Pár év óta, hogy a kislányomnak szervezendő "könyvtár" kedvéért ifjúsági könyvek tanulmányozásába fogtam, - örömmel látom, hogy évről-évre több jó gyerekkönyv kerül forgalomba, s köztük nem egy, mely ösztönös játszókedvvel s a gyermek-lélek lapos és mély ismeretével alkotódott.

Régebben így karácsony felé alig volt új könyv, legtöbbnyire nevezetes külföldi mesekönyvek hevenyészve fordított és szeretet nélkül öltöztetett kiadása szerepelt slágerként, vagy még leginkább levitézlett írók s "jobb sorsra" berendezkedett írónők alkalmi művei kinálkoztak karácsonyai ajándékul.

Sokat bosszankodtam ilyen könyvekkel, melyeken meglátszott, hogy az író pompás társadalmi regényt szeretett volna írni, s csak kiadói megrendelésre, kényszerből ereszkedett le a gyermekekhez, az ilyen könyvek fanyar kedveskedésénél és hamis gügyögésénél semmi se utálatosabb a gyermekek előtt. Ezek az alkalmi meseírók legkevesebbet se tudnak arról, milyen a gyermek lelke, s mi kell neki? Könyveik époly haszontalanok, mint azok a díszes kiállítású szakácskönyvek, melyekben a sok tojás és cukorhab és húslé pompás felvonulásában egyetlen élvezhető recept sem akad.

Persze, karácsonyi könyvről mégis nehezen ír rosszat az ember. Hiszen a jószándék, hogy örömöt akar szerezni, egyiktől sem vonható meg, s ez a jószándék jobban latba esik itt, mint egyéb irodalmi műveknél. S ha meggondoljuk, - ezt már tavalyi beszámolómban is megemlítettem, - hogy mennyivel több kultúrát, mennyivel nemesebb szellemet terjeszt karácsonyfánk alatt még a leggyengébb könyv is! egy komoly szaktudással megszerkesztett pompás tankhoz képest!

S mily nehéz a legjobb könyvet is eladni, mennyivel nehezebb, mint a legsilányabb kis ágyút vagy puskát! Ezt meggondolva egészen szomorú leszek, ha egy gyereknek szánt könyvet kell rossznak ítélnem. Gondolom, hátha éppen ez a könyv, mégha rossz is, csábítja majd rá valamelyik anyát, hogy inkább őt vegye meg s ne a mellette kinálkozó rakéta-ágyút!

Idei könyvszemlémben azonban nincs is szükségem semmi enyhítő körülményre, mert váratlanul egész csomó kitűnő gyermekkönyv került kezembe, s valószínüleg még több jó is van, amit én nem láttam. Örömmel tapasztalom, hogy az újabb gyermekirodalom írói sem a tanulmányt, sem az elhivatottságot nem érzik többé fölöslegesnek s nélkülözhetőnek. S ha a magam "felnőtt" eszében nem bíznék eléggé, próbálom a dolgot a kisleányommal megbeszélni, mutatom a képeket, elmondok innen-onnan egy részt a történetből, kicsípek egy-egy téráfát is, - s már látom, hogy ragyog, hogy izgul, hogy kapaszkodik a könyv felé, s már tudom, kilencéves kis esze együtt ítél az enyémmel.

A kezembe került könyvek közt nem is tudnék hamarjában pontos értékkülönbséget tenni, hármat is szeretnék elsőnek említeni, de gondolom, igazság szerint az elsőség mégis Illyés és Ortutay magyar parasztmeséit illeti. Ortutay Gyula gyüjtötte őket és Illyés Gyula a költő gyengédségével simított rajtuk, amennyit gyermeknek szánt könyvön simítani kell.

E mesék, már ami magát a történetet illeti, nem egészen ismeretlenek előttünk, mégis így ebben az ősi viseletben, ebben a valódi nemes hímzésben még sohsem találkoztunk velük gyermek-mesekönyvekben. A népmesék ezerszer lenyomtatott kliséje rég elkopott már, s azzal, hogy a gyüjtő a forráshoz visszament, s egyenesen a nép szájáról hallgatta le őket, többet adott, mintha újat adott volna.

A mesék visszakapták eredeti zamatjukat, friss népies színezésüket, s új formájukban oly üdén csillognak, mint a megmosdatott cserépkancsók, melyeknek édesen naiv díszítése régi tüzeivel tünik elő a letörölt porréteg alól. E könyv arról tanuskodik, hogy sokszor a mesénél is fontosabb a mese stílusa; nem az események, hanem a nyelv árulja el a lényegest.

Ismert motívumok is mennyi bájt, költészetet és mennyi realitást nyernek azáltal, hogy eredeti nyelvezetüket visszakapták. A pesti ember köztudomásúan nem tud jól és szépen magyarul beszélni, s gyakori, hogy a kisgyermek még mielőtt anyanyelvét igazán ismerné, már két-három idegen nyelv göröngyei közt botladozik, s végül soha egy nyelvet sem fog tökéletesen elsajátítani. Ezért a sok talmi, s álnépies mesekönyv közül különösen ki kell emelnünk ezt könyvet, mely anyanyelvünk igazi szépségeiről oktató s gyönyörködtető fogalmat ad.

Én felnőtt eszemmel nem győztem élvezni a mesék fonalaira dúsan fűzött hasonlatok szépségét, a párbeszédek pompás ötleteit, az atmoszfera utánozhatatlan izességét, s a mély kultúrát, mellyel a históriák fűződnek, oldódnak s bonyolódnak. A szokásos "népmese" kerekebb, kigondoltabb; ezek a mesék költői ösztönnel kanyarodnak el gyakran az óhajtott vagy megszokott befejezéstől.

Mondják, a nép vágyait éli ki a mesékben, de ez a kiélés nem történik egyszerűen: a boldogság megvalósulása csakoly természetes előtte, mint a sors közömbös kegyetlensége. De e váratlan fekete színek adják éppen a mesék erős valóságizét, így kapnak kontúrt és hitelt a vágyak fényei. A groteszkről s fantasztikusról azt szoktuk tartani, hogy dekadens tulajdonságok, a naiv realitással szemben ezek a kultúrált műköltészet sajátságai.

E parasztmesékből azonban annyi vad és váratlan szertelenség árad, annyi groteszk fantasztikum, humorosnak, félelmesnek, valóságosnak és képtelennek annyi bizarr keveréke, hogy a legmodernebb dekadens is megcsodálhatja. Skálájuk széles s mindenfajta hangra alkalmas, a falusi élet sűrű izei szép harmóniában olvadnak egybe a lenge csodákkal. "Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól: avval a seregélyfiak a keblemből mind kidúvadának, nekem amennyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék."Egy mondat ez a magyar népmesékből, izelítőnek, mert nyilván szebben beszél maga helyett, mint én.

A könyvet Buday György rajzai díszítik, de nem dísz ez; e rajzok úgy futnak a mesék fölött, mint patak fölött a felhők, egy lélekzettel, egy taktussal, közös karmester parancsára. Egy föld táplálja őket, ugyanaz a kiapadhatatlan gazdag talaj. Nem hiszem, hogy akadna mégegy magyar mesekönyv, mely a szöveggel ily lenyügözően egybetapadt illusztrációkkal dicsekedhetne.

A. A Milne Mici mackója idei karácsonyra testvérkét kapott, egy második Micimackót, Karinthy Frigyes fordításában, s megint el kell mondanom, mint tavaly az elsőről, hogy ez biztosan nem egyszerű fordítás, hanem művészi átköltés; a viccekben és stílusban Karinthy egyéni hangjára ismerünk. Ezek az állatok mulatságosak, mint átköltőjük humoreszkjei s állatkülsejük mögött igen emberszabású egyéniségük is van. Micimackó, a főszereplő angyalian bárgyú lélek, sőt az együgyűség költészete fonja körül.

Nem közönségesen együgyű, annyira az, hogy már túlzás, de épp e ponton ér a humor abba a légrétegbe, ahol a rakéta pukkan, az ember váratlanul nevet fel s ellenállhatatlan. Micimackó leghívebb pajtása a Malacka, aféle Sancho Pansa. Közös barátjuk és védencük a Füles, ez a kedves állat folyton sorscsapások alatt görnyed, s közben oly dühitően szerény, olyan epésen méla és olyan sértődötten alázatos, mint egy fiatal költő. (Ismerek ilyet személyesen, nem is egyet.)

El kell még mondanom, hogy Micimackó az elképzelhető legmodernebb gyerekkönyv. Nem mintha egy szó is volna benne, amit kisangyalok nem hallgathatnának. Hanem attól tartok, komoly és tekintélyes felnőttek szemöldök-ráncolással fogják kérdezni: hol itt a vicc? Tapasztalásom szerint gyerekek ilyet nem kérdeznek, ők szótlan kacagással hemperegnek a földön.

Szegedi Boris kínai ezermestere a Fur-Fa-Rag-Ta, kópé ugyan, de azért ő is együgyű. Nem úgy, mint az ártatlan bárány, hanem mint az Ezeregyéjszaka ravasz csalafintái; Fur-Fa-Rag-Ta primer módon együgyű, mint már a neve is mutatja, cseppet sem túloz, naiv furfangjai normálisak s a megszokott kellékekkel s légkörben zajlanak le. Ezeken a vicceken úgy nevet az ember, mint olyan tréfán, amit hallott ugyan már, de azért jó. Gyermekekre persze, akik számára a könyv készült, s akik nem olyan tájékozottak, mint én, ez nem vonatkozik. A meséket Vida Mária kínai stílusú rajzai illusztrálják nagyon ügyesen.

Amikor én kisleány voltam, ez a címe Lagerlöf Selma új magyarnyelvű könyvének, melyhez Leffler Béla írt pár oldal áhitatos utószót. Írása alatt a dátum: 1936 december - milyen különös és lesujtó ezt olvasni, hiszen Leffler Béla, a magyar kultúrának éveken át lelkes munkása és harcosa pár hete meghalt Stockholmban, nem érte meg saját írásának keltezését.

A világhírű svéd írónő könyve nem regény, hanem valóságos élettörténet, ezért hangulatában s eseményeiben nem mindig tipikus. Egy kislány története, az élet vegyes és logikátlan eseményeivel, esetleges és véletlen dolgok története, melyben semmit sem simít helyére a komponálás. Az író csak mesél, nincs elgondolt mondanivalója, mesél az emlékek varázsáért, hogy megrögzítse, megörökítse azt az elmúlt lényt, aki ő maga volt régen.

Nincs tanítószándéka se, csak kigondolt történetben ismerhetünk rá a célra, ahová az író vezetni akar, a valóságos élet történetében a jó és rossz szüntelen kavargását látjuk csak, ezt a kavargást mederbe kényszeríteni már a regény feladata volna. De Lagerlöf Selma híres és érdekes egyénisége fontossá teszi a puszta eseményeket is, éppen mert vele történtek. Egy kedves, félős, rajongó s lelkével küzdő gyermek leplezi le apró titkait; mély poézissel rajzolt környezetében nem sok külső esemény akad, de belül, a lelkiismeret ajtói mögött minden órának súlyos eseményei vannak.

Csípős, havas, hideg világ van itt Marbakkán, Lagerlöf Selma szülőhazájában; az északi írók sajátságos levegője árad e lapokról, ahol a csöndben és hidegben a tárgyak körvonalai élesebbek és tisztábbak, a halk szavak is súlyosabbak, s más a visszhangjuk, mint a napsütéses meleg tájakon. Ebben a jégcsipkés, üvegtiszta világban különös arcok bukkannak fel, különös multak, a mesének és legendának ünnepélyességével. Minden jellemnek mélyből táplálkozó gyökere van, minden szokásnak; s a sok generáción át ápolt családi tradiciók fájdalmas mulandósággal csillognak át az emlékezés szép fátyolán.

Nem lehet minden gyermeknek írt könyvtől kívánni, hogy a magas irodalom igényét is kielégítse. Arthur Ransome regénye a Fecskék és Fruskák például nem ad semmi különösen eredetit vagy újszerűt, rendes, serdülőknek szánt könyv. De mikor olvasásába már kissé fáradtan és sóhajtva belefogtam, hamarosan tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy kritikát szándékozom írni, és kizárólag a magam gyönyörűségére egy éjszakán át nem tudtam kezemből letenni.

Milyen boldogság lehet ezt a könyvet tizenkétéves fejjel olvasni! a fűbe, vagy szőnyegre hasalva átélni e szerencsés gyerekek gyönyörű Robinson-kalandját a szelid tó kis szigetkéjén, ahol magukban élnek, sátorban laknak, főznek, halásznak s még nagyszerű kalandba is keverednek. Ezeket a vágyakat, tréfákat és lehetőségeket gyerekektől gyerekeknek lesték el, a halászás, sátorverés igazi, leírásából meg lehet tanulni a mesterséget. A vitorlázás minden furfangja is szakszerű pontossággal, sőt szakmai izgalommal van megtárgyalva. E kedves históriát Baloghy Mária forditotta, Szegő Éva rajzai nagyon elevenek.

F. Fürth Margit meséskönyvében Kukta Peti-ben leginkább a stílus változatossága lep meg. Egyik mese városi humort öltöztet népmesegunyába, a másik bibliai történetet kever össze Csipkerózsa motivumokkal. Állatmesében egy csipet Hauff, másikban egy adag Andersen, s a vége persze mindeniknek ásó-kapa-nagyharang. Mert uralkodó stílus itt mégis a népmese stílusa, sajnos azé a népmeséé, amelyik Pesten tanult magyarul és falut csak könyvben látott.

Megjelent: Huszadikszazad.hu (http://www.huszadikszazad.hu/index.php?apps=cikk&cikk=22349&oldal=2)