Csernik Szende fellépésre készül. Először is becipeli a színpadra a hatalmas bőröndjét, majd előveszi a meseterítőjét. Ezzel takarja le a színpadra helyezett asztalt, amelynek a tetejére egy kis sámlit rak. Fölül a sámlira, körbepakolja magát bábokkal, kellékekkel. Felveszi a meseszoknyáját, fejére kalapot kanyarít.

Aztán leveszi a cipőit és a zoknijait. Merthogy a bábok nem a kezére kerülnek, hanem a lábaira. Belefog egy székely népmesébe, és a lábaira húzott bábok megelevenednek. Harsány hangon, ízes tájszólással, áradóan mesél, folyamatosan bevonva a közönséget a történet kibontásába. A sepsiszentgyörgyi születésű Csernik Szende nem tanult bábszínésznek. Szülővárosában egy képzőművészeti líceumot végzett, utána titkárnőként, ápolóként és angoltanárnőként kereste a kenyerét. A későbbi bábozásnak egyetlen előzménye volt csupán az életében: egy cég reklámembereként róka jelmezbe bújva járta az üzleteket, hogy mosóporvásárlásra biztassa a vevőket.

– Négy éve kezdődött az új életem, amikor a gyerekeim iskolájában először mondtam mesét közönség előtt – mondja Csernik Szende. – Mámorító érzés volt. Olyan, mintha rábukkantam volna valamire, amit addigra már szinte elfelejtettem. Ültem a kis sámlin, és közben Erdélyben, a nagyszüleim dálnoki házában éreztem magam. Úgy jöttek az ajkamra a székely szavak, mintha otthon lennék. Újra és újra át akartam élni ezt az érzést.

A lábbábozás ötletét az adta, hogy Szende kezdetben még könyvből olvasta fel a meséket, így a keze foglaltak volt, miközben úgy érezte, hogy a teste minden porcikája mesélni szeretne. Ezért húzta a lábára a bábokat. Később, amikor a székely népmesék már fejből is mentek, egyszerre játszhatott a lábával és a kezével.

Csernik Szende híre eleinte szájhagyomány útján terjedt. Először csak Vác környékén hívták el őt óvodákba, iskolákba, idősek otthonába. Aztán Lábita Színház néven „intézményesítette magát”, felbukkant a különböző nyári fesztiválokon, de a saját honlapja is megtette a hatását: ma már annyi fellépése van, hogy elsősorban vándor lábbábosnak tartja magát.

– Azóta érzem magam otthon a világban, amiótamegértettem, hogy küldetésem van – mondja Csernik Szende. – Tovább kell adnom az embereknek mindazt, amit a székely kultúrából gyerekként magamba szívtam. Az persze önmagában nem sokat számít, ha egy előadó pörög a színpadon, az a kérdés, hogy a tomboló energiáiból mennyit tud átadni a nézőknek.

Szende lábbábozása egyúttal nyelvi kurzus is. Nem is lehet másképp, hiszen az előadás első mondata – tréfás magyarázatát adva a lábbábozás okának – úgy szól, hogy a patak partján járva „a csóré lábacskáját megcsípte a csihány.” Azaz mezítláb járva belelépett a csalánba, és a viszketés miatt húzott bábokat a lábaira. A meséket hallgatva a gyerekek többsége valóban először hallja, hogy Székelyföldön a szúnyogot cseszlének, a répát muroknak, a krumplit pityókának, a sast meg ülűnek hívják.

– Ha tehetném, mindennap csak báboznék – mondja Csernik Szende.

– Felnőtt fejjel, véletlenül találtam rá a saját utamra. Ez azért nagy kiváltság, nem?

Megjelent: Népszabadság Online, 2010. március 9. (http://nol.hu/lap/kult/20100309-kuldeteses_bablabak)