Tito és Ceaucescu kölcsönösen masszírozta egymást
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2189
Az anekdotában az a szép, hogy szájról-szájra terjedve hírneves embereket is a közelünkbe hoz; nem volt ez másképp Justitianus császár vagy Mátyás király korában sem. Ereje épp abban rejlik, hogy nagyon demokratikus műfaj: rövid, csattanós történetként valós eseményt megörökítve bármilyen cenzúra mellett is bárkihez eljuthat. Amolyan humoros népi-szamizdat, főleg anti-demokratikus korokban.
Már a műfaji megjelölés, a görög ’kiadatlan’ szóból eredeztető anekdota is erre a liberalizmusra utal. Valahogy azt sugallja, hogy az anekdoták által a történelem és az őt formáló személyiségek kulisszatitkaiba tekinthetünk bele. Eredetéhez képest maga a műfaj is demokratizálódott, a középkorban lényegileg már nem korlátozódott közismert személyek vagy történelmi események rögzítésére, így az első magyar nyelvű gyűjtemény, az erdélyi tréfamester Vida Gyögyről kiadott tréfafüzér sem a 18. század közepén.
Az anekdotát aztán a 19. század irodalma fedezte fel: Jókai egyenesen a néplélek leíróját, a kritikus humor egy formáját látta benne és Az egy magyar nábobtól kezdve számos regényének formai jellemzőjeként is emlegetik az anekdotikusan szerteágazó, fragmentális szerkesztésmódot. Bár a vita az anekdota irodalmi jelentőségéről a 20. században sem szűnt meg, annak ellenére, hogy a nagy elbeszélők, Móricz és Mikszáth, Krúdy sikereihez is nagyban hozzájárult, Tóth Béla nagy gyűjteménysorozata a századfordulón is inkább azt a felfogást képviselte, hogy az anekdota valamiképp a magyar valóság lenyomata, mégha a társadalombírálat derűsen elfogadó, megbocsátó ágát képviseli is. Nem hiába mondhatjuk, hogy még Esterházy Kis magyar pornográfiája sem mentes az anekdota műfaji jellemzőitől.
A magyar anekdota irodalma és elmélete kapcsán végül sokfelé elindulhatnánk, számos anekdotát szőve magukról az anekdotairodalom szereplőiről, művelőiről. Puskel Péter Aradra fókuszáló gyűjteménye azonban szerényen csak arra utal rövid ajánlójában, hogy az anekdota mára poros műfajnak számít az őt kiszorító vicchez képest. Bár Puskel részben külhoni lapokban (Nyugati Jelen, Új Magyar Szó, Szövétnek) publikált rövidkéi valóban nem harsány nevetést, inkább egy-egy mosolyt csalnak az olvasó arcára, nem feltétlenül visszafogott, már-már udvarias stílusuk miatt hordoznak valami avíttas naivitást, amely a globalizált médiavilágban nem „versenyképes”.
Inkább arról lehet szó, hogy az ismertség fogalma teljesen átalakult az utóbbi évtizedekben. Nem Kosztolányiról, Adyról szóló érdekességek, újságírói bon-mot-k, hanem amerikai sztárokról és kérészéletű karrierekről szóló pletykák érdeklik a közvéleményt. Az az olvasói réteg pedig, akit a „magaskultúrába” szorult „játékosok” a kulturális termékeken túl is foglalkoztatnak, egyre csökken, miközben az információk cseréje a második szóbeliség, a blogok és közösségi oldalak világában felgyorsult: nem tartalmi, hanem mennyiségi kérdéssé vált.
Mindemellett, vagy ennek köszönhetően mintha már a személyes történetek, illetve a mesélő kedv is alábbhagyott volna: az egyetemek folyosóin sem hallani történeteteket egy-egy furcsa nevű tanárról, azt az érzetet keltve, hogy egyre kevesebb szerethető megjegyeznivalónk van. Van helyette állapotunk a gmailben, üzenőfalunk a facebookon vagy képgalériánk a wiwen.
Az anekdotázás mint műfaj ilyen körülmények között óhatatlanul nosztalgikusnak hat egy már letűnt korról, legyen az a világ időben akár a Munkácsy és a Neumann bárói ház korától a román átkos felbomlásáig, térben Malájziától Madridig terjedő.
Ugyan a szerző néhány felcímmel tematikai csomópontokat is igyekszik megadni az anekdoták keletkezésének közege szerint (művészet, újságírás, oktatás, rendszerváltás), a Nyakig a pácban cím nem feltétlenül reflektál a honi olvasót talán legjobban érdeklő vonulatra, amely a sajátosan aradi, illetve romániai magyar státuszra reflektál, főként az újságírás, de olykor az oktatás és a hétköznapok terén. Ezt a hiányosságot pótolja a szerzői hitelesség: ahol van erre mód, Puskel nem sajnál röviden utalni az anekdota szereplőjével való kapcsolatának mibenlétére, a köztük fennálló személyes viszonyra, esetenként a történet, továbbá elmesélésének körülményeire.
Ezt a családias, „otthonos, hátradőlős”-jelleget erősítik a könyv füzetkéhez hasonlatos formátuma, valamint a baráti illusztrációk is, amelyeket Kett Groza János készített.
Nem továbbgondolásra szánt kiadvány, hanem állapotrajz, leletmentés egy valamiképp „tisztességesebb korban” újságíróvá vált, oda (mindenhova) figyelő ember tollából. Egy kis 'honi honderű', karc nélkül, szeretettel, ahol esetenként még a Jókai-féle megjegyzés is igazzá válik: ha az igazság kimondása nem lehetséges nyíltan, akkor tréfálnak a népek...
Puskel Péter: Nyakig a pácban, Irodalmi Jelen könyvek: 2008, 121 oldal
Puskel Péter 1941-ben született Aradon; fő területe tanárként és újságíróként is a magyar művelődéstörténet. Számos önálló kötet, tanulmány, cikk szerzője, évek óta Arad anekdotakincsének gyűjtője.
Már a műfaji megjelölés, a görög ’kiadatlan’ szóból eredeztető anekdota is erre a liberalizmusra utal. Valahogy azt sugallja, hogy az anekdoták által a történelem és az őt formáló személyiségek kulisszatitkaiba tekinthetünk bele. Eredetéhez képest maga a műfaj is demokratizálódott, a középkorban lényegileg már nem korlátozódott közismert személyek vagy történelmi események rögzítésére, így az első magyar nyelvű gyűjtemény, az erdélyi tréfamester Vida Gyögyről kiadott tréfafüzér sem a 18. század közepén.
Az anekdotát aztán a 19. század irodalma fedezte fel: Jókai egyenesen a néplélek leíróját, a kritikus humor egy formáját látta benne és Az egy magyar nábobtól kezdve számos regényének formai jellemzőjeként is emlegetik az anekdotikusan szerteágazó, fragmentális szerkesztésmódot. Bár a vita az anekdota irodalmi jelentőségéről a 20. században sem szűnt meg, annak ellenére, hogy a nagy elbeszélők, Móricz és Mikszáth, Krúdy sikereihez is nagyban hozzájárult, Tóth Béla nagy gyűjteménysorozata a századfordulón is inkább azt a felfogást képviselte, hogy az anekdota valamiképp a magyar valóság lenyomata, mégha a társadalombírálat derűsen elfogadó, megbocsátó ágát képviseli is. Nem hiába mondhatjuk, hogy még Esterházy Kis magyar pornográfiája sem mentes az anekdota műfaji jellemzőitől.
A magyar anekdota irodalma és elmélete kapcsán végül sokfelé elindulhatnánk, számos anekdotát szőve magukról az anekdotairodalom szereplőiről, művelőiről. Puskel Péter Aradra fókuszáló gyűjteménye azonban szerényen csak arra utal rövid ajánlójában, hogy az anekdota mára poros műfajnak számít az őt kiszorító vicchez képest. Bár Puskel részben külhoni lapokban (Nyugati Jelen, Új Magyar Szó, Szövétnek) publikált rövidkéi valóban nem harsány nevetést, inkább egy-egy mosolyt csalnak az olvasó arcára, nem feltétlenül visszafogott, már-már udvarias stílusuk miatt hordoznak valami avíttas naivitást, amely a globalizált médiavilágban nem „versenyképes”.
Inkább arról lehet szó, hogy az ismertség fogalma teljesen átalakult az utóbbi évtizedekben. Nem Kosztolányiról, Adyról szóló érdekességek, újságírói bon-mot-k, hanem amerikai sztárokról és kérészéletű karrierekről szóló pletykák érdeklik a közvéleményt. Az az olvasói réteg pedig, akit a „magaskultúrába” szorult „játékosok” a kulturális termékeken túl is foglalkoztatnak, egyre csökken, miközben az információk cseréje a második szóbeliség, a blogok és közösségi oldalak világában felgyorsult: nem tartalmi, hanem mennyiségi kérdéssé vált.
Mindemellett, vagy ennek köszönhetően mintha már a személyes történetek, illetve a mesélő kedv is alábbhagyott volna: az egyetemek folyosóin sem hallani történeteteket egy-egy furcsa nevű tanárról, azt az érzetet keltve, hogy egyre kevesebb szerethető megjegyeznivalónk van. Van helyette állapotunk a gmailben, üzenőfalunk a facebookon vagy képgalériánk a wiwen.
Az anekdotázás mint műfaj ilyen körülmények között óhatatlanul nosztalgikusnak hat egy már letűnt korról, legyen az a világ időben akár a Munkácsy és a Neumann bárói ház korától a román átkos felbomlásáig, térben Malájziától Madridig terjedő.
Ugyan a szerző néhány felcímmel tematikai csomópontokat is igyekszik megadni az anekdoták keletkezésének közege szerint (művészet, újságírás, oktatás, rendszerváltás), a Nyakig a pácban cím nem feltétlenül reflektál a honi olvasót talán legjobban érdeklő vonulatra, amely a sajátosan aradi, illetve romániai magyar státuszra reflektál, főként az újságírás, de olykor az oktatás és a hétköznapok terén. Ezt a hiányosságot pótolja a szerzői hitelesség: ahol van erre mód, Puskel nem sajnál röviden utalni az anekdota szereplőjével való kapcsolatának mibenlétére, a köztük fennálló személyes viszonyra, esetenként a történet, továbbá elmesélésének körülményeire.
Ezt a családias, „otthonos, hátradőlős”-jelleget erősítik a könyv füzetkéhez hasonlatos formátuma, valamint a baráti illusztrációk is, amelyeket Kett Groza János készített.
Nem továbbgondolásra szánt kiadvány, hanem állapotrajz, leletmentés egy valamiképp „tisztességesebb korban” újságíróvá vált, oda (mindenhova) figyelő ember tollából. Egy kis 'honi honderű', karc nélkül, szeretettel, ahol esetenként még a Jókai-féle megjegyzés is igazzá válik: ha az igazság kimondása nem lehetséges nyíltan, akkor tréfálnak a népek...
Puskel Péter: Nyakig a pácban, Irodalmi Jelen könyvek: 2008, 121 oldal
Puskel Péter 1941-ben született Aradon; fő területe tanárként és újságíróként is a magyar művelődéstörténet. Számos önálló kötet, tanulmány, cikk szerzője, évek óta Arad anekdotakincsének gyűjtője.
vmr
Megjelent: Kultúrpart.hu, 2010. március 26. 09:10
(http://www.kulturpart.hu/irodalom/19223/tito_es_ceaucescu_kolcsonosen_masszirozta_egymast)
(http://www.kulturpart.hu/irodalom/19223/tito_es_ceaucescu_kolcsonosen_masszirozta_egymast)
