Kincs, ami nincs
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2191
A tévé műsoráról – Lőcsei Gabriella jegyzete
Sose feledje, a nyári szünidő igazi kincs! A vakáció alatt többet tanulnak a fiai, mint az iskolaévben – így okított vagy harminc évvel ezelőtt kisgyermekes édesanyaként egy bölcs öregember, az esztelen tanügyi reformokkal és kötelező ideológiai gyakorlatokkal megkeserített középiskolai tanár.
Régen is tudtam, ma még inkább tudom, nem a hivatásának szentelt negyven év megannyi pedagógiai kudarca fogalmaztatta meg vele e „rendhagyó” jó tanácsot – hogy legígéretesebb tanítványaiból lettek a nagybetűs életben a legveszedelmesebb svindlerek – hanem a tapasztalat: a tanügyi tiltások és állami fenyítések ellenére is megszervezett biciklitúrák, hegymászások, diáktáborok. A korlátozott szabadsággal és mesébe illő szegénységgel körülkerített 80-as években egyébként, bármily hihetetlen, nem is volt olyan nehéz megszervezni gyermekeink számára a programdús nagyvakációt. Igaz, az átlagos magyar családok álmai és vágyai is szerényebbek voltak, mint mostanság, és volt egy-két intézmény, ahonnan a szülő értelmes segítségre számíthatott.
A Magyar Televízió például a maga Szünidei matinéjával segített kéretlenül is – emlékeim szerint a hosszú iskolai szünet délelőtti tévéműsoraitól nem kellett félteni a gyermekeinket. Mindig futtattak pár három-hat éveseknek és hat-tizenkét éveseknek szánt sorozatot, hazaiakat és külföldieket is. Ismeretterjesztő összeállításokat, ötletadó magazinokat vetítettek, egyszóval volt mire építeni a napi egy-másfél órányi tévénézés utáni családi terveket. Valamiképpen még az egyébként kötelező ideológiai maszlagot is sikerült „kifelejteniük” a szerkesztőknek ezekből a délelőttönkénti műsorblokkokból, az „emberarcú szocializmus” reklámozása a nyári vakáció idején szünetelt.
Múltidéző soraimmal persze nem a kádári éveket sírom vissza, hanem a jelenlegi szünidei tévématinékat hiányolom módfelett. A szinte már megszámlálhatatlan magyar nyelvű tévéadó közül ugyanis mindössze a két közszolgálati, a Duna Televízió és az m2 gondoskodik – úgy-ahogy – a vakációzó gyermekek szórakoztatásáról. A többi azonban úgy állítja össze nyári programját, mintha mit sem tudna a kéthavi iskolai (és óvodai) szünetről és annak minden jó és rossz következményéről. De az m2 is csak a legkisebbeknek „matinézik”, és nekik is a lehető leggagyibb meséket szállítja a parlamenti közvetítések függvényében. A Duna Televízió igaz, a nagyobbacskákra is gondol – a hat-tíz éveseknek szánja a 2009 decembere óta folyamatosan ismételt, Zorro című sorozatot meg a Daktarit –, de csak a habkönnyű szórakoztatás szintjén. És azt is francia, olasz, japán és amerikai portékával műveli…
Persze az „ahhoz képest” birodalmában ez is dicséretes vállalkozás. Szívfájdítóan dicséretes. A Gyermekkori könyveink összefoglaló cím alatt futó francia filmecskék láttán azért sajog a szívünk, mert eszünkbe juttatja súlyos mulasztásainkat. Más európai nációkkal ellentétben mi, magyarok ugyanis nemigen munkálkodunk azon, hogy a magyar ifjúsági irodalom valamennyi korosztálynak bekerüljön az ismeret- és élményvilágába. Az internet, a számítógép és a televízió bűvöletében felnövekvő mai és holnapi generációkéba is. A franciák, de a németek is nemzeti programjuknak tekintik, hogy összes népszerű meséjükből, gyermekversükből, regényükből mozgófilmes változat készüljön. (A legkisebbeknek szánt rajzfilmes irodalmi adaptációk szülővárosa nem is egyszer éppen a magyarországi Kecskemét.) Azt ugyan nem tudom, hogy az ily módon „képbe hozott” gyermekirodalom milyen hatást vált ki a francia, a német kisgyermekekből. De azt igen, hogy a mi hazai akciónk, amikor az „olvasás évének” kinevezett esztendőben televíziós vetélkedőkön versenyeztették a legnépszerűbb magyar gyermekkönyveket, nagy, kövér kudarcot vallott. (Talán emlékszik még rá a kedves olvasó: azt kellett az ifjúságnak csoportmérkőzések formájában eldönteni, hogy az Egri csillagok a legeslegjobb olvasmány vagy A Pál utcai fiúk.) Ennek ellenére senkinek nem jutott eszébe, hogy nyugat-európai mintára idehaza is érdemes volna megrendelni azokat az irodalmi adaptációkat, amelyek az ifjúság érdeklődését a magyar gyermekirodalom irányába terelik.
S ez még mind semmi! De az már igen, hogy meglévő mozgóképesített mesekincsünket is szinte teljesen feledtük. Szünidei matiné keretei között pedig még véletlenül sem futtatjuk őket. Thomas helyett mondjuk a Vízipók, csodapókot, Dogstar helyett Pom Pom meséit, Derek helyett a Magyar népmeséket, Frakkot vagy a Kockásfülű nyulat. Á, dehogy! Még utóbb tanulna belőle valamit a gyermek. Valamit a vaduláson, a verekedésen és a semmitmondáson kívül.
A vadvilág védelmezőiről szóló Daktari láttán meg (ha nem restellném, vén fejjel is ugrálnék örömömben, amiért ezt az ősöreg amerikai sorozatot ismét láthatom) az jár a fejemben, hogy az ismeretterjesztő tévécsatornák, a National Geographic, a Spektrum, a Discovery miért mellőzik így nyáridőben is az ifjúságot. Mint az év többi napján, most is főleg a katasztrófafilmjeiket, alvilági históriáikat, képtelennél képtelenebb tévhiteket felvonultató összeállításaikat „nyomatják” az amerikai tulajdonú ismeretterjesztő tévéadók, meg a keresztények hitvilágát megkérdőjelező dokumentumfilmeket, miközben a hat-tíz-tizenkét évesek lelkes befogadói lennének a hiteles, azaz nem agyoncifrázott, széthumorizált természetfilmeknek, a technikatörténeti sorozatoknak, útifilmeknek. Azaz minden olyan ismeretterjesztő produkciónak, amely a világmindenségre nyitja rá a tekintetüket. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt az Iskolatévét kiváltó, esetleg felül is múló kezdeményezésként fogadtuk, vártuk a magyar nyelvű, tematikus tévéadókat. Volt idő, amikor a Spektrum – az HBO „leányvállalataként” – kifejezetten a középiskolai tanórákhoz igazította az adásait. Kisvártatva azonban – a tulajdonosváltás következtében, vélt vagy valódi üzleti szempontokhoz igazodva, ki tudja ezt kívülről megállapítani? – változott az adó műsorpolitikája. A komolyan vehető ismeretterjesztés helyett komolytalan főzőtanfolyamok és más felszínes szórakoztató programok uralták el a Spektrumot. De nagy múltú rokonai és versenytársai sem az igényes műsorpolitika jegyében vészelték át az utóbbi éveket. Régi híveik is egyre mérsékeltebb elragadtatással nyilatkoznak róluk, ha a felnövekvőkkel – a holnapi nézőközönségükkel – szembeni közönyüket észre sem veszik, akkor is.
Vannak, akik az elektronikus média világválságáról beszélnek, és vannak, akik a hazai médiaviszonyok törvényi rendezésében reménykednek. Azon a gyermeken azonban, aki három-, hat- vagy tízesztendősen zavaros, hiteltelen és semmitmondó tévéadások kárvallottja, sem a világválságról való elmélkedés, sem a közeli vagy távoli jövőben életbe lépő, a felnövekvőkre különös gondot fordító médiatörvény nem segít. Ami ismeretszerző, tájékozódási igyekezetéből, szellemi gyarapodásából ma kimarad, később, amikor már más korcsoportba lép, nemigen pótolható.
Megjelent: Magyar Nemzet Online, 2010. június 16. 13:29 (http://www.mno.hu/portal/719389)
Sose feledje, a nyári szünidő igazi kincs! A vakáció alatt többet tanulnak a fiai, mint az iskolaévben – így okított vagy harminc évvel ezelőtt kisgyermekes édesanyaként egy bölcs öregember, az esztelen tanügyi reformokkal és kötelező ideológiai gyakorlatokkal megkeserített középiskolai tanár.
Régen is tudtam, ma még inkább tudom, nem a hivatásának szentelt negyven év megannyi pedagógiai kudarca fogalmaztatta meg vele e „rendhagyó” jó tanácsot – hogy legígéretesebb tanítványaiból lettek a nagybetűs életben a legveszedelmesebb svindlerek – hanem a tapasztalat: a tanügyi tiltások és állami fenyítések ellenére is megszervezett biciklitúrák, hegymászások, diáktáborok. A korlátozott szabadsággal és mesébe illő szegénységgel körülkerített 80-as években egyébként, bármily hihetetlen, nem is volt olyan nehéz megszervezni gyermekeink számára a programdús nagyvakációt. Igaz, az átlagos magyar családok álmai és vágyai is szerényebbek voltak, mint mostanság, és volt egy-két intézmény, ahonnan a szülő értelmes segítségre számíthatott.
A Magyar Televízió például a maga Szünidei matinéjával segített kéretlenül is – emlékeim szerint a hosszú iskolai szünet délelőtti tévéműsoraitól nem kellett félteni a gyermekeinket. Mindig futtattak pár három-hat éveseknek és hat-tizenkét éveseknek szánt sorozatot, hazaiakat és külföldieket is. Ismeretterjesztő összeállításokat, ötletadó magazinokat vetítettek, egyszóval volt mire építeni a napi egy-másfél órányi tévénézés utáni családi terveket. Valamiképpen még az egyébként kötelező ideológiai maszlagot is sikerült „kifelejteniük” a szerkesztőknek ezekből a délelőttönkénti műsorblokkokból, az „emberarcú szocializmus” reklámozása a nyári vakáció idején szünetelt.
Múltidéző soraimmal persze nem a kádári éveket sírom vissza, hanem a jelenlegi szünidei tévématinékat hiányolom módfelett. A szinte már megszámlálhatatlan magyar nyelvű tévéadó közül ugyanis mindössze a két közszolgálati, a Duna Televízió és az m2 gondoskodik – úgy-ahogy – a vakációzó gyermekek szórakoztatásáról. A többi azonban úgy állítja össze nyári programját, mintha mit sem tudna a kéthavi iskolai (és óvodai) szünetről és annak minden jó és rossz következményéről. De az m2 is csak a legkisebbeknek „matinézik”, és nekik is a lehető leggagyibb meséket szállítja a parlamenti közvetítések függvényében. A Duna Televízió igaz, a nagyobbacskákra is gondol – a hat-tíz éveseknek szánja a 2009 decembere óta folyamatosan ismételt, Zorro című sorozatot meg a Daktarit –, de csak a habkönnyű szórakoztatás szintjén. És azt is francia, olasz, japán és amerikai portékával műveli…
Persze az „ahhoz képest” birodalmában ez is dicséretes vállalkozás. Szívfájdítóan dicséretes. A Gyermekkori könyveink összefoglaló cím alatt futó francia filmecskék láttán azért sajog a szívünk, mert eszünkbe juttatja súlyos mulasztásainkat. Más európai nációkkal ellentétben mi, magyarok ugyanis nemigen munkálkodunk azon, hogy a magyar ifjúsági irodalom valamennyi korosztálynak bekerüljön az ismeret- és élményvilágába. Az internet, a számítógép és a televízió bűvöletében felnövekvő mai és holnapi generációkéba is. A franciák, de a németek is nemzeti programjuknak tekintik, hogy összes népszerű meséjükből, gyermekversükből, regényükből mozgófilmes változat készüljön. (A legkisebbeknek szánt rajzfilmes irodalmi adaptációk szülővárosa nem is egyszer éppen a magyarországi Kecskemét.) Azt ugyan nem tudom, hogy az ily módon „képbe hozott” gyermekirodalom milyen hatást vált ki a francia, a német kisgyermekekből. De azt igen, hogy a mi hazai akciónk, amikor az „olvasás évének” kinevezett esztendőben televíziós vetélkedőkön versenyeztették a legnépszerűbb magyar gyermekkönyveket, nagy, kövér kudarcot vallott. (Talán emlékszik még rá a kedves olvasó: azt kellett az ifjúságnak csoportmérkőzések formájában eldönteni, hogy az Egri csillagok a legeslegjobb olvasmány vagy A Pál utcai fiúk.) Ennek ellenére senkinek nem jutott eszébe, hogy nyugat-európai mintára idehaza is érdemes volna megrendelni azokat az irodalmi adaptációkat, amelyek az ifjúság érdeklődését a magyar gyermekirodalom irányába terelik.
S ez még mind semmi! De az már igen, hogy meglévő mozgóképesített mesekincsünket is szinte teljesen feledtük. Szünidei matiné keretei között pedig még véletlenül sem futtatjuk őket. Thomas helyett mondjuk a Vízipók, csodapókot, Dogstar helyett Pom Pom meséit, Derek helyett a Magyar népmeséket, Frakkot vagy a Kockásfülű nyulat. Á, dehogy! Még utóbb tanulna belőle valamit a gyermek. Valamit a vaduláson, a verekedésen és a semmitmondáson kívül.
A vadvilág védelmezőiről szóló Daktari láttán meg (ha nem restellném, vén fejjel is ugrálnék örömömben, amiért ezt az ősöreg amerikai sorozatot ismét láthatom) az jár a fejemben, hogy az ismeretterjesztő tévécsatornák, a National Geographic, a Spektrum, a Discovery miért mellőzik így nyáridőben is az ifjúságot. Mint az év többi napján, most is főleg a katasztrófafilmjeiket, alvilági históriáikat, képtelennél képtelenebb tévhiteket felvonultató összeállításaikat „nyomatják” az amerikai tulajdonú ismeretterjesztő tévéadók, meg a keresztények hitvilágát megkérdőjelező dokumentumfilmeket, miközben a hat-tíz-tizenkét évesek lelkes befogadói lennének a hiteles, azaz nem agyoncifrázott, széthumorizált természetfilmeknek, a technikatörténeti sorozatoknak, útifilmeknek. Azaz minden olyan ismeretterjesztő produkciónak, amely a világmindenségre nyitja rá a tekintetüket. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt az Iskolatévét kiváltó, esetleg felül is múló kezdeményezésként fogadtuk, vártuk a magyar nyelvű, tematikus tévéadókat. Volt idő, amikor a Spektrum – az HBO „leányvállalataként” – kifejezetten a középiskolai tanórákhoz igazította az adásait. Kisvártatva azonban – a tulajdonosváltás következtében, vélt vagy valódi üzleti szempontokhoz igazodva, ki tudja ezt kívülről megállapítani? – változott az adó műsorpolitikája. A komolyan vehető ismeretterjesztés helyett komolytalan főzőtanfolyamok és más felszínes szórakoztató programok uralták el a Spektrumot. De nagy múltú rokonai és versenytársai sem az igényes műsorpolitika jegyében vészelték át az utóbbi éveket. Régi híveik is egyre mérsékeltebb elragadtatással nyilatkoznak róluk, ha a felnövekvőkkel – a holnapi nézőközönségükkel – szembeni közönyüket észre sem veszik, akkor is.
Vannak, akik az elektronikus média világválságáról beszélnek, és vannak, akik a hazai médiaviszonyok törvényi rendezésében reménykednek. Azon a gyermeken azonban, aki három-, hat- vagy tízesztendősen zavaros, hiteltelen és semmitmondó tévéadások kárvallottja, sem a világválságról való elmélkedés, sem a közeli vagy távoli jövőben életbe lépő, a felnövekvőkre különös gondot fordító médiatörvény nem segít. Ami ismeretszerző, tájékozódási igyekezetéből, szellemi gyarapodásából ma kimarad, később, amikor már más korcsoportba lép, nemigen pótolható.
Megjelent: Magyar Nemzet Online, 2010. június 16. 13:29 (http://www.mno.hu/portal/719389)
