„Kikerülsz mindenből.”

Vendégségben Zalán Tibornál

Beszélgetés a költői kezdetekről, egy vekni kenyérről és egy szál lecsókolbászról, a szerepvállalásokról, egy padlásszobáról, színházról és tanításról, elveszésről és megtalálásról, magányról és egyedüllétről, önvizsgálatról és Huzella Péterről. - Zalán Tibornál Jánossy Lajos vizitált.

Hogyan képzelhetjük el a költői indulásodat? Az első megszólalásnak a térbeli és időbeli helyét érdemes volna körülírni. Mennyire volt ez egy éppen aktuális társadalmi-kulturális szerepnek a lehetősége és mennyire jellemezte a kamaszok versírási gyakorlata?

Zalán Tibor: Először kényszerversírónak indultam. Borzalmasan kis növésű voltam, látom magam első gimnazistaként, amint felnyúlok az iskolakapunál a kilincsért. Azonban, ez már az érés, a pubertás időszaka, tehát valahogy közel kellett kerülni a lányokhoz, akik legalább egy fejjel magasabbak voltak nálam. Szerelmes verseket kezdtem el írni, amiket a kezükbe nyomtam, hogy olvassák el. Másképp nem nyilatkozhattam meg, mert már akkor is olyan voltam, mint most, a látszat ellenére szorongásos ember. Amikor másodikos koromra akkora lettem, mint amilyen ma is vagyok, úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többé a kötészettel, mert nem érdekel, nincs hasznomra. De aztán újra rákényszerültem. A második indulás a katonaság idejére tehető, amikor előfelvételisként iszonyatosan megaláztak. Töményen kaptad a megaláztatást, nem tudtál mit csinálni, nem lehetett visszabeszélni. Mély hazugság az, hogy aki nem volt katona, az nem férfi, dehogynem, csak idegileg nem szétnyírt ember. De hát ezt mindenki ismeri, aki megjárta bármelyik magyar laktanyát. Akkor jelent meg Pilinszky Szálkák című kötete és Juhász Ferenctől a Szavassá vált fiúk kiáltozása a titkok kapujában és a Mindenség szerelme. A szüleim, bár ilyen irányú képzettségük nem volt, de valamilyen érzékenységből adódóan épp ezt a két a könyvet hozták be a laktanyába. A Szálkákból rájöttem arra, hogyan lehet a kiszolgáltatottságról és a megalázottságról beszélni egzisztenciális és magasabb értelemben, a Juhász-kötet pedig arról győzött meg, hogy a szómágiának milyen elképesztő ereje van. Amikor véget ért a katonaság, akkor megint nem volt szükségem a költészetre, megint nem foglalkoztam vele.

Magyar-orosz szakra jártál Szegeden. ’78-ban végeztél.

Igen. Az egyetemi évek elején nem írtam, valahogy nem volt belső késztetésem. Eleinte fogalmam sem volt, hogy ezen - az említett Juhászon és Pilinszkyn - túl mi zajlik a kortárs magyar lírában. Aztán valamelyik egyetemista társamnak megjelentek versei a Tiszatájban, és én is úgy döntöttem, hogy elviszem régi verseimet a főszerkesztőnek, Ilia Mihálynak. Ő háromra közülük azt mondta, közli, a többit dobjam ki. Kemény ítélet volt, én később szerkesztőként sosem tudtam ennyire határozott lenni. A megjelenés után fellelkesültem, és írtam még tízet, ahhoz a háromhoz hasonló tízet, amire Ilia csak annyit mondott: maga sokat ír. Innen elkezdtem udatosabban, szakmaként foglalkozni a költészettel. Nyomtam, nyomtam a lírát, és egyszercsak azt vettem észre, hogy elkapott a gépszíj, írás közben izgalmi állapotba jöttem. Ezt nevezzük ihletnek, ami később kikopik az emberből, legalábbis az én koromban már nem ezért ír az ember, hanem mert témája van. Akkor már nem volt megállás. Összegyűlt egy kötetnyi versem, a könyv meg is jelent Földfogyatkozás címmel, és aztán, ami végképp az irodalomba vitt, az Arctalan nemzedék című esszém volt, ami olyan botrány lett a maga idején, hogy nem lehetett kihátrálni.

Amennyire a magyar prózának az irodalomtörténetben most már konszenzuális váltópontja a hetvenes évek végének ideje, Esterházy Termelési regényét szokták emlegetni, a líra estében kevésbé erős ez a fajta közmegegyezés. Gyakran idézik Petri arc poétikus vallomását, hogy az ún. Nyugat hagyománya az Új holddal befejeződött. Annak a szereplírának vége, Petri szerint. Nálad ellenben mintha vállalt maradt volna az a régies értelemben vett költői szerep, amely, ha nem is nemzet minden gondját hordja is a vállán, megszólalásaiban benne van a pátosz is.

Külön kéne választani a szerepet, és hogy milyen költészetet művel az ember. Épp a Petri-költészetnél vetette fel Károlyi Csaba, hogy arra a bizonyos aktuális jelenkorra reflektáló költészet mennyire marad alul azzal a programmal szemben, amit megfogalmazott. Én magamat most sem tartom vállalásos, vagy vallomásos költőnek, de hogy a személyemet nem tudom kivonni a műveimből, azt pontosan látod. Valamikor meghirdettem az erős költői egyéniség programját, és ettől nem tudok elszabadulni. Amikor eljött a rendszerváltozás ideje, azért vonultam vissza ide, ahol ülünk, mert az én első tizenöt évem, az írói pályámat tekintve, annyira erős volt, annyi fontos visszajelzést és magabiztosságra okot adó díjat kaptam, hogy nem magammal foglalkoztam befelé, hanem verstermeléssel kifelé, és el is hittem az elismeréseket, amelyeket rólam fogalmaztak. Meg szerkesztettem is, mindenfélével foglalkoztam. Szóval, innentől azt kezdtem el vizsgálni, mi van a mélyben, mi van bennem. Ez a felfedezőút azóta is tart. Néha önsajnálattal párosul, néha keserűséggel, néha vagy legtöbbször magánnyal, és mivel az ember egyfolytában magára reflektál, nem kerülhető el a megszólalásban a pátosz sem. Ha belegondolsz, én népies, szürrealisztikus ügyekkel indultam, aztán átváltottam avantgárdra, onnan átváltottam neoromantikus (vagy új-érzékeny) költészetre, onnan tárgyias lírára, aztán rájöttem arra, hogy akármit csinálok, nem tudok kibújni a bőrömből, és ha már választottam ezt az önkéntes magányt, akkor ebből az is következik, hogy senkinek nem akarok megfelelni. Keresztülment már fölöttem és körülöttem öt-hat költészeti divat, mióta itt élek és szemlélődöm, ebben a padlásszobában, ezek mind érintetlenül hagytak, ahogyan a politikai hatások is; kiléptem az egyik írószövetségből és nem léptem be a másikba, azt választottam, hogy egyedül csinálom tovább, amíg bírom. Emiatt sokan meg is sértődtek, amit nem értek, de azt tapasztalom, hogy ez a fonákja megvan, sőt, meg kell hogy legyen egy ilyen döntésnek. Kikerülsz mindenből. Senki sem törődik veled. Volt egy olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy teljesen kikerülök (vagy kiszorulok, mert kemény kísérletek történtek arra, hogy kiszorítsanak a helyüket a helyemen jobbnak látó kor- és nemzedéktársaim) az irodalomból, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem kell törődni, mert ha az ember azért ír, hogy elismerjék, akkor nem kell költészetet csinálni, mert annak köze nincs már költészethez, irodalomhoz.

Sok útelágazást érintettél, sokfelé lehetne tovább indulni, de az egyik pont, ami megragadott, az a mondat volt, hogy programot jelöltél ki magadnak. Mányoki Endrének van egy írása, amelyben nagyon gyengéden, ám határozottan arról beszél, hogy Zalán programokban próbálta magát megérteni és újrafogalmazni, de eközben kislisszolt ezekből a programokból, ilyen szempontból azonosíthatatlan.

Ilia Mihály azt mondta nekem annak idején, hogy az igazán nagy írók egyféleképpen írnak. Na én ezt is megpróbáltam, de beláttam, hogy az ilyesmi nekem nem megy. Mondtam neki, én úgy akarok jó író lenni, hogy sokféleképpen írok, ezt a mondernséget vállalom. Ezek a kislisszolások valóban megtörténtek, de nem azért, mintha meg akartam volna futamodni a saját problémáim – vagy meghirdetett alkotói elveim – elől, hanem mert nem vagyok igazából társas lény, az egyetemen sem szerepeltem az ún. alkotókörökben, mindig magam akartam lenni. Ha programot hirdetsz, odagyűlnek az emberek, olyan elvárásokkal, amelyeket soha nem tudsz teljesíteni. Az Arctalan nemzedék idején egy generáció érezte magát definiálva, holott én nem akartam semmi mást, mint írni egy esszét, amelyben kiadom a dühömet az akkori kultúrpolitikával szemben. Néhány társammal megalapítottam a Csütörtök Esti Társaságot, amelytől már a megalapítás pillanatában megrettentem, mert minden csütörtök este a Hungária kávéházba kellett volna járnom, ahol én ilyen rendszerességgel nem akartam jelen lenni (kedden, pénteken vagy szerdán inkább igen), rájöttem arra is, hogy azok az emberek, akik engem akkor ott körülvettek, vagy én vettem körül őket, azoknak egy idő után bizonyos határozott esztétikai elvárásaik lettek irántam (többek közöttTóth Erzsi, Szervácz József, Csajka Gábor Cyprián, Géczi János, Csordás Gábor stb.). Hamar meguntam tehát azt a fajta programszerű versszemléletet, amiért ez a kör megszületett, szégyen ide, szégyen oda.

Avantgárd kötészettel kezdtem foglalkozni, ami akkoriban meglehetősen szélsőséges indulatokat váltott ki nemzedéktársaimban. Egy mára jeles szerkesztő és inkább hallgató költő, aki azóta természetesen már egészen másképpen gondolja akkori ideológiai és esztétikai elveit, azt mondta ezekre a kísérletekre, hogy amiket én írok, azok a kapitalizmus rothadt gyümölcsei. Még így, visszanézve is szép és zaftos ítélet. Én ezt is eltűrtem, ahogy később azt is, hogy kiátkoznak, leárulóznak az avantgárdok. Egy időben nagyon hittem az avantgárdban, amikor teoretikusan is foglalkozni kezdtem vele, negyedik műnemként definiáltam; ennyire komolyan vettem a szövegírást, viszont egy idő után rémülten vettem észre magamon, hogy azt is elkezdtem unni, az avantgárd szövegszervezést. Éreztem, hogy már nem ez az én utam. Ekkor kezdtem el a neoromantikus elégiákat írni, a más nézőpontból megítélők szerint az új-érzékenység verseit. Az avantgárdok tehát kiátkoztak, a tradicionálisabb irodalmi hagyomány azonnal visszafogadott, díjakat kaptam rögtön, és Lengyel Balázs azt mondta, hogy az és néhány akvarell-kötet az addigi legkiválóbb munkám. Ez megint gyanúval töltött el, én nem így láttam. Onnan is odébb álltam. Valami fátumos – így, utólag visszanézve, szerencsétlen – okból akárhol voltam, előbb-utóbb mindig „vezérszerepbe” kerültem, amire viszont alkatomnál fogva alkalmatlan voltam, és vagyok mind a mai napig. Még vagy már, arra is alkalmatlan vagyok, hogy a saját életemet irányítsam, arra is, hogy a családom életét családapaként jól vezessem végig az időben.

Nincs ebben egyébként feltűnőnek látható ellentmondás? A saját autonómiádat és választásaidat szerepszerűségeikben megélted, majd pedig negatíve feleltél meg, vagyis kihátráltál mindenhonnan.

Az első időkben persze rettentő fontosak voltak a külsőségek; földig érő fekete kabátban, jártam, fekete kalapban, hónom alatt egy nagy vekni kenyérrel, kezemben lecsókolbásszal. Ezek a külsőségek a pálya elején nagyon vonzottak, egyben nagyon vittek. Élveztem is ezeket. A szerepek azonban anélkül alakultak, hogy én alakítottam volna őket, s egy idő után azok alakítottak engem. Életem egyik legválságosabb időszakában, amikor egy kispesti középiskolában tanítottam, megkeresett a Kortárs, Száraz György segédszerkesztői státuszt ajánlott fel. Sokan azt tanácsolták, hogy vállaljam el, mert akkor valami megnyílhat a nemzedékem előtt, a központi lapból kiszorult „problémás költők” előtt. És valóban, így jelent meg például kényszerű szilenciumi ideje alatt Petri. (Radnóti Sándor rosszul emlékszik, nem másutt, hanem - épp az ő közbenjárására - a Kortársban jelent meg hosszú hallgatás után először Petri.) Így jelentkezhetett itthon vezető orgánumban a nyugati magyar irodalom, így jöttek át a sympósok, itt jöttek a Markó Béláék, a felvidékiek és a kárpátaljaiak. Ez a nyolcvanas évek. Az avantgárdok megsértődtek, mert szerintük egy olyan irodalmi (hivatalos hatalmi) struktúrában vállaltam szerepet, amely vállalhatatlan egy radikális alkotó számára. A másik, a hivatalos irodalmi fél meg amiatt sértődött meg, hogy nem közöltem azokat a szerzőket, akiket csak azért kellett volna közölnöm, mert ez volt az akkori kultúrpolitikai közmegegyezés. Egészen furcsa helyzetbe kerültem. Például megkeresett az akkori demokratikus ellenzék egyik előre tolt női helyőre, és megkérdezte, hogy akkor most én az ellenzék éke vagyok-e vagy a hatalomnak hódoltam-e be. Azt válaszoltam, hogy semelyik oldalnak nem vagyok sem éke, sem vazallusa, és versszerkesztőként főleg nem tartozom senkinek elszámolással. Nem vettem észre, hogy kifelé végig a magam számára pontosan nem definiált szerepben voltam. Meg kellett ezektől válnom. Az Írószövetségben kétszer is elnöknek akartak jelölni, de ott már észnél voltam, és tudtam, hogy az efféle szerepekre végképp nem szabad igent mondanom. Nekem nem.

A társadalmi nyilvánosságban vállalt bármely feladat elkerülhetetlenül szereppé válik, ha nem saját magad, akkor mások osztják rád nyomban a szerepet. Ugyanakkor bármilyen megszólalás a kultúrán belül is szükségképpen egy personát mutat. Hallok nálad például egy nagyon erős férfihangot, önmagát le- és felépítő férfihangot, ami biztosan mindig jelen van.

A múlt héten találkoztam egy jeles kritikussal, előtte volt egy bemutatóm a Stúdió K.-ban. Azt mondták, ha ő megnézi a Vakkacsa tojások című, felnőtteknek szóló báb-erotikus előadást, kő kövön nem marad. Azzal kezdte, látta, és nagyon nem szerette. Hozzátette, hogy mélyen átérzi annak az ötvenes fickónak a férfibúját, akit és amit kihall a műből, érteni véli a nemek közötti reménytelen és örök küzdelmeket, de nem fogja ezt a megértését megírni, mert erről nem ír, egyszerűen, mert nem. Valóban igazad van, ez a hang ott van mindenütt. Én csak azt tudom vállalni, aki vagyok. Ha regényt vagy drámát írok, azokban is, de akkor könnyebb a dolgom, mert ha belém kötnek, azt mondhatom, költő vagyok. De verset mostanában már csak akkor írok, ha alig tudom elviselni a létezésemet. Véget akarok vetni annak az időszaknak, amikor akkor is szerepelek, ha eszemben sincs szerepelni. Nem tudom, hogy erős-e ez a figura, ami nálam folyamatosan jelen van a visszajelzések szerint, de ha már létezik, akkor legyen akkor is, ha megléte erősen irritálja a köz(olvasó)véleményt. Nem tudom keresni senkinek a kegyeit, az olvasókkal nagyon ritkán találkozom, talán mert újabban állandóan színházazom, de nem is nagyon vágyom rá, a szakma nem érdekel igazán, mert úgy látom, az egymással szemben vívott hely- és helyezés szerző meccseikkel vannak elfoglalva, nem feltétlenül az irodalommal. (Kíváncsi vagyok, a futballban most kibontakozó bunda-botrány mikor éri el az irodalmat is…)

Arra próbállak rávenni, hogy tágítsuk a perspektívát, visszamenőleg értelmezd ennek a nemzedéknek a történetét! Az régóta állítható, hogy bármennyire is változott meg, tagolódott a magyar irodalmi közösség szerkezete, te igyekeztél nem elköteleződni, ha jól tudom, ilyen okokból barátságaid, jó ismeretségeid nem szakadtak meg, vagyis apellálhatunk arra a nézőpontra, ahonnan ez a história elfogulatlanabbul látszik.

Annak kapcsán kellett ezt mostanában átgondolnom, hogy Tóth Erzsébet Ratkó-díjat kapott, és ennek kapcsán az Arctalan nemzedékhez sorolták. Megdöbbentem, hogy hiába próbáltam visszaemlékezni az Arctalan nemzedék megszólítottjaira, már nem tudnám pontosan megmondani, kik is tartoztak oda. Valójában sosem voltunk nemzedék, az a program igazából sosem tartott össze bennünket. De hol is van most az Arctalan nemzedék? Körmendi Lajos például, a jeles költő és szerkesztő, sok más halott vagy elhallgató társunkkal együtt teljesen eltűnt az irodalmi beszédből. Bonyolult ez. Az is biztosnak látszik, hogy azok közül, akik, úgymond, együtt mozogtak akkor, sokan már nem ülnének le egymással beszélgetni. Azon is tűnődöm, volt-e ennek az Arctalan nemzedéknek jelentősége? Ha lett volna, akkor talán a rendszerváltozás nyomán beállt törés nem következett volna be a társaságon belül. (Ön)körök működtek talán abban az időben, de gyanítom, nemzedékként nem tudta definiálni magát az akkor induló irodalmi generáció.

Erről eszembe juta foci. Nagyon szerettünk a Huba utcában focizni, Czakó, Esterházy, Jankovich, Motome festő, Gellért-Kiss, Závodszky Zsöti, Kő Pál, Szakály történész stb. Úgy látszott, együtt vagyunk, de amint a pártok elkezdtek megalakulni, késhegyig menő viták lángoltak fel az öltözőben, a tus alatt, a Villám nevű kocsmában, már ha eljutottunk odáig együtt. Szét is estünk. Ezt a szétesést, visszatérve a foci-metaforától az Arctalan nemzedékhez, a korábbi generációkban szerveződött Hetekről, Hatokról vagy a Kilencekről nem tudnám elképzelni. Az akkor keménynek tűnt Arctalan-korosztályt nagyon könnyű volt szétzilálni. Hogy miért, ezen nem gondolkodtam részletekbe menően.

Egy mesterséges politikai keret felbomlásával a kulturális generációkról is kiderül, hogy mesterségesek.

A politikai szerepvállalás, ha bevalljuk, ha nem, jelen volt az akkori költészetben. Alakította a társaságokat. Volt akkoriban, a rendszerváltozás megelőző egyik hajnalon, a Debreceni Irodalmi Napokon egy - ha jól emlékszem - Irodalom és politika címmel rendezett konferencia. Csoóri Sándor azt képviselte ott hogy most van az a pillanat, amikor az íróknak meg kell jelenniük a parlamentben, egyértelmű politikai szerepvállalásról beszélt. Én épp az ellenkezőjét állítottam; mindenki menjen szépen haza az asztalához, és foglalkozzék mostantól kizárólag az írással. A politika ugyanis bedarál. Egy politikusnak számtalan társadalmi és morális elvárásnak kell megfelelnie, s azok nem irodalmi kategóriák. A politika majd kineveli magának az embereit – ez így is történt. Ott egy platformon voltunk például Balassával, akivel más, ilyen választásokat érintő kérdésekben inkább vitatkoztam. Vele egyébként nagyon jókat lehetett vitatkozni. Tisztán emlékszem egy esetre, a lakásán voltunk, Sziverivel hívott meg minket vacsorázni. A Symposion körül akkor törtek ki Jugoszláviában a politikai botrányok, az embereket kirugdosták az állásaikból, köztük Sziverit is. Balassa azt mondta neki, hibáztak, mert az ő helyzetükben erkölcsi minimalizmusra kellett volna törekedniük. Hogy mit értett ezen, nem tudtuk megfejteni. Sziveri mint közvetlenül érintett, innentől fogva dühöngött, nekem a fölkínált kategória meglehetősen ellenszenves volt, mert úgy gondoltam, ez elárulása annak, amit addig képviseltek kint, illetve képviseltünk mi. De az ilyen korszak volt, a viták még őszinték voltak, és az argumentációk mögött nem sandaság vagy politikai hatalmi szempont húzódott meg.

Amit most körüljárunk, az egy korszak lehetetlenségeinek körüljárása. Sokakat megtévesztett az akkori szerepvállalás, a politikai bátorság irodalmi túlértékelése, sokan kerültek zavarba, sértődtek meg addig felépített saját művük újabb megítélésekor, akár kritikai átírásakor. De hál’ istennek azt is látom, hogy kezd felállni egy olyan generáció az irodalomban, amelyik egy fikarcnyit sem törődik már az egykori, vélt vagy valós hőstettekkel, hanem kizárólag az érdekli őket, amit olvas.

Nem érzed-e egy életre kihatóan azoknak a szerepeknek, mondjuk egy jellegzetes szerepnek a súlyát és termékenységét, és itt vissza a hetvenes-nyolcvanas évekhez, tehát az értelmiség áldozati helyzetének és kiszolgáltatottságának a béklyóit? Emblematikusan például Hajnóczyra gondolok, az önigazolások és önsajnálatok mentális mintáira, készségére és hajlamára.

A kiszolgáltatottságot mindenki megélte, de mindenki máshogyan reagált. Rossz estét fogsz nekem ezzel a megfigyeléseddel okozni, de igazad van, az önsajnálat a saját életemen belül is tovább öröklődik, s ezt időnként be is kell vallani. Erre szocializálódtunk. Én háromszor voltam Amerikában, mindannyiszor a rendszerváltozás előtt. A családban többször felmerült, hogy maradjunk kinn, de mindig azt mondtam, hogy nekem itthon még dolgom van, rám itthon szükség van, számítanak a jelenlétemre, a hangomra, a kiállásomra. Aztán, amikor jött ez a társadalom minden rétegét felforgató tektonikus mozgás, akkor utólag meg kellett kérdeznem, hogy mi feladatom volt itt nekem?! Arról kellett írnom és tanuskodnom, hogy szegény magyar íróként nem vagyok szabad? Most a becsapottság szenvedését élem meg időnként – visszafelé. Mit kell átélnem és megírnom ebből – most? A pátosz vagy az emelt hang innen is eredhet; megkerestem magamnak a helyemet visszafelé, ami nincs, és megtaláltam magamnak a helyemet előre, ami szintén nincs. Nemrég írtak rólam egy esszét, amelyben az áll, hogy a semmi felé haladok. Milyen igaz – a pátosz vagy az önsajnálat felhangjai nélkül.

Egyrészt van egy magad választotta magány, amit igyekszel szabadságként megélni, ugyanakkor ott van az élet- és alkotói gyakorlat szempontjából egy színházi, tehát közösségi létezés. Mos a Békéscsabai Színháznak vagy a dramaturgja, de közismert gazdag drámaírói munkásságod is. Nem ma kezdtél.

Az ilyen irányú tájékozódásnak megvolt egy alapvetően egzisztenciális motívuma. A drámaírás inkább megélhetés, mint a verspublikálás. Mármint a nagyszínházi drámaszerzőség. Én többnyire kamaradarabokat írtam és írok, ezek azért jelentősen nem dobtak az életem minőségén. Amúgy pedig nem vagyok egy színházi büfében üldögélő valaki. Most, Békéscsabán, optimális helyzetbe kerültem, szabad a munkaidőm, művészettörténetet, drámaelméletet és -történetet tanítok az ottani Színitanodában, a színészházban van egy kis szobám, esténként oda vonulok vissza, és ott dolgozom.

A tanítás mekkora örömöt szerez számodra?

Engem az inspirál, amit valamikor az én mostani koromba lépő kollegám mondott: amíg tanítasz, nem öregszel meg. A diákok elvárják tőled, hogy maradj fiatalos. Tíz évvel ezelőtt szembe jött velem egy tanítványom, egy lány, és azt mondta, tanár úr maga pocakosodik. A pimaszságot hallva először nem kaptam levegőt, de ez sem zavarta. Nem az a baj, hogy pocakosodik, hanem az, hogy ez látszik. Mi büszkék akarunk lenni a tanárunkra. Adjon magára! Puff! A diákok tehát figyelnek rád, és ez jóleső érzés, ez az állandó szeretet.

A színházhoz visszatérve, a próbajárás, -látogatás sem egyértelmű mint színházi együtt-jelenlét. Az elmúlt egy hónapon belül négy bemutatóm volt; az egyikről, a szegediről, a bemutató pillanatáig, amíg le nem ültem a színházi székembe, fogalmam sem volt, kik adják elő, ki rendezi, ki tervezi a bábokat és díszleteket, mert erről elfelejtettek értesíteni. A másik bemutatás egyedi dolog, az a Stúdió K! Fodor Tamással réges-régi az együttműködésünk. Minden közös munka során hosszú, alapos munkafolyamatokról van szó, most, ha jól számoltam, hét hónapig próbálta a darabot, és ebbe nem számítottam bele a darab megírásának négy hónapját. Volt egy bemutatóm Pietra Neamtban, Szabó K. István rendezte, román nyelven, román színészekkel, itt szintén nem láttam a folyamatot, csak a végeredményt. Kecskeméti bemutatómnak pedig csak az első összpróbáját láttam, a bemutató idejére lerobbantam, és itthon feküdtem.

Az elején arról beszéltél, hogy az ihlet mulandó. Milyen a természete ennek a fordulatnak? A mesékről sem beszéltünk eddig. Hogyan jutnak eszedbe a témák, majd műfajilag miként csoportosítod őket?

Gyerekeknek írni… Az elején egyszerű volt, mert gyerekverseket írtam, egészen addig, amíg a gyerekeim gyerekek voltak. És nem volt mindegy az sem, hogy abban az időben voltak napi- és hetilapok, amelyek gyerekverseket közöltek, a helyzet, a lehetőség inspirált a gyerekeknek írásra. Aztán gyszer lementem Szigligetre, és nem tudtam mihez fogni. Akkor írtam a nagyobbik lányomnak egy mesét a Guruló madarat. Megjelent, siker volt. Aztán írtam elsősöknek készülő olvasókönyvekbe apró meséket, az azóta megszűnt Vario Kiadó számára. Aztán az első mesekönyvemet kiadták még egyszer. Örültem ennek. Aztán volt egy író-olvasó-találkozó, amin egy kislány számon kérte, hogy miért csak a királyfiakról meg a szegénylegényekről szólnak a mesék, általában a mesék, hol maradnak belőlük az ügyes, talpraesett királylányok? Merthogy biztos vannak ilyenek. Erre megírtam a Királylányok könyvét, annak is lett két kiadása. Amikor ezek elkészültek, akkor jött a rádió, vagy már folyt a rádiózás, amit eddig témaként kihagytunk. Na az volt a nagy családi légkör, akkor a rádió. Egyfolytában benn voltam a nagy házban, és rántott húsos szendvicseket zabálva fecsegtem mindenféle emberrel a Pagodában. A mesekönyveket átírtam hangjátéknak. De nem ragadok le itt sem. Máig nagyon fontos a gyerekközönség, elősorban immár a színházban, illetve, a gyerekszínházakban. Persze, ehhez hozzájárult az is, hogy sokáig a Kolibri Színházban dolgoztam, később a zalaegerszegi Griff Bábszínházban – a Békés Megyei Jókai Színházban januárban mutatják be ottl étem második darabját (egy Ivo Andric-mesécskéből írtam egy kétfelvonásos zenés játékot), tehát nagyszínházban sem feledkezem meg a gyerekekről.

A saját, apai tapasztalatod ebben az irányban megnyitott valamit, vagy benned volt eleve a nyitottság?

Ami megnyitott, azt nem írtam le. A feleségem üzletkötő volt, rengeteg idejét vette el ez a munka, én viszont délután és este többnyire otthon voltam, tehát esténként folyamatosan meséltem a gyerekeinknek. Leginkább a meseszerkezetet tanultam meg tőlük, mármint, a reakcióikból; a gyerekek nem szeretik például a hosszadalmas, precíz leírásokat, nekik cselekmény kell cselekménnyel. A másik fontos dolog, hogy a mese szürreális műfaj, a legbátrabban asszociálhatsz, a gyerek a legtermészetesebben fogadja ezeket. Itt kell észnél lenni nagyon, hogy a szürreáliákon keresztül olyan reáliákat közvetíts, amelyek nem roncsolnak. Tegnap néztem a lányommal a Batman egyik részét a tévében. Itt is szürrealista világ van, de amit közvetít, az az a fajta erőszak, amitől én hányok. Folyton arról beszélnek, hogy el kell pusztítani az erőszakot, de ezt csak erőszakkal, pusztítással lehet véghezvinni. Néztem, néztem a gigacsodát, és arra gondoltam, ha gyerek lennék, nekem is az jönne le belőle, hogy mindenkit le kell vernem ahhoz, hogy jól érezzem magam. És ez a veszélyes sáv. A mesének kell legyen üzenete, nem didaktikus értelemben, de kell legyen, és az alapja ennek, hogy a jót emelje valamiképp a követhető középpontba.

A meseirodalomban ugyanakkor mindig volt szerepe. A Max und Moritz vagy a Jancsi és Juliska tele van horrorisztikus kulcsmomentumokkal.

A Max und Moritzban kivégzik a két gyereket, ezt például nem engedtem így színre vinni a kolibris verzióban. Mert más a könyv, és más a színház. De erről majd máskor. Nem szeretem a legtöbb Grimm-mesét, épp emiatt, egészében véve nem szeretem azokat a meséket, amelyekben gyilkolásszák egymást, Bettelheim ide vagy oda. Ezért, amikor Fodor Tamással a Jancsi és Juliskát vittük színre a kecskeméti Ciróka Bábszínházban, akkor nem a gyerekek pusztították el a boszorkányt, hanem különböző tárgyak voltak a színpadon (fotel, állólámpa, komód stb.), s azok addig ügyeskedtek, mígnem a boszorkányt belekényszerítették a kemencébe.

De mondok más példát: A Hófehérkével is nehézségeim voltak a közelmúltben. Az én megítélésem szerint a hét törpe alapjában véve hét súlyosan testi hibás figura, jóllehet Walt Disney óta a törpéket úgy kezeljük, mint joviális, arányos kicsi öregembereket. De a törpék nem azok, legtöbbjük deviáns figura, a társadalomból valamiképp kirekesztettek a másságuk okán. Szabó Tamással, a fiatal rendezővel azon gondolkoztunk, hogyan lehetne feloldani ezt a helyzetet. Kiötöltük, hogy a hét törpe legyen hét kis cigánypurdé, mert az ő szituációjuk is hasonló, gondolok a kirekesztésre. Lakjanak kinn az erdőben, a város jelentse a bányát, ahol koldulnak, lopnak és kukáznak, mindenféle csibészséget elkövetnek. Közéjük kerül a kilenc éves, tehát gyerek Hófehérke - nem tizenhat éves, mint a (pornó)filmekben és színházi feldolgozásokban. Egész pofás mese alakult az ötletből, de elképesztő ellenállás kerekedett a színházi szakmában. Odáig ment a huzavona, ott kötöttek ki az opponensek, hogy valójában ez egy rasszista történet lett. Mint látható, nagyon nehéz a rosszul elmondott meséken rosszul szocializálódott felnőtteknek érvényesen elmondani valami mást.

Legutóbbi köteted a Dani a nagy családerdőben. Jól látszik, hogy ebben volnának erős önéletrajzi utalások? Egy nevelőintézetről van szó. Milyen tapasztalatból táplálkozik a könyvnek ez a rétege?

Igazából ez az én öntudatomnak a mesekönyve. Gyerekotthonos osztálytársaim voltak túlnyomórészt általános iskolában. Ezeket a gyerekeket folyton ütötték-verték, mivel sorra hazaszökdöstek nem létező családjukhoz nem létező otthonukba. Ezt soha nem tudtam feldolgozni. Ebből a szempontból valóban önéletrajzi a regény, az én abonyi gyerekkoromból. A főszereplőm este elindul, utánamegy a sorsának, éjszakai szökése azoké, akik valóságosan, vállava a nevelők megtorlásait, rendre elszökdöstek a gyerekotthonból, hátha hazatalálnak. Ez a kisgyerek, Dani az útja során csodákkal és szörnyekkel megküzdve végigálmodja a hazatérését, végül annyit ér el, hogy másnap, életében először, meglátogatja az édesanyja. Nálam tehát megtörténik a csoda, ami a valóságban nem történt, mert nem történhetett meg. Egy barátom, akivel együtt jártunk iskolába hajdan, Szolnokról írta, ő nagyon bízik abban, hogy azok közül a volt fiúk közül néhány hazatalált. Ezt kellett megírnom először, a lájtos verziót, hogy majd megírhassam az ún. felnőtt-regényt erről, ami véresen kemény és éles lesz.

Amikor többek kérdésére, ki lesz a következő alanya a nagyvizitnek, azt válaszoltam, hogy Zalán, a következő sorra egyként emlékeztek a második verseskönyvedből, az Álom a 403-as demokráciában címűből: „asszonyom ma hullócsillagos az ég ma megint / túl sok a megalvadt vér a számban”. Mikor járt a kezed között ez a kötet, egyáltalán, visszatalálsz-e olykor a régebbi művekhez?

Én nagyon nagy bajban vagyok ezzel, mert soha nem olvasom újra a dolgaimat. Talán ezért nem tudom továbbírni a Papírvárost, mert nem emlékszem az első két kötetben leírtakra, és nincs erőm, kedvem újraolvasni őket. Pedig mindkettő remek könyv, ahogy vissza tudok emlékezni rájuk. (Annyi jó kritikát kaptam – a te ÉS-beli eltángálásodat leszámítva –, hogy már csak e miatt is érdemes lenne a regényciklust valamikor befejezni.) Nagyon izgalmas a regénynyelvvel bíbelődni, nekem igazán nincsenek történeteim, ezért a nyelvvel kell hadakoznom. Egyszer együtt ültünk Sándor Ivánnal és Darvasi Lacival egy regény-esten, és azt kérték tőlünk, beszéljünk készülő új regényünkről. A két prózaíró könnyedén és derekasan be is számolt a terveiről. Én csak azt tudtam mondani, olyan lesz a regény következő része is, mint az eddigi kettő, csak mások lesznek benne a szavak, ennyit tudok, és hogy azok a szavak nagyon izgalmasan lesznek egymás mellé téve. Furcsán néztek rám, szerintem azt hitték, blöffölök. Pedig, kivételesen nem…

Az említett sorra egyébként tényleg mindenki emlékszik. Ez baromi jó érzés! Huzella Péter meg is zenésítette, annak ellenére, hogy zeneileg nagyon nehéz feladat, és nem szokása rímtelen szövegeket dallammal ellátni. Akkor volt valami ereje a versnek, nevezzük elégiának, és ez az erő ezek szerint megmaradt benne mind a mai napig. Huzella Péterrel együtt dolgozni nagyon fontos kirándulás a dal világába, és életforma számomra a szövegírás világában. Ő akkor keresett meg, amikor a Kaláka épp csúcson volt. Csodáltam és helytelenítettem a bátorságát, hogy kilép egy népszerű zenekarból, és szólókarrierbe kezd, az én munkáimban megbízva, azokra támaszkodva. Úgy vélem, az idő igazolta, mert megteremtett valami olyan, egyedi előadói műfajt, amelyik leginkább a Cseh Tamás – Bereményi Géza páros munkásságára emlékeztet, de teljesen más, mert ez autentikus Huzella-Zalán. Meg kellett tanulnom ehhez szövegírni, ami külön műfaj, meg kellett tanulnom "Huzellául", tehát más ember életérzéseit közvetítenem a magam eszközein keresztül. Ezen könnyített, hogy ez két évtizedes, barátsággá alakult munkakapcsolat. Huzella néha az orrom alá dörgöli, hogy a szövegeket nem jelentetem meg a verseim között, holott, számos esetben verseknek tartom azokat. Úgy vélem, a szöveg és a vers között nem minőségi különbség van, hanem szemléletbeli. A szöveg eleve feltételezi a zenei megsegítést, az előadói megjelenítést, így más paraméterekkel építkezik. Várom az új (három lemezanyagnyi dal van készen) Huzella-lemezt, a bemutatók erős hangulatú koncertjeivel együtt, de már várom az új kötetemet is a Könyvvásárra – kisprózáim kiadására vállalkozik a Palatinus Kiadó, s ebben külön öröm, hogy együtt dolgozhatom Reményi József Tamással, akit én remek szerkesztőnek, és ami több: hiteles irodalmi személyiségnek tartok. Szóval, ha kell végszó, köszönöm, nem vagyok jól, de ez nekem valahogy jól van így.

Jánossy Lajos
(Valuska Gábor fotói)

Megjelent: Litera - Az irodalmi portál (http://www.litera.hu) 2009. december 10. (http://www.litera.hu/hirek/kikerulsz-mindenbol)