egy volt osztálytársam ajánlotta, versenyvizsgázzak a könyvtárnál meghirdetett üres helyek egyikére. Én pedig megpróbáltam, de nagyon féltem a vizsgától. Nagy megpróbáltatás volt, hiszen románul végeztem az iskolát, és magyarul is kellett vizsgázni, és igazán büszke vagyok, hogy sikerült. Most már lassan nyolc éve vagyok könyvtáros, az elején a gyerekkönyvtárban dolgoztam. Ott is nagyon szerettem, de ahogy a kövesdombi kirendeltségből a kolléga nyugdíjba vonult, kértem, hogy én vehessem át ezt a részleget, hiszen gyerekkoromban én is nagy szeretettel látogattam ezt a könyvtárat, nagyon jól érzem itt magam.
– Kinézetében sokkal barátságosabb a helyiség, mint valamikor volt, de milyen a könyvállomány?
– Mikor idekerültem, az volt az első dolgom, hogy átrendeztem a helyiséget, az ablakok elől eltoltam a polcokat, a könyveket újrarendeztem, és próbálom a könyvtár követelményei szerint rendbe szedni és rendben is tartani. Az állomány sajnos elég szegényes és nagyon régi. Vannak újabb könyvek is, de zömüket a kommunizmus ideje alatt nyomtatták, az utóbbi időkben nem igazán újítottak, főként ami a magyar nyelvű könyveket illeti. Ami még inkább elszomorító, hogy nincsenek megfelelő gyerekkönyvek. Most persze mindenhol azt hallani, hogy nincs pénz, de valamilyen megoldást mégiscsak kellene találni. Annyi gyereket idecsalogatunk, és amikor könyvet kérnek, nincs mit adnunk, régi szakadt könyvek kerülnek elő. Persze azok között is vannak értékesek, de nem adhatunk a gyerek kezében 30–40 éves kiadványokat. Akikre meg végképp haragszom, a politikusaink. Amikor választás előtti kampány van, senki egy szót sem szól a kultúráról, a könyvekről, a könyvtárról. Én próbáltam adományokat is gyűjteni, lakók hoztak be könyveket, de még mindig nem elég. Nem az, amire szükség lenne. A mai gyerek az állatokról szeret olvasni, enciklopédiákat lapozni, kísérleteket, felfedezéseket tanulmányozni. Ebből pedig nagyon kevés van, és azok is egy példányban, amit nem adhatunk ki.
– Hogyan látod, igaz a megállapítás, miszerint a mai gyerekek nem olvasnak?
– Inkább úgy fogalmaznék, nem úgy, mint mi, régen. Úgy gondolom, sokat is várunk tőlük, harmadikos gyerekekkel regényeket olvastatunk. Én inkább megköszönöm a hozzám látogató alkotó gyerekeknek, hogy eljöttek a könyvtárba. Nem várom el tőlük, hogy valamilyen megadott könyvet olvassanak. A gyerekekbe túlfeszített tempóban próbáljuk adagolni a tudásanyagot, de ettől csak megcsömörölnek, és tízen-huszonévesen nem vesznek többet könyvet a kezükbe. Tehát azt mondom, nem természetes dolog regényeket olvastatni nyolc-kilencévesekkel, nem nekik találták ki, gyönyörű mesék vannak, amik hozzájuk szólnak, az ők igényeiknek valók.
– Rengeteg energiával szinte újjávarázsoltad a kövesdombi könyvtárat, ez viszont messzemenőleg nem minden: sikerült az egyik legnehezebben megfogható korosztályt, a gyerekeket is idecsalogatni...
– Mikor valamit elkezdesz, nem tudod, hogyan fog elsülni. Októbertől hirdettem meg a gyerekfoglalkozásokat, kifüggesztettem a plakátot, amin az áll: hozhatnak magukkal újrahasznosítható kellékeket, papírt, magvakat, akár egy új barátot is. És mindig érkeznek új gyerekek. Most már annyian vannak, hogy segítségre lenne szükségem, persze nincs, akit küldjenek, hiszen kevés a személyzet. Azon is gondolkodom, hogy kettéválasszam őket, de semmiképp nem szeretném különválasztani a román és a magyar gyerekeket, mert egymástól tanulnak, sokkal toleránsabbak lesznek. Minden hétfőn más-más foglalkozással készülök a gyerekek számára. Ami eddig a legjobban tetszett a gyerekeknek, az úgynevezett árnyjáték volt: két hidegvölgyi kislányt hívtam, akik elmondták a mesét, majd közösen megrajzolták és kivágták a bábokat, és előadták a mesét. Más alkalmakkor újságpapírból készítettünk bábokat és azzal játszottunk. De készítettünk Mikulást, elefántmaszkot, márciuskát, filmvetítés volt, köveket festettünk, ujjbábokat varrtunk, gyümölcsökből állatkákat készítettünk, csokigombócokat gyúrtunk. Ugyanakkor a kézműves foglalkozások mellett minden alkalommal valamit megtanulunk a könyvtárhasználatról, a szabályokról is.
Nagyon jó az együttműködés a környék iskoláival is, a Föld napja alkalmából például vetélkedőt tartottunk. Az igazgatónőnek is volt egy remek kampányötlete „Könyvtármoly szeretnék lenni” címmel. A tízes számú iskolából jöttek gyerekek, mindenkinek volt egy-egy szerepe, egyik gyapjúmoly, másik kukoricamoly volt, és végül pedig a könyvtármoly. Nagyon ügyesen alakítottak. Kollaboráltunk a CEMO-val, fegyenceket és Unirea líceumos diákokat hívtunk a könyvtárba egymással beszélgetni, ennek is óriási hatása volt. Tehát nagyon szeretem, úgy érzem, ez az a foglalkozás, amiből én nyugdíjba szeretnék menni. Szeretem, mert van akivel dolgozni, mindig van mit felfedezni, kitalálni.
– Azt hiszem, a te esetedben nem csupán munkáról, hanem valóban hivatásról beszélhetünk. A munkaköri kötelességeiden túl, idegen környezetben is népszerűsíted az olvasást. Mi is az a mozgókönyvtár?
– Mialatt a gyerekkönyvtárban végeztem teendőimet, úgy éreztem, ennél többet tudok adni. Az egykori igazgatónő támogatásával létrehoztunk egy mozgókönyvtárat, ami azt jelenti, hogy olyan helyekre vittük el a könyvet, a tudást, ahonnan nem tudnak hozzánk eljönni. Ilyen volt egykor a Tudor negyedbeli idősek otthona, a fogház és a rákos gyerekek. Bár az öregek nagyon szerettek minket, mindig öleléssel fogadtak, és úgy is búcsúztunk el, egy idő után az igazgatónő holmi ürüggyel kirakott bennünket. Így maradtak a rákos gyerekek és a fegyencek, de a tavaly ősz óta, hogy felütötte fejét a járvány, a kórházba már nem járhattunk be. Jelenleg a fegyencekhez járunk, ez heti egyszeri foglalkozást jelent. Mindig más-más aktivitást tartok, általában kevés könyvet viszek, mert gyakori, hogy a gyerekeket és fiatalokat átviszik más helyre, vagy éppen tárgyaláson vannak, így bizonytalan, hogy visszakapjuk a könyvet. Akikről tudjuk, hogy ott maradnak, azoknak kölcsönzünk is igény szerint. A kölcsönzés mellett minden szerdán viszünk valamilyen anyagot nekik. Van két önkéntes kolléganőm, akik besegítenek. Ezeken az alkalmakon az alapszabály, hogy bármiről beszélünk. Kérdeznek minket, ha tudunk, válaszolunk, ha nem, utánanézünk. Nagyon szívesen megyek közéjük, és ők is nagy szeretettel fogadnak minket, mi vagyunk számukra a reménysugár.
– Nem volt benned félelem, a szokásos előítéletek?
– Olyan keskeny a határ a jó és a rossz között, miután megismertem a történetüket, nem tudtam elítélni őket. Nem azt mondom, hogy mindenik ártatlan, de bárki tévedhet. Hány embert ismerünk mi is, aki megbotlott, és semmi következménye nem volt tévedésének. Természetesen meg kell büntetni őket, hiszen felelősek tettükért. De jóformán még gyerekek, nincsenek még 21 évesek, milyen jövőképük lesz, hogyan fognak szembenézni a jövővel és hogyan fogják szeretni a társadalmat, amely elítélte őket? Ez ad nekem erőt, hogy ne hagyjam abba. Mindig szívesen megyek, van mikor szomorúan jövök ki, mert nem voltak elég nyitottak a fiatalok, de meg kell tanulni lefordítani a nyelvükre, amit meg szeretnénk osztani velük. Nagyon szeretik például a fizikát, lerajzolom nekik, miként működnek bizonyos mechanizmusok, és meglepő, mennyire nincsenek tisztában alapvető dolgokkal. Próbálunk irodalomról is beszélni velük, de nagyon kevés az alapjuk. Viszont apró kis jelekből, gesztusokból érezni, hogy igenis szükségét érzik ezeknek a foglalkozásoknak, hogy szívesen jönnek, van értelme a munkánknak. És nagyon jó látni az eredményeket, hogy képesek fejlődni. Hiszem, hogy kissé elviselhetőbbé tesszük számukra a benti életet.
Balogh Erzsébet
Központ hetilap
Megjelent: Erdély.ma, 2010. június 15., 14:03 (http://erdely.ma/kultura.php?id=70288)Központ hetilap
