Csoóri: Magyarországon "lehetett farsangolni", míg máshol megbűnhődtek a gazságokért
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2460
A mai kor íróinak a "Bankok népe" című tényfeltáró könyvet kellene megalkotniuk, utalt Illyés Gyula híres művére, a Puszták népére Csoóri Sándor. Az InfoRádió Aréna című műsorában nyilatkozó Kossuth-díjas költő szerint ugyanakkor a mai írók "le vannak fegyverezve, nem engedik be őket ebbe a világba." A II. világháborút követő évtizedekre visszaemlékezve Csoóri elmondta: "1945-től kezdve semmi sem igaz. Ilyen történelmi helyzet máshol nem volt, mert mindenki elkövethetett nagy gazságokat, de valahogyan azért megbűnhődött, korábban a magyar politikában is. Itt pedig lehetett farsangolni."
Beszélgetésünk során említette, hogy jó esetben az irodalom mindig a politika előtt jár. A Hitel című folyóirat főszerkesztőjeként hogy látja a mai magyar irodalmat? Milyen közléseket fogalmaz meg a holnap politikája előtt?
Sajnos, miután a hagyománya nincs meg annak, hogy az az akár Ady korszakára, akár József Attila, Illyés korszakára emlékeztető, nagy igazságok és nagy látványok jöjjenek létre az irodalomban. Csak egy példát mondok. Illyés megírta a Puszták népét. Milyen jó lenne, hogyha valaki megírná a Bankok népét most. Ugye ez mai téma lenne, és azt az őrületet, ami itt van, azt leplezné le. De hát ki juthat oda hozzá? Nem juthat oda senki. Tehát az írói munkának vannak ilyen akadályai is. Korábban elegendő volt, hogy az emlékek alapján egy nem létező réteget, mint amilyen a puszták népe, a nemzetbe emeljen be Illyés. Most nagyon jó lenne megnézni, hogy mondjuk a bankok népe, az milyen, hova tartozik? Magyarországhoz, másokhoz, mert enélkül nem tudjuk a valóságot megállapítani. Tehát az író egyszerűen le van fegyverezve. Nem azért, mert nem lenne hozzá bátorsága, hanem nem engedik be ebbe a világba. Úgyhogy ezt nem szokták elmondani, de így van.
Hogy látja, mi volt az a pillanat vagy mi vezetett oda, hogy a politikai kultúrából kiveszett a műveltség, az egymás iránti tisztelet?
Meg fog hökkenni, nagyon egyszerű válaszom van. 1945-től kezdve semmi sem igaz. Mi azt hallottuk, hogy Szovjetunió - gyerekek voltunk - Szovjetunió fölszabadította Magyarországot. Ebben a bűvöletében vagy hamis körében élt az ország. Mindent ez határozott meg, és nem volt igaz, mert Szovjetunió elfoglalta ezt az országot. Tehát nem fölszabadította, elfoglalta, ilyen egyszerű a dolog. És mikor én ezt mondogattam másoknak, jé, tényleg. Hát csakugyan! Sosem gondoltuk ezt meg? Nem. Pedig ez lett volna az elsőrendű dolog, hogy tisztán, még Szovjetunióval is jó viszonyban legyünk, de ilyen alapon nem lehetünk jó viszonyban, mert csak a sunyítások, a félelmek voltak. Ilyen történelmi helyzet máshol nem volt, mert mindenki elkövethetett nagy gazságokat, de valahogyan azért megbűnhődött, korábban a magyar politikában is. Itt pedig lehetett farsangolni.
Kialakult egy bizonyos szellemi fal, amelyik mondjuk egy olyan körfal, ami a szellemi életet körbevette és védte, és elfogadták még az írók is, a művészek is azt, hogy hát sajnos ez nem jó rendszer, nem igazi, de valahogyan majd mi megélünk. Na most meg kellett volna élni, érezni, gondolni azt, hogy az irodalom ilyen körülmények között csak elvetélt irodalom lehet. Én nem mondom, hogy nincsenek nagyszerű műveink '45 óta. Hát amit Pilinszky, Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit, Orbán Ottó és sorolhatnám a többieket, azok beleillenek a magyar költészet, magyar irodalom nagy folyamába, és azt kellene elmondanunk, hogy például - és itt van az, ami még jobban megvilágosítja a helyzetet -, például az igazi fordulat és '56 előkészítése nem a politikusoké volt, hanem az íróké, de nem úgy, hogy azzal politizáltak, hanem hogy más nyelven kezdtek el beszélni. Tudniillik a szocializmus ugye arra a vidámságra és hazugságra alapozta a létét, hogy mindenki üdvözölte, mindenkinek örülni kellett, nem szabad volt szomorkodni, nem szabad volt káromkodni, nem szabad volt olyan dolgokat mondani, amik az emberi természethez hozzátartoznak, sőt, ugye a szovjetek mintájára azt mondhatnám, hogy Magyarországon is kialakult az a rettenetes helyzet, hogy a költők sokszor a gyárkéményekhez írtak verset, hogy lássuk, hogy emelkedik föl a szocializmus. Inkább a gyárkéményekhez írtak, mint a nőkhöz. Ilyen körülmények között kiderül a hazugság, ugye, és nekünk fiataloknak nagyon nehéz volt ebbe beleilleszkednünk.
Az volt a szerencse, hogy Nagy Lászlónak, Juhásznak is, főként Nagy Lászlónak voltam a barátja hosszú-hosszú éveken át, és mi csak úgy félmondatokkal beszéltünk. Vagy a másik társaságom, a belvárosi társaság, amelyikben mindenki volt: Jancsó Miklós, Mészöly Miklós, Konrád György, Tornai József, Orosz János festő, Liska Tibor közgazdász, és mi kialakítottuk a Belvárosi Kávéház irodalmi szellemét. Minden héten legalább kétszer találkoztunk, és bármi történt a világon, akár egy új könyv jelent meg, akár a XX. század egészének, szellemi élete egészének az antológiája, azt mi elolvastuk és megvitattuk úgy, ahogy kellett volna folyóiratokban, írásban. Nem írásban csináltuk, hanem beszélgetésben. Ennek is volt óriási előnye, de nem látszik, nem érződik meg a múltunkban az, hogy óriási falakat emeltünk volna, pedig ugyanolyan tehetséges anyákat szültek a szegény magyar asszonyok is, mint száz évvel ezelőtt vagy a XX. század elején, Ady idejében, csak nem volt az a lehetőség, amelyikkel áttörtük volna a hamisságot, a hazugságot.
Említette a politizáló költőket, illetve a politizáló irodalmat. Talán azokkal a költőkkel szemben, akiket fölsorolt kezdve Petőfitől Adyn át, József Attiláig és Illyés Gyuláig, Ön eltér abban, hogy Ön aktívan is politizált, részt vett az MDF megalapításában a 90-es évek elején, a párt színeiben, részt vett a napi politikában. Ez nem szorította háttérbe, illetve nem nehezítette meg az irodalmi munkáját, az irodalmi tevékenységét?
Megnehezítette és megkönnyítette. Egyszerre volt ez a kettő, nem azért, hogy dialektikus legyek, hanem nagyon különös életem volt, és az életemnek egy pillanata mindent meghatározott. 1951 áprilisában kiderült, hogy van egy dió nagyságú caverna a tüdőmön. Besoroztak katonának, el akartak vinni, és még megnéztek, és kiderült, hogy szanatóriumba, nem a katonasághoz kell nekem mennem. Elküldtek egy falura, közel az Alpokhoz, senki ismerősöm nem volt, semmi pénzem nem volt. Jöttem haza decemberben, tehát több mint fél évig ott voltam a szanatóriumban, és Zámolyra kellett volna mennem Fehérvárról, de már akkor nem volt sem autóbusz, sem kocsi, semmi, vonat egyáltalán nem járt, még most sem jár arra. Már délután olyan két óra felé járhatott az idő, hát elindultam gyalog. Nem volt jó idő, nem volt könnyű a csomagom, 15 kilométer, de nem tudtam mást csinálni. Alig hagyom el a fehérvári határt, látom, hogy a zámolyi földeken 300-400 ember dolgozik, asszonyok, férfiak, állatok is vannak ott. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a tankcsapdákat, amelyek, hogy is mondjam, több kilométeren át és olyan nagy gödrök voltak, mint ez a szoba, azokat temettetik meg ezekkel az emberekkel, másra nem gondolhattam. Odamegyek hozzájuk, és nem azt csinálják. És akkor kiderül, hogy van a faluban egy idegen jegyző, aki azt sem tudják, honnét eresztették az illetőt, semmit nem tudtak róla, de ő hozzájárult ahhoz, hogy a cséplőgép alól vigyék el a gabonát mindenkitől és majd vetőmagot ő szerez. Szeptemberig megszerzi. Nem szerezte meg. Eltelt október is, november is, nem jött meg a gabona, rosszul szervezett ország. December közepén jött meg, és én december 18-án találkoztam ezekkel. Sár fölé dobálták a vetőmagot decemberben - ilyen a történelemben nem volt, és látták, hogy 7-8 ezer varjú ott röpköd fölöttük. Alig várták, hogy elmenjenek, és két-három nap alatt meg is ették.
Na most így gondolkodni a magyar mezőgazdaságról, ahogy egy idegenből jött jegyző, Liha nevezetű ember tette, hát az valami rémületes. Ugye a bölcsek azt mondják, hogy a jövő embere a magvető, mert elveti és várja, hogy kinőjön. Tudja, hogy kinő. Tudja, hogy ez a természet rendje. A Liha jegyző úrnak fogalma sem volt erről. És hazamentem, és láttam, mert én is a háború után, hogy így mondjam, én is a szocialista eszmékkel ismerkedtem meg. Tehát ezt is láttam, azt is, amit a vetésekkel csináltak, és azt, hogy jöttek állandóan a végrehajtók, csoportosan nézelődtek be az udvarokba, mint akik mindennek az urai. Bemenjünk ide? Latolgatták. Bementek, fölmentek a padlásra, ami volt, elhozták. És én ezt mind végignéztem, és írtam a verseket. Elküldtem a Kortársnak. Egy barátian fenyegető levél kíséretében, hallottam meg, hogy ha ilyeneket írok, bajom lesz. Ne írjak ilyeneket és ne küldjek máskor ilyeneket.
De a Nagy Imre-beszéd után én lettem a mindenek tudója taknyos gyerekként, mert én otthon voltam és ezt megírtam. Itt senki nem foglalkozott ilyesfélével. Nem tudták, hogy mi van az országban. Sem az újságok, sem a politikusok, semmit nem közvetítettek, csak én a szememmel láttam. Én sem lettem volna olyan. És amikor Nagy Imre után egy hét vagy másfél hét múlva Rákosi újra beszélt, akkor megint megelevenedtek a hívei, és megint elkezdtek félni, de addig míg nem beszélt Rákosi, addigra nekem a Kortársból telefonáltak, hogy hol is vannak azok a versek, amiket írtál? Mert elkezdtek csodálkozni, hogy egy taknyos gyerek, húsz éves voltam, tehát akkor nem azt jelentette, hogy nagyon érett voltam, hiszen a háború, minden, se iskola, se semmi, de rájöttek arra, hogy ez az igazság. Én Petőfi modorában írtam a verseket, gondoltam, hogy az a legjobb. Semmi fogalmam nem volt a modern költészetről. És amikor visszaszóltak, hogy milyenek is voltak, te ezek a versek? Akkor fölmentem Pestre, mert nem volt írógépem, hogy legépeljem a verseket, és a szerkesztőség előtt, öt-hat ember előtt - közöttük voltak egyetemi tanárok - Király István, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, és így Ungvári Tamás föl-alá járt, amikor hallotta a verseket, hogy ez zseniális, hát ez zseni! Ugye, én meg húztam magamat, hogy hát mi ez, hogy van ez? Elfogadtak 13 verset. Ilyen még nem volt a magyar irodalomban, hogy egy kezdőtől, hogy is mondjam a Csillag, nem a Kortárs, akkor még Csillag volt, odategyenek. Igen ám, de amikor már Rákosi is beszélt Nagy Imre után, a 13. verset, aminek Röpirat volt a címe, leírni egyáltalán az ötvenes években azt, hogy Röpirat, az maga bűn volt. Azonnal kivették a szerkesztőség a csomagból és 12 maradt. Azt akarták, hogy csak az jelenjen meg, de az jelenjen meg mindenképpen, viszont a Röpirat, amiben már nagyon nyersen beszéltem, az megjelentethetetlen volt akkor. Így lettem én ilyen csudabogár anélkül, hogy én akartam volna és tudtam volna róla.
Beszélgetésünk során említette, hogy jó esetben az irodalom mindig a politika előtt jár. A Hitel című folyóirat főszerkesztőjeként hogy látja a mai magyar irodalmat? Milyen közléseket fogalmaz meg a holnap politikája előtt?
Sajnos, miután a hagyománya nincs meg annak, hogy az az akár Ady korszakára, akár József Attila, Illyés korszakára emlékeztető, nagy igazságok és nagy látványok jöjjenek létre az irodalomban. Csak egy példát mondok. Illyés megírta a Puszták népét. Milyen jó lenne, hogyha valaki megírná a Bankok népét most. Ugye ez mai téma lenne, és azt az őrületet, ami itt van, azt leplezné le. De hát ki juthat oda hozzá? Nem juthat oda senki. Tehát az írói munkának vannak ilyen akadályai is. Korábban elegendő volt, hogy az emlékek alapján egy nem létező réteget, mint amilyen a puszták népe, a nemzetbe emeljen be Illyés. Most nagyon jó lenne megnézni, hogy mondjuk a bankok népe, az milyen, hova tartozik? Magyarországhoz, másokhoz, mert enélkül nem tudjuk a valóságot megállapítani. Tehát az író egyszerűen le van fegyverezve. Nem azért, mert nem lenne hozzá bátorsága, hanem nem engedik be ebbe a világba. Úgyhogy ezt nem szokták elmondani, de így van.
Hogy látja, mi volt az a pillanat vagy mi vezetett oda, hogy a politikai kultúrából kiveszett a műveltség, az egymás iránti tisztelet?
Meg fog hökkenni, nagyon egyszerű válaszom van. 1945-től kezdve semmi sem igaz. Mi azt hallottuk, hogy Szovjetunió - gyerekek voltunk - Szovjetunió fölszabadította Magyarországot. Ebben a bűvöletében vagy hamis körében élt az ország. Mindent ez határozott meg, és nem volt igaz, mert Szovjetunió elfoglalta ezt az országot. Tehát nem fölszabadította, elfoglalta, ilyen egyszerű a dolog. És mikor én ezt mondogattam másoknak, jé, tényleg. Hát csakugyan! Sosem gondoltuk ezt meg? Nem. Pedig ez lett volna az elsőrendű dolog, hogy tisztán, még Szovjetunióval is jó viszonyban legyünk, de ilyen alapon nem lehetünk jó viszonyban, mert csak a sunyítások, a félelmek voltak. Ilyen történelmi helyzet máshol nem volt, mert mindenki elkövethetett nagy gazságokat, de valahogyan azért megbűnhődött, korábban a magyar politikában is. Itt pedig lehetett farsangolni.
Kialakult egy bizonyos szellemi fal, amelyik mondjuk egy olyan körfal, ami a szellemi életet körbevette és védte, és elfogadták még az írók is, a művészek is azt, hogy hát sajnos ez nem jó rendszer, nem igazi, de valahogyan majd mi megélünk. Na most meg kellett volna élni, érezni, gondolni azt, hogy az irodalom ilyen körülmények között csak elvetélt irodalom lehet. Én nem mondom, hogy nincsenek nagyszerű műveink '45 óta. Hát amit Pilinszky, Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit, Orbán Ottó és sorolhatnám a többieket, azok beleillenek a magyar költészet, magyar irodalom nagy folyamába, és azt kellene elmondanunk, hogy például - és itt van az, ami még jobban megvilágosítja a helyzetet -, például az igazi fordulat és '56 előkészítése nem a politikusoké volt, hanem az íróké, de nem úgy, hogy azzal politizáltak, hanem hogy más nyelven kezdtek el beszélni. Tudniillik a szocializmus ugye arra a vidámságra és hazugságra alapozta a létét, hogy mindenki üdvözölte, mindenkinek örülni kellett, nem szabad volt szomorkodni, nem szabad volt káromkodni, nem szabad volt olyan dolgokat mondani, amik az emberi természethez hozzátartoznak, sőt, ugye a szovjetek mintájára azt mondhatnám, hogy Magyarországon is kialakult az a rettenetes helyzet, hogy a költők sokszor a gyárkéményekhez írtak verset, hogy lássuk, hogy emelkedik föl a szocializmus. Inkább a gyárkéményekhez írtak, mint a nőkhöz. Ilyen körülmények között kiderül a hazugság, ugye, és nekünk fiataloknak nagyon nehéz volt ebbe beleilleszkednünk.
Az volt a szerencse, hogy Nagy Lászlónak, Juhásznak is, főként Nagy Lászlónak voltam a barátja hosszú-hosszú éveken át, és mi csak úgy félmondatokkal beszéltünk. Vagy a másik társaságom, a belvárosi társaság, amelyikben mindenki volt: Jancsó Miklós, Mészöly Miklós, Konrád György, Tornai József, Orosz János festő, Liska Tibor közgazdász, és mi kialakítottuk a Belvárosi Kávéház irodalmi szellemét. Minden héten legalább kétszer találkoztunk, és bármi történt a világon, akár egy új könyv jelent meg, akár a XX. század egészének, szellemi élete egészének az antológiája, azt mi elolvastuk és megvitattuk úgy, ahogy kellett volna folyóiratokban, írásban. Nem írásban csináltuk, hanem beszélgetésben. Ennek is volt óriási előnye, de nem látszik, nem érződik meg a múltunkban az, hogy óriási falakat emeltünk volna, pedig ugyanolyan tehetséges anyákat szültek a szegény magyar asszonyok is, mint száz évvel ezelőtt vagy a XX. század elején, Ady idejében, csak nem volt az a lehetőség, amelyikkel áttörtük volna a hamisságot, a hazugságot.
Említette a politizáló költőket, illetve a politizáló irodalmat. Talán azokkal a költőkkel szemben, akiket fölsorolt kezdve Petőfitől Adyn át, József Attiláig és Illyés Gyuláig, Ön eltér abban, hogy Ön aktívan is politizált, részt vett az MDF megalapításában a 90-es évek elején, a párt színeiben, részt vett a napi politikában. Ez nem szorította háttérbe, illetve nem nehezítette meg az irodalmi munkáját, az irodalmi tevékenységét?
Megnehezítette és megkönnyítette. Egyszerre volt ez a kettő, nem azért, hogy dialektikus legyek, hanem nagyon különös életem volt, és az életemnek egy pillanata mindent meghatározott. 1951 áprilisában kiderült, hogy van egy dió nagyságú caverna a tüdőmön. Besoroztak katonának, el akartak vinni, és még megnéztek, és kiderült, hogy szanatóriumba, nem a katonasághoz kell nekem mennem. Elküldtek egy falura, közel az Alpokhoz, senki ismerősöm nem volt, semmi pénzem nem volt. Jöttem haza decemberben, tehát több mint fél évig ott voltam a szanatóriumban, és Zámolyra kellett volna mennem Fehérvárról, de már akkor nem volt sem autóbusz, sem kocsi, semmi, vonat egyáltalán nem járt, még most sem jár arra. Már délután olyan két óra felé járhatott az idő, hát elindultam gyalog. Nem volt jó idő, nem volt könnyű a csomagom, 15 kilométer, de nem tudtam mást csinálni. Alig hagyom el a fehérvári határt, látom, hogy a zámolyi földeken 300-400 ember dolgozik, asszonyok, férfiak, állatok is vannak ott. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a tankcsapdákat, amelyek, hogy is mondjam, több kilométeren át és olyan nagy gödrök voltak, mint ez a szoba, azokat temettetik meg ezekkel az emberekkel, másra nem gondolhattam. Odamegyek hozzájuk, és nem azt csinálják. És akkor kiderül, hogy van a faluban egy idegen jegyző, aki azt sem tudják, honnét eresztették az illetőt, semmit nem tudtak róla, de ő hozzájárult ahhoz, hogy a cséplőgép alól vigyék el a gabonát mindenkitől és majd vetőmagot ő szerez. Szeptemberig megszerzi. Nem szerezte meg. Eltelt október is, november is, nem jött meg a gabona, rosszul szervezett ország. December közepén jött meg, és én december 18-án találkoztam ezekkel. Sár fölé dobálták a vetőmagot decemberben - ilyen a történelemben nem volt, és látták, hogy 7-8 ezer varjú ott röpköd fölöttük. Alig várták, hogy elmenjenek, és két-három nap alatt meg is ették.
Na most így gondolkodni a magyar mezőgazdaságról, ahogy egy idegenből jött jegyző, Liha nevezetű ember tette, hát az valami rémületes. Ugye a bölcsek azt mondják, hogy a jövő embere a magvető, mert elveti és várja, hogy kinőjön. Tudja, hogy kinő. Tudja, hogy ez a természet rendje. A Liha jegyző úrnak fogalma sem volt erről. És hazamentem, és láttam, mert én is a háború után, hogy így mondjam, én is a szocialista eszmékkel ismerkedtem meg. Tehát ezt is láttam, azt is, amit a vetésekkel csináltak, és azt, hogy jöttek állandóan a végrehajtók, csoportosan nézelődtek be az udvarokba, mint akik mindennek az urai. Bemenjünk ide? Latolgatták. Bementek, fölmentek a padlásra, ami volt, elhozták. És én ezt mind végignéztem, és írtam a verseket. Elküldtem a Kortársnak. Egy barátian fenyegető levél kíséretében, hallottam meg, hogy ha ilyeneket írok, bajom lesz. Ne írjak ilyeneket és ne küldjek máskor ilyeneket.
De a Nagy Imre-beszéd után én lettem a mindenek tudója taknyos gyerekként, mert én otthon voltam és ezt megírtam. Itt senki nem foglalkozott ilyesfélével. Nem tudták, hogy mi van az országban. Sem az újságok, sem a politikusok, semmit nem közvetítettek, csak én a szememmel láttam. Én sem lettem volna olyan. És amikor Nagy Imre után egy hét vagy másfél hét múlva Rákosi újra beszélt, akkor megint megelevenedtek a hívei, és megint elkezdtek félni, de addig míg nem beszélt Rákosi, addigra nekem a Kortársból telefonáltak, hogy hol is vannak azok a versek, amiket írtál? Mert elkezdtek csodálkozni, hogy egy taknyos gyerek, húsz éves voltam, tehát akkor nem azt jelentette, hogy nagyon érett voltam, hiszen a háború, minden, se iskola, se semmi, de rájöttek arra, hogy ez az igazság. Én Petőfi modorában írtam a verseket, gondoltam, hogy az a legjobb. Semmi fogalmam nem volt a modern költészetről. És amikor visszaszóltak, hogy milyenek is voltak, te ezek a versek? Akkor fölmentem Pestre, mert nem volt írógépem, hogy legépeljem a verseket, és a szerkesztőség előtt, öt-hat ember előtt - közöttük voltak egyetemi tanárok - Király István, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, és így Ungvári Tamás föl-alá járt, amikor hallotta a verseket, hogy ez zseniális, hát ez zseni! Ugye, én meg húztam magamat, hogy hát mi ez, hogy van ez? Elfogadtak 13 verset. Ilyen még nem volt a magyar irodalomban, hogy egy kezdőtől, hogy is mondjam a Csillag, nem a Kortárs, akkor még Csillag volt, odategyenek. Igen ám, de amikor már Rákosi is beszélt Nagy Imre után, a 13. verset, aminek Röpirat volt a címe, leírni egyáltalán az ötvenes években azt, hogy Röpirat, az maga bűn volt. Azonnal kivették a szerkesztőség a csomagból és 12 maradt. Azt akarták, hogy csak az jelenjen meg, de az jelenjen meg mindenképpen, viszont a Röpirat, amiben már nagyon nyersen beszéltem, az megjelentethetetlen volt akkor. Így lettem én ilyen csudabogár anélkül, hogy én akartam volna és tudtam volna róla.
Hanganyag: Oláh András
