Az író, meg a találkozók

Az én „kivételes helyzetem” abban áll, hogy engem általában oda hívnak – szerencsére sokkal több helyre, mint amennyit el tudok vállalni –, ahol már számos valódi, tényleges olvasóm is van. - Ezen a héten Böszörményi Gyula írja a Netnaplót.

Ma író-olvasó találkozóra kell mennem, és ez elviszi az egész napomat, pedig rettenetesen le vagyok maradva a munkámmal. Viszont szeretem a találkozókat! Jó megérkezni valahová, és ott olyan emberekkel, gyerekekkel találkozni, akikkel személyesen még soha nem futottunk össze, valahol mégis „ismerősöknek” számítunk, hisz már olvastak tőlem ezt-azt.

Jut eszembe: különös érzés volt rádöbbenni, hogy kivételes helyzetben vagyok, mint író. A különlegesség abból fakad, hogy sok kortárs íróbarátom gyakorta panaszkodik: a legtöbb író-olvasó találkozón azzal kell szembesülniük, hogy a jelenlévők a nevét ugyan ismerik, látták már tévében, hallották-olvasták nyilatkozatait, de a könyvei közül egyet sem olvastak. Az író-olvasó találkozók jó része átalakult valamiféle vásárrá: a megjelenők úgy gondolják, hogy „most majd megnézem magamnak ezt az írót, és ha érdekeseket mond, akkor talán olvasni is fogok tőle”. Az én „kivételes helyzetem” abban áll, hogy engem általában oda hívnak – szerencsére sokkal több helyre, mint amennyit el tudok vállalni –, ahol már számos valódi, tényleges olvasóm is van.

Ez jó.

Úgy nyolc éve, a Gergő és az álomfogók című regényem hihetetlen méretű sikere óta járom az országot. Hol hetente kétszer-háromszor (pl. a Nagy Könyv rendezvényeinek ideje alatt a könyvtárak végre pénzt kaptak rá, hogy írókat hívhassanak meg, hála Békés Palinak és a szervezőknek, no meg az akkori kormánytámogatásnak), hol egy-két havonta egyszer (mikor nincs irodalmi „szezon” – Könyvfesztivál, Ünnepi Könyvhét és karácsony –, akkor igény se nagyon látszik az írókra; bár én úgy sejtem, ez inkább annak köszönhető, hogy a könyvtárak egy évben legfeljebb egy – vagy inkább fél – író meghívására elegendő támogatást kapnak!). E nyolc év alatt pedig alaposan kitapasztalhattam azt a furcsaságot, miszerint minél távolabb van Budapesttől a találkozó, az bizony annál jobb, kellemesebb, hasznosabb és hangulatosabb lesz!

Voltam a fővárosban olyan író-olvasó találkozón, ami csupán öt teljes percig tartott. A gimnázium „csemetéit” beterelték a terembe, ők ledobálták magukat a székekre, és miközben én beszélni kezdtem, ők vígan iPod-oztak, mobiloztak, rágóztak és röhincséltek egymás közt. Láttam: ennek semmi értelme, úgyhogy öt perc elteltével közöltem véleményemet az ő szemmel látható katasztrofális szellemi állapotukról és távoztam.

Voltam aztán az Alföldön, alig 1000 fős, picinyke faluban, ahol 8-15 éves gyerkőcök jelentek meg a találkozón. Közülük nem egy olyan hihetetlenül összetett, pontos, fontos és megrendítően okos kérdéseket tett fel, melyek országos terjesztésű lapjaink, sugárzású tévécsatornáink riportereinek is becsületére váltak volna (főleg, mert az utóbbiak, a „tanult szakemberek” egyre nagyobb marhaságokat bírnak kérdezni mostanság, ha egyáltalán...!).

Ez a mai találkozó jó lesz, érzem. Messze a főváros, a település sem túl nagy, és a gyerekek szeretik a könyveket. Remélem, az író se lesz nekik túl buta, unalmas vagy kuncogni való. S ha mégis, hát nekik lesz igazuk.

Böszörményi Gyula

Megjelent: Litera.hu, 2010. június 2. (http://www.litera.hu/netnaplo/az-iro-meg-a-talalkozok)