Gondolkodjunk tanulságos történetekben az életünkről
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2125
Életünk tulajdonképpen nem más, mint történetek füzére, az azonban nem mindegy, hogy hogyan fogjuk fel, és hogyan meséljük ezeket a sztorikat. Ha jó végükről ragadjuk meg őket, azaz megfelelően értékeljük az eseményeket, az kiegyensúlyozottabb élethez is vezet, ha viszont mindig a negatívumokat emeljük ki, még nagyobb bajt csinálunk.
"Azért élek, hogy elmeséljem az életemet" - állítja García Márquez önéletrajzi regényének címe, és a kortárs pszichológia egyetértően bólogat. A "Ki vagyok én?" kérdésre adható lehetséges válaszok legjobbika napjainkban nem valamilyen szerep - "A főnököm meggyötört beosztottja volnék" -; még csak nem is személyiségvonások és készségek gyűjteménye, hanem a történet maga. Az vagyok, aki sztorizik magáról - és én magam vagyok a mese is egyben!
Az "én mint történetek gyűjteménye" felfogás segíthet egy csomó, látszólag kusza dolgot helyretenni magunkkal kapcsolatban. Meghasonlott személyiség vagyok, ha huszonévesen részt vettem az összes tüntetésen, lilára festett hajjal partiztam Londonban, és többször voltam illuminált, mint józan - jelenleg azonban este hétig öltönyben feszengek, és tizenöten dolgoznak a kezem alatt? Vagy érthetőbbé válik a kép, ha elmesélem a közbülső eseményeket is: azt, hogy hogyan vesztettem el a szüleimet egy autóbalesetben egy részeg sofőr figyelmetlensége miatt; hogyan kellett egyszerre felelősséget vállalnom a két fiatalabb öcsémért, és miként fordult az érdeklődésem a biztonságos gépkocsik megtervezésének irányába. Más személyiség lettem? Inkább azt mondanám, hogy a kreatív energiáimat új területekre csoportosítottam, ami jelentős változásokat eredményezett a felszínen anélkül, hogy az énem lényegét érintette volna.
Úgy érzünk, ahogy mesélünk
A magunkról szóló történeteknek jelentős szerepe van az érzelmeink és a hangulatunk alakításában is. Kutatások bizonyítják - amit könnyedén megfigyelhetünk saját magunkon is -, hogy a velünk megesett pozitív eseményeket egymástól viszonylag különálló egységekként tároljuk a memóriánkban ("Váó, ez aztán hatalmas mázli volt!"; "Ilyet én még nem éltem" és így tovább). Ellenben ha valami bosszantó, fájdalmas vagy felháborító sztori közepén találjuk magunkat, hajlamosak vagyunk összekapcsolni a negatívumokat, valahogy így: "Na ne már! Megint ugyanabban a helyzetben vagyok. Ennek sohasem lesz vége!" Egy 32 éves nő például így fakadt ki a legutóbbi szakítását követően: "Nem hiszem el, hogy ez a kapcsolatom is véget ért. Velem mindig ugyanaz történik. Ha nem lennék ilyen gyáva, felkötném magam, mert ezek szerint hiába erőlködök, úgysem lesz soha senkim." A történethez hozzátartozik, hogy valójában egyetlen, a jelenlegihez hasonló szakításon sem ment keresztül, viszont a "válós sztorik" meggondolatlan összekapcsolása elhitette vele, hogy világéletében szerencsétlen volt, és ezek szerint az is marad.
Bár a negatív forgatókönyveinkkel való bíbelődés eljuttathat akár az öngyilkosság küszöbére, szerencsére fordítva is működik a trükk. Ha képesek vagyunk újraírni a saját sztorijainkat, ezzel pozitív irányban befolyásolhatjuk a testi-lelki egészségünket. Persze nem arról van szó, hogy amikor péntek 13-án bejelenti a férjünk, hogy válni készül, elbocsátanak az állásunkból, és üldözőbe vesz az APEH, akkor este egy lányregényt pörgessünk le magunkban a nap összefoglalója gyanánt. A pocsék hangulattal való birkózás első lépésben az érzelmek tisztázását jelenti. Minél többször meséljük el a szakításunk történetét a barátnőknek vagy a netes közösségnek, annál világosabbá és egyértelműbbé válik mindaz, amit valójában éreztünk és érzünk az események kapcsán. Ezt követően a többiek segítségével áthelyezhetjük a súlypontokat is. A feleség, aki a férj lebukását követően évekig szőtte az "Én mindent megadtam neki, és hogy átvert a disznó!" típusú én-elbeszélését, egyszer csak újraírhatja a történetét valahogy így: "Hosszú ideig egy olyan ember rabszolgája voltam, aki a legkevésbé sem törődött azzal, hogy mit érzek, és mit gondolok. Csak annyiban voltam fontos, amennyiben kiszolgáltam az igényeit. Most szabad vagyok, és rajtam múlik, tudok-e kezdeni valamit a saját életemmel!"
Másokra is figyeljünk
Számos borzalmas eseményt kell átélnünk, amelyeket lehetetlen megváltoztatnunk. Pszichológiai vizsgálatok azt találták, hogy leginkább azok képesek megküzdeni a traumatikus eseményekkel, akik valamiképpen értelmet vittek a történésekbe. "Adóügyek miatt végül másfél év börtönt kaptam - mondja egy 46 éves üzletember. - Az ítélethirdetéskor arra gondoltam, hogy nem élem túl. Nem fogom elviselni a bent létet, a családom hiányát és a megszégyenítést. A börtönben viszont rájöttem, hogy mennyire kifordult az életem az utóbbi években. A pénzen, a gyarapodáson kívül semmi sem érdekelt. Furcsának tűnhet, de időnként kifejezetten felszabadultnak éreztem magam a sitten: újból rádöbbentem, milyen szép a naplemente, vagy hogy mennyire nagyszerű asszony a feleségem! Elkezdtem hinni abban, hogy nem véletlenül kerültem ide. Hogy az Istennek, vagy nevezzük akárkinek, célja volt azzal, hogy ide juttatott. Felnyitotta a szemem, és emiatt azt hiszem, végső soron hálás vagyok."
A tartós testi-lelki jóllét eléréséhez nem az élettörténetünk Romana-füzetté alakítására van szükség. Amerikai eredmények azt mutatják, hogy a legkiegyensúlyozottabb felnőttek történetei elsősorban a "valamit nyújtás" / az "adás" témái köré csoportosulnak. Az életükkel elégedettek gyerekkort felelevenítő elbeszéléseiben több kiemelkedő, szeretetteljes személy szerepel. Megjelenik valamiképp a mások szenvedése iránti érzékenység is, majd később, immár a felnőttkori történetek közül kiemelkedő jelentőséget kap a teljesítmény/hatalom, illetve az erkölcs/szeretet közötti választás. A feloldás elsősorban olyan értékek követése, amelyek túlmutatnak az egyéni életen, és a tágabb közösség - család vagy más csoportok - iránti felelősségvállalással járnak. Úgy tűnik tehát, hogy minél több olyan történetünk van, amelynek középpontjában nem egyszerűen mi magunk állunk, hanem ahol másokkal együtt, vagy mások jóllétéért cselekszünk, annál stabilabbak és boldogabbak leszünk a mindennapokban. Érdemes tehát leemelnünk a polcról "életünk könyvét", lefújni a port a borítóról, és megtalálni az új hangsúlyokat és célkitűzéseket, amik segíthetnek átértelmezni az eddig "átkokként" vagy "igazságtalan csapásokként" elszenvedett szörnyűségeket is.
Megjelent: Női Lapozó, 2010. május 05. (http://www.noilapozo.hu/20100505/eletunk-tortenete)
"Azért élek, hogy elmeséljem az életemet" - állítja García Márquez önéletrajzi regényének címe, és a kortárs pszichológia egyetértően bólogat. A "Ki vagyok én?" kérdésre adható lehetséges válaszok legjobbika napjainkban nem valamilyen szerep - "A főnököm meggyötört beosztottja volnék" -; még csak nem is személyiségvonások és készségek gyűjteménye, hanem a történet maga. Az vagyok, aki sztorizik magáról - és én magam vagyok a mese is egyben!
Az "én mint történetek gyűjteménye" felfogás segíthet egy csomó, látszólag kusza dolgot helyretenni magunkkal kapcsolatban. Meghasonlott személyiség vagyok, ha huszonévesen részt vettem az összes tüntetésen, lilára festett hajjal partiztam Londonban, és többször voltam illuminált, mint józan - jelenleg azonban este hétig öltönyben feszengek, és tizenöten dolgoznak a kezem alatt? Vagy érthetőbbé válik a kép, ha elmesélem a közbülső eseményeket is: azt, hogy hogyan vesztettem el a szüleimet egy autóbalesetben egy részeg sofőr figyelmetlensége miatt; hogyan kellett egyszerre felelősséget vállalnom a két fiatalabb öcsémért, és miként fordult az érdeklődésem a biztonságos gépkocsik megtervezésének irányába. Más személyiség lettem? Inkább azt mondanám, hogy a kreatív energiáimat új területekre csoportosítottam, ami jelentős változásokat eredményezett a felszínen anélkül, hogy az énem lényegét érintette volna.
Úgy érzünk, ahogy mesélünk
A magunkról szóló történeteknek jelentős szerepe van az érzelmeink és a hangulatunk alakításában is. Kutatások bizonyítják - amit könnyedén megfigyelhetünk saját magunkon is -, hogy a velünk megesett pozitív eseményeket egymástól viszonylag különálló egységekként tároljuk a memóriánkban ("Váó, ez aztán hatalmas mázli volt!"; "Ilyet én még nem éltem" és így tovább). Ellenben ha valami bosszantó, fájdalmas vagy felháborító sztori közepén találjuk magunkat, hajlamosak vagyunk összekapcsolni a negatívumokat, valahogy így: "Na ne már! Megint ugyanabban a helyzetben vagyok. Ennek sohasem lesz vége!" Egy 32 éves nő például így fakadt ki a legutóbbi szakítását követően: "Nem hiszem el, hogy ez a kapcsolatom is véget ért. Velem mindig ugyanaz történik. Ha nem lennék ilyen gyáva, felkötném magam, mert ezek szerint hiába erőlködök, úgysem lesz soha senkim." A történethez hozzátartozik, hogy valójában egyetlen, a jelenlegihez hasonló szakításon sem ment keresztül, viszont a "válós sztorik" meggondolatlan összekapcsolása elhitette vele, hogy világéletében szerencsétlen volt, és ezek szerint az is marad.
Bár a negatív forgatókönyveinkkel való bíbelődés eljuttathat akár az öngyilkosság küszöbére, szerencsére fordítva is működik a trükk. Ha képesek vagyunk újraírni a saját sztorijainkat, ezzel pozitív irányban befolyásolhatjuk a testi-lelki egészségünket. Persze nem arról van szó, hogy amikor péntek 13-án bejelenti a férjünk, hogy válni készül, elbocsátanak az állásunkból, és üldözőbe vesz az APEH, akkor este egy lányregényt pörgessünk le magunkban a nap összefoglalója gyanánt. A pocsék hangulattal való birkózás első lépésben az érzelmek tisztázását jelenti. Minél többször meséljük el a szakításunk történetét a barátnőknek vagy a netes közösségnek, annál világosabbá és egyértelműbbé válik mindaz, amit valójában éreztünk és érzünk az események kapcsán. Ezt követően a többiek segítségével áthelyezhetjük a súlypontokat is. A feleség, aki a férj lebukását követően évekig szőtte az "Én mindent megadtam neki, és hogy átvert a disznó!" típusú én-elbeszélését, egyszer csak újraírhatja a történetét valahogy így: "Hosszú ideig egy olyan ember rabszolgája voltam, aki a legkevésbé sem törődött azzal, hogy mit érzek, és mit gondolok. Csak annyiban voltam fontos, amennyiben kiszolgáltam az igényeit. Most szabad vagyok, és rajtam múlik, tudok-e kezdeni valamit a saját életemmel!"
Másokra is figyeljünk
Számos borzalmas eseményt kell átélnünk, amelyeket lehetetlen megváltoztatnunk. Pszichológiai vizsgálatok azt találták, hogy leginkább azok képesek megküzdeni a traumatikus eseményekkel, akik valamiképpen értelmet vittek a történésekbe. "Adóügyek miatt végül másfél év börtönt kaptam - mondja egy 46 éves üzletember. - Az ítélethirdetéskor arra gondoltam, hogy nem élem túl. Nem fogom elviselni a bent létet, a családom hiányát és a megszégyenítést. A börtönben viszont rájöttem, hogy mennyire kifordult az életem az utóbbi években. A pénzen, a gyarapodáson kívül semmi sem érdekelt. Furcsának tűnhet, de időnként kifejezetten felszabadultnak éreztem magam a sitten: újból rádöbbentem, milyen szép a naplemente, vagy hogy mennyire nagyszerű asszony a feleségem! Elkezdtem hinni abban, hogy nem véletlenül kerültem ide. Hogy az Istennek, vagy nevezzük akárkinek, célja volt azzal, hogy ide juttatott. Felnyitotta a szemem, és emiatt azt hiszem, végső soron hálás vagyok."
A tartós testi-lelki jóllét eléréséhez nem az élettörténetünk Romana-füzetté alakítására van szükség. Amerikai eredmények azt mutatják, hogy a legkiegyensúlyozottabb felnőttek történetei elsősorban a "valamit nyújtás" / az "adás" témái köré csoportosulnak. Az életükkel elégedettek gyerekkort felelevenítő elbeszéléseiben több kiemelkedő, szeretetteljes személy szerepel. Megjelenik valamiképp a mások szenvedése iránti érzékenység is, majd később, immár a felnőttkori történetek közül kiemelkedő jelentőséget kap a teljesítmény/hatalom, illetve az erkölcs/szeretet közötti választás. A feloldás elsősorban olyan értékek követése, amelyek túlmutatnak az egyéni életen, és a tágabb közösség - család vagy más csoportok - iránti felelősségvállalással járnak. Úgy tűnik tehát, hogy minél több olyan történetünk van, amelynek középpontjában nem egyszerűen mi magunk állunk, hanem ahol másokkal együtt, vagy mások jóllétéért cselekszünk, annál stabilabbak és boldogabbak leszünk a mindennapokban. Érdemes tehát leemelnünk a polcról "életünk könyvét", lefújni a port a borítóról, és megtalálni az új hangsúlyokat és célkitűzéseket, amik segíthetnek átértelmezni az eddig "átkokként" vagy "igazságtalan csapásokként" elszenvedett szörnyűségeket is.
Megjelent: Női Lapozó, 2010. május 05. (http://www.noilapozo.hu/20100505/eletunk-tortenete)
