Ahogy időben távolodtunk a rendszerváltozástól, úgy nőtt a "veszély", hogy egy szép napon egy magyar szerző ír könyvet a vietnami háborúról: Joseph Pozsgai "A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig" című munkája csupán egy félresikerült próbálkozás.

Mivel Pozsgai József kétségkívül magyar, mondhatnánk, hogy könyve a bevezetőben említett kategóriába tartozik, vagyis egy magyar szerző könyvet írt a vietnami háborúról. Ezt mégsem jelenthetjük ki teljes határozottsággal. Egyrészt azért nem, mert a könyv a maga módján Irakkal és egyebekkel is foglalkozik, másrészt, mert magyar kiadása valójában a német nyelvű eredeti fordítása, ami az egész szövegre rányomja a bélyegét.

Ha persze Pozsgai könyvével akár csak egyetlenegy, a vietnami háború történetét magas színvonalon és objektív módon feldolgozó, magyar nyelvű történettudományi munkát szembe tudnánk állítani, akkor ez a mű is „beleférne.” Így azonban a magyar olvasóknak egy olyan könyvből kell megismernie a témára vonatkozó, itthon szinte teljesen újnak számító információkat, amely sem magas színvonallal, sem objektivitással nem dicsekedhet.

Ez a két körülmény pedig sokat levon abból az eszmei értékből, amelyet a könyv Magyarországon újszerűnek számító megközelítése okán nyerhetett volna. Pozsgai ugyanis itthon elsőként mutat rá, hogy a vietnami háború története kizárólag a szovjet–kínai konfliktus kontextusában értelmezhető. A háború lefolyását és kimenetelét döntően meghatározó antagonizmus nem a Szovjetunió és az Egyesült Államok hidegháborús szembenállása, hanem a Szovjetunió és Kína közötti hatalmi harc volt. Érvelésének részletei azonban a legtöbbször súlyos tévedések.

Közhely, de bármely tudományterület idegen nyelvű szakirodalmának fordításaira igaz, hogy a szelekció egyúttal orientációt is jelent, tehát nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló kínálatból mit választunk. A vietnami háborúval kapcsolatban ez a szempont a szokásosnál is nagyobb súllyal esik a latba. A témára vonatkozó irodalom terjedelme közismerten hatalmas, színvonalát és jellegét tekintve rendkívül változatos, maga a téma pedig itthon szűzterületnek számít.

Paradox módon, történetírásunk a rendszerváltozás óta eltelt húsz év során azzal orientálta a magyar olvasóközönséget, hogy egyetlen, a vietnami háborúval foglalkozó, színvonalas külföldi szakirodalmi mű lefordítását sem szorgalmazta. A helyzetet az tette végképp kritikussá, hogy eközben ilyen mű megírására egyetlen magyar szerző sem vállalkozott. Ráadásul a konfliktus félreértelmezéséből a magyar sajtó is alaposan kivette a részét. Az eredmény nem is maradt el: mind az eseményeket átélt generációk, mind a háború után felnőtt korosztályok fejében hamis kép él Vietnamról. A rendszerváltás e tekintetben csupán annyi változást hozott, hogy az „imperialista agresszió” toposzát a köztudatban jobbára felváltotta a „kommunista agresszió” kliséje, illetve, hogy a kettő közül ma már ízlés szerint választhatunk.

Ez tehát az a ma is aktuális helyzet, amelyet a Pozsgaiéhoz hasonló könyvek itthoni kiadása csak tovább ront. A kiadó profiljának és a szerző korábbi munkáinak ismeretében Pozsgai könyvének hazai megjelentetését sem a mű szakmai jelentősége, hanem elsősorban politikai szempontok motiválhatták. Valamint, feltehetően az a kézenfekvő szempont, hogy a könyv írója magyar. Sajnos az ebből származó előnyök (például az, hogy a magyarban régóta rögzült fogalmakat nem kellett volna újra „feltalálnia”) jórészt elvesztek azáltal, hogy a szöveget németből fordították.

Szintén közhely, de a lefordítandó művek megfelelő kiválasztása mellett természetesen az sem mindegy, hogy magát a fordítást ki végzi. Pozsgai könyve esetében például a fordító (Gromon András) nyilvánvalóan nem ismeri sem a történettudományi, sem a politikatudományi szaknyelv jellegzetességeit, szaklektor vagy legalább a magyar anyanyelvű szerző pedig nem olvasta át a lefordított szöveget. Máskülönben nem maradhattak volna benne olyan, a színtiszta sületlenség kategóriájába tartozó mondatok, mint például az, amely szerint „[Giap 1972-es Húsvéti Offenzívája során] A támadásokat páncélöklökkel hajtották végre, amihez a Szovjetunió nagyszámú nehézpáncélost szállított”. Mondanom sem kell, hogy a „páncélöklöket” a „páncélos ékektől” egy világ választja el.

De miért ne írhatna magyar szerző könyvet a vietnami háborúról? Persze írhat, sőt, mindeddig amellett érveltem, hogy ez nagyon is időszerű lenne. Ember legyen azonban a talpán, aki ilyesmire vállalkozik! Ehhez képest egy színvonalas angolszász mű lefordítása és hazai kiadása gyerekjátéknak tűnik. Ráadásul a vállalkozó kedvű szerzőnek – a fordításokkal kapcsolatban már említett okok miatt – a szokásosnál jóval nagyobb a felelőssége. Már csak ezért sem ártana, ha az illető történész lenne. Ez egyáltalán nem szükségszerű, de legalább bizonyos fokú garanciát jelentene arra, hogy a születendő könyv megfelel a történelmi tárgyú művektől (szándékosan nem „történettudományi művet” írtam) minimálisan elvárható követelményeknek. Ilyen alapkövetelmény például a szerzőnek a téma iránti elfogulatlansága.

Pozsgai az elfogulatlanságnak még a látszatát sem kívánja kelteni. Miután könyve bevezetőjéből megtudtuk, hogy a szerző szerint az amerikai demokráciát nem lehet erőszakkal exportálni, az olvasó jogosan feltételezi, hogy Pozsgai – számos elődjéhez hasonlóan – a vietnami és az iraki háború példáján keresztül azt kívánja érzékeltetni, hogy Washington erre irányuló katonai beavatkozásai (mármint, ha elfogadjuk, hogy valóban erre irányulnak) nem csak értelmetlenek, de erkölcsileg is elítélendők. Hamar kiderül azonban, hogy Pozsgai ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Szerzőnk mind a vietnami, mind az iraki beavatkozást helyes, sőt elkerülhetetlen külpolitikai lépésként értékeli, s mindössze azt fájlalja, hogy az amerikaiak elhibázott katonai/politikai stratégiájuk következtében mindkét esetben kudarcot vallottak.

Pozsgai ideológiai beállítottságát egyaránt tükrözi a témához való közelítésmódja („kommunista hódítás”) és gyakori kirohanásai a vietnami háború „nemzetközileg szervezett ellenzői,” a „kommunista sajtó hamisított haditudósításai” által „politikailag manipulált nyugati ifjúság” és a korabeli „legkülönfélébb árnyalatú baloldali sajtóorgánumok” ellen (pl. 166; 177-178). Ennek ismeretében már a legkevésbé sem meglepő, hogy a szerző szerint Vietnam leginkább klasszikus kommunista agresszióként jellemezhető, amelyet az Egyesült Államok, mint a demokrácia felkent védelmezője jogosan kívánt minden rendelkezésére álló eszközzel visszaverni. Azaz, csak majdnem minden eszközzel, hiszen az USA éppen azért veszítette el a háborút, mert bátor és rátermett katonái kezét visszafogták a kishitű, dilettáns, kommunista befolyás alatt álló, esetleg csak határozatlan amerikai politikusok (171-173).

Pozsgai tehát azoknak a szerzőknek a (nem túl hosszú) sorát gyarapítja, akik az USA egykori vietnami politikáját jobbról támadják, vagy éppen védik (pl. Guenter Lewy, Lewis Sorley, Norman Podhoretz, Harry Summers, Michael Lind, Mark Moyar, William Westmoreland, William Colby stb.). Pozsgai elsődleges forrásokat nem használ. (Hacsak nem számítjuk annak a Pentagon Papers Neil Sheehan és mások által szerkesztett változatának német nyelvű kiadását.) Másodlagos forrásai csaknem kizárólag a német nyelvterületről származó korabeli napilapok és magazinok, illetve néhány angolszász mű német fordítása. Forráshivatkozásai pontatlanok. Sőt, a szerző ezekkel végzett „trükközései” akár a szélhámosság gyanúját is felvethetik. A szerző az események egykori főszereplőinek (Eisenhower, Johnson, Nixon, Kissinger stb.) saját tevékenységére vonatkozó megállapításait tényként közli.

A jövőre nézve pedig azt tanácsolom a nyájas olvasónak (főként persze a történészhallgatóknak), hogy, ha a könyvesboltban vagy könyvtárban olyan Vietnammal foglalkozó mű kerül a kezébe, amely forrásként a Wikipédiára hivatkozik, akkor azt csendben, feltűnés nélkül tegye vissza a polcra! Összességében tehát, a téma megismerése szempontjából Pozsgai írása többet árt, mint használ, ennek felelősségén azonban a magyar történettudománynak osztoznia kell a szerzővel.