Még délebbre?
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2256
Valaki majd leföldgömbözi, ledélkörözi nekem, hogy Európa legdélebbi helye vajon Gibraltár-e vagy Kréta. - Bikácsy Gergely naplója
Nem tudok északról és télről írni. Becsülöm Svédországot és Norvégiát, hát még Izlandot. Izlandi filmhétre is be szoktam nézni az Uránia moziba. A Filmvilág az utóbbi húsz év első tizenkét filmjét szavazta meg. Az ő listájukon nem szerepelt az én nagyon kedvelt norvég filmem (magyar forgalmazásban Szerzők, eredetiben Reprise). Az például két rivális fiatal író története - nagyrészt Oslóban játszódik, kisebb részt Párizsban, de Osló benne a jobb. Szeretem azt az érdeme szerint túl kevéssé tapsolt filmet, tehát nincs anti-északi elfogultság bennem. Legfeljebb, hogy Varsótól északra nem tudnék élni.
Pár éve a füredi Fordítóházban találkoztam a kiváló Rosenberg Ervinnel. Sok magyar regényt fordított sikeresen svédre, ha jól emlékszem Nádas Pétert és Kertész Imrét is. Rosenberg Ervin elsőéves francia szakosként került '56-ban Stockholmba, fordított később francia írókat is svédre. Ahogy kivettem szavaiból, elfogultan szereti Svédországot, lám, ezt szép tulajdonságnak tartom. Amikor azért az öngyilkossági mutatókkal és adatokkal hozakodtam elő, kicsit megdorgált, és hamis közhelyekhez pontosabb adatokat is kért volna. Mindenesetre kijelentette, hogy a magyar emigránsok között nem tud öngyilkosról, meg arról sem, hogy valaki elhagyta volna Svédországot.
Nemsokára a Statisztikai Könyvtárban egy napot szántam az európai öngyilkossági statisztikák búvárlására. Skandinávia nagyon az élen volt, talán Izland vezetésével. Most kezdek dél felé kanyarodni, mint egy eltérített gép. Az utolsó előtti legkevesebb öngyilkosság: Itália, de nem volt régiókra, vagy városokra lebontott kimutatás, holott, saccolom, Milánóban Párizshoz hasonlíthat az arány, Nápolyban meg nagyon eltérhet. Úgy „általában” olasz jelenségekről beszélni nagyon felszínes, és majdnem mindig hamis, de aztán „általában” az olaszországi öngyilkos számadatokról spekulálni már erősen dörgő butaság. Némi elfojtott dührohammal tettem szóvá mindezt ott, a Statisztikai Könyvtárban. (Legközelebb nem ismertek meg.) Vizsgálódtam dühroham után: jött Görögország. Az rendben van, hogy ő az utolsó, de azt kitalálni, hogy majdnem négyszer kevesebb, mint az utolsó előtti Olaszország - tán hökkentő.
Hol vágyunk élni efféle borús hajlamoktól tartva, még ha oktalanul is tartva - bár ki mondja meg azt halála előtt, mennyire oktalanul tartott tőle?
Van egy kiváló ókori-zeneszakértő ismerősöm Athénban, ő azért elmagyarázta, hogy Görögországban ma is államvallás az ortodox kereszténység - egész Eu-ban nincs máshol államvallás, ott bizony van -, és az öngyilkossági adatokat szépítik. Akkor sem hiszem, hogy négyszeres osztóval szépítik.
A repülőgépemet még délebbre irányítom. Valaki majd leföldgömbözi, ledélkörözi nekem, hogy Európa legdélebbi helye vajon Gibraltár-e vagy Kréta. Talán az utóbbi, de vitatható módon: szigetnek könnyebb. Kétára megyünk. El Greco krétai származásáról sok mívelt ember tud, viszont kevesebb tud Kazantzakiszról. Mármint hogy ő is krétai. Híres műve a Zorba, a görög - engem nagyon sokáig a hollywoodi sikerfilm és vele a derék Anthony Quinn riasztott el a könyvtől. Előbb is vittek már filmre Kazantzakisz-regényt. Még '57 tavaszán láttam Az ember, akinek meg kell halnia (ezt a címet kínosan nehéz tárgyesettel ellátni) - Jules Dassin, egy Franciaországba emigrált amerikai rendező kreálta, hatásosan.
Tavaly új kiadásban, de a bevált, régi Papp Árpád-fordításban jelent meg a regény, a görögösebb „Zorbász” nevet használva. (Társfordító: Szabó Kálmán). A könyvnek valamikor, tán a film miatt nagy sikere volt Magyarországon, vagy azért is, mert akkor sokan olvastak értékes irodalmat. Most újraolvastam néhány fejezetét. Ellentmondásos hatást tett rám. Hol a remekmű pecsétje, hol túlírt filozofálgatás. Ajánlom a próbát másnak is, kíváncsi vagyok mások véleményére (de most csak erről.)
Borús dolgokat ígértem az elején, na tessék. 1957-ben sok értő biztosnak jósolta Kazantzakisz Nobel díját. Megérdemelte volna. Végül Albert Camus kapta - ő is megérdemelte. A görög író épp Németországban élt, és hetekre rá elkapta az akkor dúló „ázsiai influenzát”. Belehalt, de kezdő pszichiáter is sejti, hogy kellett hozzá az életroppantó csalódás. Vannak hiú írók. --- Mindez még nem elég bizarr? Albert Camus a következő év januárjában halálos autóbaleset áldozata lett: a kocsit barátja, a Gallimard kiadó egyik döntnöke vezette. Ilyen eseteken, úgy látszik, én sem tudok kárörvendeni. Abban ez évben gyilkos kedvében volt a Nobel.
Pár éve a füredi Fordítóházban találkoztam a kiváló Rosenberg Ervinnel. Sok magyar regényt fordított sikeresen svédre, ha jól emlékszem Nádas Pétert és Kertész Imrét is. Rosenberg Ervin elsőéves francia szakosként került '56-ban Stockholmba, fordított később francia írókat is svédre. Ahogy kivettem szavaiból, elfogultan szereti Svédországot, lám, ezt szép tulajdonságnak tartom. Amikor azért az öngyilkossági mutatókkal és adatokkal hozakodtam elő, kicsit megdorgált, és hamis közhelyekhez pontosabb adatokat is kért volna. Mindenesetre kijelentette, hogy a magyar emigránsok között nem tud öngyilkosról, meg arról sem, hogy valaki elhagyta volna Svédországot.
Nemsokára a Statisztikai Könyvtárban egy napot szántam az európai öngyilkossági statisztikák búvárlására. Skandinávia nagyon az élen volt, talán Izland vezetésével. Most kezdek dél felé kanyarodni, mint egy eltérített gép. Az utolsó előtti legkevesebb öngyilkosság: Itália, de nem volt régiókra, vagy városokra lebontott kimutatás, holott, saccolom, Milánóban Párizshoz hasonlíthat az arány, Nápolyban meg nagyon eltérhet. Úgy „általában” olasz jelenségekről beszélni nagyon felszínes, és majdnem mindig hamis, de aztán „általában” az olaszországi öngyilkos számadatokról spekulálni már erősen dörgő butaság. Némi elfojtott dührohammal tettem szóvá mindezt ott, a Statisztikai Könyvtárban. (Legközelebb nem ismertek meg.) Vizsgálódtam dühroham után: jött Görögország. Az rendben van, hogy ő az utolsó, de azt kitalálni, hogy majdnem négyszer kevesebb, mint az utolsó előtti Olaszország - tán hökkentő.
Hol vágyunk élni efféle borús hajlamoktól tartva, még ha oktalanul is tartva - bár ki mondja meg azt halála előtt, mennyire oktalanul tartott tőle?
Van egy kiváló ókori-zeneszakértő ismerősöm Athénban, ő azért elmagyarázta, hogy Görögországban ma is államvallás az ortodox kereszténység - egész Eu-ban nincs máshol államvallás, ott bizony van -, és az öngyilkossági adatokat szépítik. Akkor sem hiszem, hogy négyszeres osztóval szépítik.
A repülőgépemet még délebbre irányítom. Valaki majd leföldgömbözi, ledélkörözi nekem, hogy Európa legdélebbi helye vajon Gibraltár-e vagy Kréta. Talán az utóbbi, de vitatható módon: szigetnek könnyebb. Kétára megyünk. El Greco krétai származásáról sok mívelt ember tud, viszont kevesebb tud Kazantzakiszról. Mármint hogy ő is krétai. Híres műve a Zorba, a görög - engem nagyon sokáig a hollywoodi sikerfilm és vele a derék Anthony Quinn riasztott el a könyvtől. Előbb is vittek már filmre Kazantzakisz-regényt. Még '57 tavaszán láttam Az ember, akinek meg kell halnia (ezt a címet kínosan nehéz tárgyesettel ellátni) - Jules Dassin, egy Franciaországba emigrált amerikai rendező kreálta, hatásosan.
Tavaly új kiadásban, de a bevált, régi Papp Árpád-fordításban jelent meg a regény, a görögösebb „Zorbász” nevet használva. (Társfordító: Szabó Kálmán). A könyvnek valamikor, tán a film miatt nagy sikere volt Magyarországon, vagy azért is, mert akkor sokan olvastak értékes irodalmat. Most újraolvastam néhány fejezetét. Ellentmondásos hatást tett rám. Hol a remekmű pecsétje, hol túlírt filozofálgatás. Ajánlom a próbát másnak is, kíváncsi vagyok mások véleményére (de most csak erről.)
Borús dolgokat ígértem az elején, na tessék. 1957-ben sok értő biztosnak jósolta Kazantzakisz Nobel díját. Megérdemelte volna. Végül Albert Camus kapta - ő is megérdemelte. A görög író épp Németországban élt, és hetekre rá elkapta az akkor dúló „ázsiai influenzát”. Belehalt, de kezdő pszichiáter is sejti, hogy kellett hozzá az életroppantó csalódás. Vannak hiú írók. --- Mindez még nem elég bizarr? Albert Camus a következő év januárjában halálos autóbaleset áldozata lett: a kocsit barátja, a Gallimard kiadó egyik döntnöke vezette. Ilyen eseteken, úgy látszik, én sem tudok kárörvendeni. Abban ez évben gyilkos kedvében volt a Nobel.
Bikácsy Gergely
Megjelent: Litera.hu, 2010. február 05. (http://www.litera.hu/netnaplo/meg-delebbre)
