Hívatlan vendégek egy remekműben

Ki a plagizátor és mi a plágium?

Izgatott férfi ront be a színházigazgató irodájába. Elkészültem az új tragédiámmal, kiáltja. Nagyszerű, és mi a címe?, kérdi az igazgató. Othello, vágja rá büszkén a szerző. De hát azt már Shakespeare megírta!, fakad ki a direktor. Jé, erről a fickóról már hallottam, töpreng el a szerző, amikor befejeztem a Rómeót és Júliát.

S hogy mi lenne ennek a közkeletű anekdotának, amelyet én most fondor módon a saját nevem alatt jegyzek, vicces vagy kevésbé vicces tanulsága? Talán az, hogy nem lehet két ugyanolyan című vers vagy elbeszélés a világirodalomban? Mert akkor kié a Ha... című költemény? Adyé vagy Kiplingé? Talán az, hogy már megírt, „lefoglalt” szereplőket nem vehet át más szerző a művébe? Akkor Márai bűnös lenne, mert elcsente Krúdy leghíresebb hősét, aki viszont az Ezeregyéjszaka meséi szerzőjének tartozik örök bocsánatkéréssel Szindbád miatt? És ha valaki mondatokat, egész szövegrészeket emel át? Mint mondjuk Esterházy, aki a Harmonia Caelestisben alkalmazott írói módszere miatt a napokban ismét kereszttűz alá került. A nol.hu-n megjelent hír, miszerint Sigfrid Gauch plágiummal vádolta meg a magyar szerzőt, mert az egy teljes fejezetet emelt át az Apa-nyomok című regényéből, pillanatok alatt vitát robbantott ki a kommentelők között. Némelyek máris ünnepeltek: a balliberális politikusok után végre a balliberális írókról is kiderül, hogy lopnak...

– Esztétikai értelemben a „merítés”ellen nem emelhető kifogás. Önmagában – nyugtat meg Radnóti Sándor, kritikus. Az új mű esztétikai értéke, a vendégszöveg szervülése áll jót azért, hogy nem egyszerű lopás, szellemi restségből, gondolattalanságból következő kölcsönzés történt, magyarázza.

Valaha Moliere híres mondása volt, hogy „onnan veszem a javaimat, ahol találom őket”. A szerzői jog a XVIII. században elkezdődött szabályozása óta ez megváltozott. A plágiumaffér az irodalmi élet részévé vált. Negyvenötven éve a szemlélet megint megváltozott, anélkül, hogy a jog követte volna. A két évszázaddal ezelőtti Jean Paultól és Wilhelm Haufftól a múlt századi Jorge Luis Borgesig és Roland Barthes-ig sokan készítették elő azt a szellemi fordulatot, amely immár lehetetlennek tekintette az abszolút eredetiséget, a semmiből való teremtést, s minden szöveg mögé szövegek végtelen sorát képzelte oda. A „kisajátítás”, az „idézés”, a „merítés”, a „másolás” ilyen módon más fénybe került.

Egészen mást gondol a vendégszövegekről Forgács Zsuzsa Bruria, aki egy 2007-es Magyar Narancsbéli cikkben (A visszaadás művészete) fejtette ki ellenérzéseit. Már a kifejezést magát is elutasítja, alantas képmutatásnak véli. A vendégeket ugyanis általában meghívjuk magunkhoz, vagyis tudomásuk van arról, hogy eljönnek hozzánk – írja. Ráadásul a vendégség során nem fosztjuk meg őket személyazonosságuktól, nem faragunk belőlük névtelen ülőgarnitúrát vagy bármely más használati tárgyat, és nem olvasztjuk be őket jelöletlenül és mindörökre lakókörnyezetünkbe. Forgács szerint, ha valakinek fontos, hogy egy másik szerző szövegeit használja, akkor csak pontos forrásmegjelöléssel teheti. (Ami egyébként a Harmoniát illeti: a magyar kiadásban nem, de a német is angol verzió ban megjelent a források jegyzéke.) Forgács lapunknak elmondta: mivel elsősorban Esterházy nyomán, Magyarországon már mások is élnek az irodalmi ollózás rendkívül problematikus eszközével, így alapvetőnek tartja, hogy újra hangsúlyt kapjon irodalmi életünkben a másik szerző jogai nak tiszteletben tartása.

– Tudomásul kell vennünk, hogyminden, amit már leírtunk vagy elmeséltünk, közkincsnek számít – magyarázza Angyalosi Gergely irodalomtörténész, aki szerint csak akkor érdemes egyáltalán elgondolkodni a plágium kérdésén, ha valaki az alapkoncepciót, a másik mű poétikai jellemzőit veszi át. Az átemelés miatt berzenkedőknek pedig csak annyit üzen: hátrább az agarakkal. Először azt kell megvizsgálni, hogy a tiltakozó szerző műve, gondolatai, mondatai valóban minden ízükben eredetiek vagy sem. A világirodalom ugyanis épp effajta kapcsolódásokból épül ki, ezért teljesen idejétmúlt szemlélet egymás mondatait számon kérni. Lothar Müller irodalomkritikus felvetését pedig, aki Süddeutsche Zeitungban kifejtette, hogy a hosszabb passzusokkal szereplő írók joggal tarthatnak arányos részre igényt Esterházy bevételeiből, egyenesen abszurdnak, irodalom- és művészetellenesnek gondolja. Ő a maga részéről egyenesen büszke lenne rá, ha mondatait egy remekműben látná viszont.

Akkor mégis ki a plagizátor és mi a plágium a mai irodalomban? Radnóti Sándor meghatározása egyszerű: plagizátor az, aki más művét sajátjaként adja ki.

– De mi itt a mű? Ez az érzékeny kérdés, amin minden megfordul – hangsúlyozza az esztéta. Esterházy kisajátításai a mások művéből kiemelt részleteket visszaváltoztatják „anyaggá”, amely az új kontextus egészében a saját mű részévé válik. Tudomása szerint egy kivétellel sohasem teljes művek másolásáról volt szó. A kivétel Danilo KisMily dicső a hazáért halni című novellája – benne egy Esterházy-alakkal –, amelyet Esterházy először folyóiratban publikált, szerzőként saját magát, címként pedig a valódi szerzőt, a címet és még a fordító nevét is föltüntetve. Utóbbitól, Bojtár Endrétől tudjuk, hogy a kisajátítás Kis lelkes egyetértésével történt, s még az is megtörténhetett volna, hogy a szerb író – akit magát is vádoltak plágiummal – visszaveszi novelláját, föltüntetve, hogy Esterházy Péter nyomán…

De akkor most komolyan: mi okunk van kinevetni a Shakespeare tollaival ékeskedő, szerencsétlen flótást?

Perek és botrányok

Dan Brownt a nagy sikerű Da Vinci-kód szerzőjét két történész vádolta irodalmi lopással, ezért több millió dolláros jogdíj- és plágiumpert indítottak. Brown azzal védekezett, hogy csak forrásként használta a történészpáros könyvét, így fel is mentették végül. Nem kerülte el a lopás gyanúját J. K. Rowling sem. A Harry Potter-széria szerzőjét azzal vádolták, hogy bekezdéseket vett át Adrian Jacobs Willy, a varázsló kalandjai című könyvből, ezért „milliárdos per” elé néz. A felperesek azonban még nem tudták pontosan megnevezni az érintett részeket. Még különösebb annak a tizenhét éves német írólánynak az esete, aki első könyvével robbant be a német köztudatba. Helena Hegemannt , akit „irodalmi gömbvillámnak” kiáltottak ki a kritikusai az Axolotl Roadkill című botránykönyvével vívta ki az elismerést. A könyvet a lipcsei könyvvásár szépirodalmi fődíjára is jelölték. Csakhogy kiderült: a könyv nagy része egy blogoldalról származik. Hegemann elismerte: „önző módon viselkedett, amikor nem jelölte megfelelően a forrásait”, de „tartalmilag mind viselkedését, mind munkamódszereit teljesen legitimnek találja”. A botrány ellenére a kiadó nem vonta vissza a könyvvásári jelölést, ám a tizenötezer eurós fődíjat végül Dalos György nyerte el... (Répászky Miklós Dániel)