„Írd és mondd!” 2.: Mese Mindenkinek
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 1968
Berecz András mesemondó, dalnok, több kötet szerzője, egy valódi régi vágású, jó kedélyű mesélő. Olyan hangulat lengi körül, amiért már eleve érdemes elmenni az estjeire, és akkor még nem beszéltünk a meséiről! Évtizedek óta lép fel különböző intézmények különböző nagyságrendű színpadain, faluban, nagyvárosban, Tallinnban, vagy Budapesten, kicsik és nagyok örömére. Ezzel kapcsolatos tapasztalatairól mesélt a Kaleidoskop.hu olvasóinak.– Hol tart esteket mostanában?
Berecz
András: Jelenleg Budapesten az Aranytíz Kultúrházban lépek fel rendszeresen. Kinéztek maguknak, hálás vagyok érte. Törzshellyé vált, bár mindig féltem az ilyesmitől, és korábban nem szerettem. Egy kicsit úgy éreztem, mintha valaki a sarkamban volna és kergetne. Ugyanott hónapról hónapra újra megjelenni nagyon nagy kihívás. Hamar megfrissülni, mindig új előadást tartani, nehéz kérdés. Itt 2009. február óta vannak fellépéseim havi rendszerességgel, hol önállóan, hol művésztársaimmal. Jelenleg a Kőkertben liliom című előadás megy, amiben két legkedvesebb mesémet dolgoztam fel, szorosan összetartozó két gondolat rejlik meg benne. Az egyik egy nagyon könyörtelen mese, amiben igazság és hazugság együtt utaznak és lecsonkolják egymást.
– Rendszerint ugyanazok a nézők jelennek meg, vagy előadásonként változó közönség?
B.
A.: Nagyjából ugyanazok, úgy vettem észre, de persze mindig tágul a kör. Most nagyjából egy éve járok az Aranytízbe, és egyre többen jönnek, nagyjából százötven fő az átlag nézőszám, ami elég jónak számít. Emellett rengeteget lépek fel máshol, nagyjából ez az évem már be is telt, nem tudok többet vállalni, főként a családom miatt, vissza kell vennem.– Mire van szüksége egy fellépéshez, és mennyire áll ez rendelkezésre?
B.
A.: Az Aranytíz ilyen szempontból óriási kivétel. Majdhogynem túl jó! Én mindig úgy el voltam kényeztetve szörnyű helyekkel és elképesztő helyzetekkel, hogy ez már vagy az öregedés, vagy a saját határaimat kezdem elérni, de már néha nem hiszem el, hogy hova kerültem! Ezek abszolút színházi körülmények. Minden gyönyörű, új, tiszta, ne is beszéljünk a felszereltségéről, annyira jó hangosítása van, hogy nagyítóval sem talál benne az ember hibát.
– Nekem mindössze egy asztalra van szükségem, amire egy szép terítőt ráteszek, meggyújtok egy gyertyát, és odateszek egy papírt, amit nagyjából vonalvezetőnek használok, mert hiába írok rá fel akármit, úgysem azt mondom el. De mégis, kapaszkodáshoz, vagy nem is tudom, ha hirtelen valami sötétség beállana a rögtönzések sorában. Megvan a veszély, hogy az ember esetleg elveszíti a fonalat, ez arra az esetre szolgál. Egy vázlatot odaírok, ami nekem megnyugvás, aztán sokszor rá se nézek. Ezeket teszem ki és egy pohár bort. Természetesen sokszor, ha zenésztársakat hívok, vagy ha van egy bűvészmutatványom, amivel szeretem földhöz csapni a közönséget, akkor még egyebet is. Még két asztalt, egy kalapot, egy pálinkáspoharat…, változó.– Átmenthető-e a kávéházi beszélgetések hangulata a művelődési házakba?
B.
A.: Eleve a művelődési házak, ugye mikor épültek fel és jellegüknél fogva milyenek? Ha ezen a nyomon indulunk el, a legtöbbször, főleg, ha az ember vidéken jár, azzal a művházzal találkozik, amit kb. az ötvenes, hetvenes években álmodtak meg. Örökös kérdés a távolság. Utóbb felmerült, hogy ne a színpadra menjek, hanem jöjjek le. Ez például tipikus lett, divatos, körül-belül tíz éves korszakos kérdés.
– Én viszont nagyon szeretem, ha az emberek szemét látom, ezért egy régebbi stílusnak vagyok a követője, szeretek arra a deszkára felmenni, amit az előttünk járók nagyon okosan kitaláltak, mert így láthatom a hátul ülőket is. Ez nekem fontos, még ha reflektorral megvilágítanak is, hogy valamilyen kapcsolatot tartsak, főleg a hátsókkal. Mert a figyelem mindig hátul kallódik el. Akik elöl ülnek, legtöbbször erősen érdeklődnek is. Akik hátul ülnek, valami véletlenségből keverednek oda. Pásztor kell, hogy legyek, őrájuk kell legjobban odafigyelnem. Ha az ő figyelmüket megnyertem, akkor a csatát is megnyertem. De ha hátul valamiért izgés-mozgás indul meg, eszegetés, telefonálás, az valahogy előre is átterjed. Ez fertőző. A figyelem megszerzéséhez nem kell feltétlenül látnom őket, ha tiszta sötéttel vagyok szemben, akkor is érzem, mi van hátul. Kétszáz méteren belül még érzem, hogy mi történik a hátsó sorban, azon túl meg már jobb nem fellépni.Szóval a művházakban hirtelen az első és örökös probléma, hogy a ház megálmodói, mai embernek is alkalmas teret álmodtak-e meg. Színpadra menjen-e az előadó, vagy jöjjön le? Kicsit közelebb legyen-e az első sorhoz? De akkor az ötödik hatodik sorban már takarásban van, nem látják egymást. A másik klasszikus, a körbeültetés. Van egy fajta kedves szervezőtípus, akiről előre meg tudom mondani, hogy ezt fogja szorgalmazni. Sajnos ez sem szerencsés, a közönség egyharmadával tudok csak kapcsolatot tartani, a többieknek a profilomat, vagy a hátamat mutatom. A művelődési ház kínálta tér és az én helyzetemről ezek jutottak eszembe, mint örökké megoldásra váró problémák. Mióta tapasztalt vén róka vagyok, előre rá szoktam kérdezni ezekre, de nem vagyok erőszakos. Ha nagyon úgy akarják, megcsinálom úgy is, hogy nekem ne legyen jó. Annál érdekesebb!
Még fontos kérdés, hogy tudnak-e adni olyan szobát, semleges területet, ahol kicsit magamba tudok nézni az előadás előtt, hogy mégis mit akarok. Úgynevezett öltözőt. Tudniillik, amikor megérkezem valahova, mindig akadnak ismerősök. És ezek a beszállingózó emberek mindig megkérdeznek, hogy vagyok. Én pedig mindig beleesek abba a csapdába, hogy megpróbálom megválaszolni. Ebbe annyira bele szoktunk melegedni, hogy az előadás kezdetéig fogalmam sincsen, mit akarok. Hogy egyáltalán csak beszélgetek, vagy előadás lesz?
– Szoktak tudni ilyen teret biztosítani?
B.A.: Legtöbbször igen, van, amikor nem. De oda is szívesen megyek, ahol rettenetesek a körülmények. Hál istennek olyan helyzetbe sodródtam ezzel a mesemondással, amiben meg kellett tanuljam pl. a figyelem megszerzésének mesterségét. Ami van olyan fontos, mint maga a mese vagy az ének. Fontos feladatnak tartom, hogy a tompaságra, közömbösségre, lelki fáradtságra egyébként hajlamos emberiséget hogyan csigázzuk fel. Egy kicsit mindjárt az elején megcsiklandozni, ez még csak az előszobája magának a mutatványnak. Egy kicsit harsánynak lenni az elején, egy kicsit a vásári kikiáltók tudományát ellesni. Ugyanis a művelődési ház általában nem színház. Mondhatnám, hogy az ünnepélyességnek egy alacsonyabb szintű kategóriája. Mikor azt mondják, hogy elmegyek egy színházba, és megnézem ezt az estet, vagy ugyanezt egy művházban, ez kapásból két különböző élmény.Az egyikhez az is hozzátartozik, hogy húha, jó lesz pontosnak lenni, mert esetleg már be sem engednek, a másik meg, hogy beülök télikabátban, ha nem jó, elhúzok, arról nem is beszélve, hogy olcsóbb, és ezt a viselkedésekből is le lehet mérni. És nekem inkább a művelődési házakból van részem, mert hál istennek olyan széles szórásban sikerül esteket tartsak, ahová jó minőségű színháznak még jó pár évig esélye sem lesz felépülni, tehát falvakban, ahol régről örökölt, meg-megkopott épületek a művelődésnek házai. És örülök, hogy oda is eljutok, mert ha csak az lenne a feltétele a fellépéseimnek, hogy a körülmények jók legyenek, akkor elég szűk körben taposgálhatnék.
– Ki a célközönség?
B.
A.: Az, aki véletlenszerűen az utamba kerül, és az, aki szándékosan. Az óvodás, az iskolás, a felnőtt, a nyugdíjas, a tanyasi, a falusi, a városi, a börtönlakó, a templomlakó, és a diaszpórában élő. Ezek az emberek. És nem csak az, aki magyarul tud, hogy feszegessem még kicsit a határokat, nem csak a magyar ember a célközönségem. Azt a jól ismert közhelyet, hogy ezeket a meséket nem lehet lefordítani, nagyon nagy örömmel cáfolom meg idegen közönség előtt. Két hete például Észtországban, mellig érő hóban meséltünk, egy breton, három lett, több észt mesemondó és én. Kitűnően értettük egymást, nagyon jó tolmácsaink voltak. Természetesen nem a különleges szavaimat vettem elő, amiken a szegény tolmács elakadt volna, hanem olyanokat, amik ezek nélkül is élnek. Van bőven ilyen is, ez a többedik ilyen nemzetközi találkozóm volt. Kócosfóka
