Emlékezések, számadások…
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2940
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal
Élettörténetedet ismerve talán nem túlzás, ha azt mondjuk, „szerencsés” csillagzat alatt születtél. Bár a „különvélemény” jogát mindig fenntartottad magadnak, lényegében simán vetted az „akadályokat”. Ötvenhat októberét, egyetemistaként „boldog önfeledtséggel” élted. Élményközelbe kerültél, 1959-ben letartóztattak, sőt a tököli internálótábort is megjártad. Feltehetően tehetségednek köszönhetted, hogy egyetemi tanulmányaid befejezése után, kissé „pöttyösen”, az Irodalomtudományi Intézet munkatársa lettél.
– Valóban, életemnek volt egy kedvező és egy kedvezőtlen története – a „csillagzatok” szüntelenül változtak. Ezt a kedvező és ezt a kedvezőtlen történetet egyszerre vagy egymást váltva éltem meg. Később mégis a kedvező események szabták meg a végső mérleget. Diákkorom viszonylag békés nyugalomban telt el, ámbár többször közbeszólt a „történelem”. Apámat 1945 januárjában hadifogságba vitték a Budapestre bevonuló oroszok, de viszonylag hamar hazatérhetett, az ötvenes évek első fele szüntelen szorongásban telt el, emlékszem, nagyanyámat az utolsó napokban fuvaroztuk le anyámmal Baján élő nagynénémékhez, mielőtt a kitelepítés áldozata lett volna (talán velünk együtt), az ötvenhatos forradalom leverése után három esztendővel letartóztattak, majd internáltak. Akkorra már elvégeztem az egyetemet és gyakornok voltam az Irodalomtörténeti Intézetben. A rendőrség be szeretett volna szervezni, én ellenálltam, ezért aztán letartóztattak és hamarosan a tököli internálótáborban találtam magam. Annak köszönhettem szabadulásomat 1960 tavaszán, hogy az ENSZ közbenjárására felszámolták az internálótáborokat, de így is még egy esztendeig voltam rendőri felügyelet alatt és évekig nem volt állásom. Végül egyetemi tanáraim, mindenekelőtt Bóka László közbenjárására egy gépipari technikum alkalmazott magyartanárnak, előtte meg kellett ígérnem, hogy soha sem teszek politikai megjegyzéseket. Majd 1965 őszén barátaim: Bodnár György és Czine Mihály közbenjárására visszatérhettem az akadémiai intézetbe, ahol azután négy évtizedet töltöttem el. Sőt, 2004-es nyugdíjba vonulásom után is megmaradtam az intézet keretében, mint az akkor létrejött Illyés Gyula Archívum vezetője (társadalmi munkában). Mindig sokat dolgoztam, nemrégiben jelent meg kilencvenhatodik önálló könyvem egy zentai (tehát vajdasági) magyar könyvkiadónál, de pozsonyi és dunaszerdahelyi kiadóknál is jelentek meg könyveim. A végső mérleg ezek szerint pozitív – nem teljesen az én érdememből, sokat köszönhetek feleségemnek (aki most is ott ül a számítógép mellett és gépeli legújabb könyvem szövegét), és természetesen sokat köszönhetek barátaimnak is, akik között számos felvidéki magyart (és szlovákot) tarthatok számon.
A nyolcvanas évek elején Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konferencia munkatársának és a rendszerváltásig nem vettél részt a közéletben . A közéletben lényegében nem vettél részt, párttagot nem csináltak belőled. Időnként ugyan Aczél elvtárs, a párt ideológiai titkára rád szállt, de viszonylag elfogadhatóan túlélted a „nehezét”. Milyen mentséged volt erre?
– Valóban, komolyabb konfliktusok nélkül sikerült átvergődnöm a szabadulásom utáni évtizedeken. Voltak persze kellemetlenségeim, Aczél György időnként „megfegyelmeztetett” a beosztottaival. Mégis, az intézet, ahol dolgoztam, köszönhetően elsősorban kiváló igazgatónknak: Sőtér Istvánnak, a „béke szigete” volt. Néhány kellemetlen ügy kivételével, alig érzékeltem ötvenhatos szereplésem következményeit. Egy alkalommal például (még a hetvenes évek elején) el voltam tiltva a publikálástól, ezt úgy mondták akkoriban, hogy rákerültem a „konzultációs listára”, vagyis csak külön engedéllyel közölhettek tőlem valamit a folyóiratok. Aztán kiderült, hogy mindez egy tévedésen alapuló besúgói jelentés átmeneti következménye volt, azt jelentették rólam, hogy „illegálisan” juttatok el nyugatra kéziratokat – ez nem felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen hagytak dolgozni, rengeteget üldögéltem a könyvtárakban, céduláztam, minden esztendőben megjelent negyven-ötven tudományos vagy kritikai produkcióm. A közéletben nem vettem részt, egy időben, már a nyolcvanas évek második felében az intézeti szakszervezeti bizottság elnöke voltam (kollégáim „a mi Walesánknak” szólítottak, erre még büszke is lehettem). Egyetlen valamirevaló „ellenzéki” szerepvállalásom az volt, hogy én szerveztem meg az intézetben a tiltakozást a bősi erőmű ellen. Később viszont részt vettem az első lakiteleki találkozón, és volt némi szerepem a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában: különféle bizottságoknak voltam a tagja. Aztán rájöttem, hogy a politika nem nekem való. Ezután inkább az Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés közalapítvány elnökeként folytattam közéleti tevékenységet. Ma már csak az Anyanyelvi Konferenciánál dolgozom, természetesen ott is társadalmi munkában.
Irodalomkritikusként, irodalomtörténészként rendkívül termékeny vagy. Hány könyved jelent meg, s ezek közül melyeket tartasz fontosnak?
– Már említettem, hogy mindmáig kilencvenhat önálló könyvem látott napvilágot, mellettük hetvennégy olyan kiadvány, amelyet összeállítóként, sajtó alá rendezőként, szerkesztőként jegyeztem. Ez, ugye, összesen százhetven kötet (igaz, vannak közöttük ötven-hatvan lapos alkalmi kiadványok is). Emellett több száz, de inkább több ezer tanulmányom, könyvismertetésem, kisebb írásom is megjelent. Az első könyvem 1968 nyarán látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadónál Kuncz Aladárról, a két világháború közötti erdélyi irodalom neves egyéniségéről, az Erdélyi Helikon szerkesztőjéről – ez tulajdonképpen egyetemi szakdolgozatom kibővített változata volt. Fontosnak tartom a Déry Tiborról, Jékely Zoltánról, Radnóti Miklósról, Juhász Ferencről és Cselényi Lászlóról írott monográfiáimat, Sorsát kereső irodalom című tanulmánykötetemet, ez 1979-ben került az olvasó kezébe, és olyan írókat mutatott be, például Jékely Zoltánt, Ottlik Gézát, Mészöly Miklóst, akik akkor nem tartoztak az irodalompolitika kegyeltjei közé. Ugyancsak említésre méltónak gondolom A tárgyias költészettől a mitologizmusig című könyvemet 1981-ből, ez volt a kandidátusi disszertációm, és a „népi irodalom” költőit (Illyés Gyulát, Gulyás Pált, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt) mutatta be. Megemlíthetem A transzszilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája című munkámat 1983-ból, ez eszmetörténeti közelítést adott, és elég nagy vitát kavart, a „hivatalos” irodalompolitika (közelebbről E. Fehér Pál) mint közveszélyes nacionalistán elverte rajtam a port. Nem akarom folytatni: könyveim általában a huszadik század magyar irodalmával, több alkalommal a kisebbségi (elsősorban az erdélyi) magyar irodalommal foglalkoztak, több kötetet szenteltem a felvidéki magyar irodalomnak is. Jelenleg az erdélyi irodalom átfogó történetének megírása köt le, három terjedelmes kötet lesz ebből, az első már megjelent, a második megjelenése karácsonyra várható.
A hat (plusz öt) kötet!, „spenótnak” becézett akadémiai irodalomtörténet (a hatvanas évek közepétől jelent meg!), viszonylag tárgyilagosan ítélte meg évszázadok irodalmi alkotásait. Nem úgy a „leváltására” vállalkozó, szemléletében megújulni akaró, tiszteletet parancsoló háromkötetes irodalomtörténet. A hangzatos, „nagy nevek” (akik módszerében, felfogásában is valami „újat” kívántak adni!) képtelen hiánylistájukkal együtt sem váltották be azokat az elvárásokat és nem nyerték el a szakma elismerését. Jaspers fordulatával élve, „a filozófia mindig velünk van”. Vajon hol volt, amikor alkotói ennyire melléfogtak szándékaik beváltásának? Mi a véleményed erről a vállalkozásról?
– Nehezen nyilatkozom erről a munkáról, minthogy kezdeményezőit és szerkesztőit, így Szegedy–Maszák Mihályt és Veres Andrást becsülöm, mindkettejüket kiváló irodalomtudósnak tartom. Ugyanakkor valóban nehezen fogadható el az, hogy nagyszerű és korukban meghatározó szerepet betöltő magyar írók csak futólagosan vagy sehogyan sem kapnak a könyvben szerepet. Például Illyés Gyula, akit én – Ady, Babits, Móricz, Krúdy, József Attila és Németh László mellett – a huszadik századi magyar irodalom meghatározó egyéniségének tartok, szinte elsikkadt, költészetéről alig esik szó, Dsida Jenőnek pedig, aki a modern magyar líra kiváló egyénisége volt, ráadásul a kommunista korszakban mint katolikus költőt lényegében diszkriminálták, még a neve sem szerepel. Nehéz dolog ezt megérteni és elfogadni így, úgy tetszik, a jelen irodalomtörténet-írása ugyanúgy nem törekszik arra, hogy hiteles legyen, ahogy erre a kommunista korszak tudományossága sem törekedett. Remélhetőleg lesznek majd hitelesebb és átfogóbb irodalomtörténeti összefoglalások is. Jónak tartanám, ha minél több ilyen (különböző nézőpontokat, irodalomtörténeti „stratégiákat” képviselő) összefoglalás születne. Végleges, „definitív” irodalomtörténeti kép ugyanis nem létezik, az irodalomtörténet ugyanúgy „személyes” konstrukció, mint egy regény vagy egy útirajz – ezért is lehet az, hogy a máig legjobb magyar irodalomtörténet a Szerb Antalé.
A kisebbségi magyar irodalmak, mint a nemzeti irodalom természetes részei, erőteljes fejlődést bizonyítottak az elmúlt évtizedekben. Véleményed szerint (Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben vagy a Vajdaságban) hol tartanak ma a kisebbségi magyar irodalmak?
– A kisebbségi magyar irodalmak valóban sokat gyarapodtak az elmúlt évtizedekben, szellemiségük is sokat gazdagodott. Talán a következőkben tudom összefoglalni ezt a gyarapodást: először is igen sok fiatal tehetség lépett fel vagy még több idősebb író igazi tehetsége bontakozott ki igazán. Hadd említsem például (csak a felvidékiek közül) Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Grendel Lajost, Koncsol Lászlót, Cselényi Lászlót és Gál Sándort. Másodszor: teljesen újjá alakultak az irodalmi kultúra intézményei, ismét bebizonyosodott, hogy az irodalmi élet szabadsága hatalmas lendületet képes adni az alkotó munkának. Harmadszor: elmélyültek és természetessé váltak a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatai; vonatkozik ez az irodalmi intézmények (a folyóiratok, a könyvkiadók, az egyesületek) természetes kapcsolataira is. Ma széles körben tapasztalható a „nemzetegyesítés” stratégiájának igénye (sok esetben ez pusztán retorikát vagy éppen pártretorikát jelent), nos, az egyetlen terület, ahol ez a „nemzetegyesítés” valóban végbement: maga az irodalom. Olyan eredmény ez, amelyet jobban figyelembe kellene vennie a szellemi életnek, a politikának és természetesen a budapesti kormányzatnak (a jelenleginek és az eljövendőnek egyaránt). Szomorú módon nem tapasztalom ezt a figyelmet és a vele járó elkötelezettséget – ebben is előre kellene haladni az előttünk álló esztendőkben.
A kisebbségi magyar irodalmak helye, kötődése évtizedek óta nyitott kérdés és megújuló viták tárgya. Az elmúlt évtizedekben különböző elképzelések alakultak ki arról, vajon a szomszéd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hovatartoznak. Megszületett a kettős kötödés, hármas kötődés elmélete, mostanság meg a „nagy csend”. Mit takar szerinted ez a csend?
–.A „kettős kötődés” gondolata egy 1968-as budapesti írószövetségi vita keretében jelent meg (magam is jelen voltam ezen az eszmecserén). Azóta a „kettős” vagy „hármas” kötődés természetes helyzet és kívánalom lett, talán ezért sem esik róla annyi szó. Mára nem teljesítendő (kiharcolandó) program, hanem valóság. Tavaly, amikor (az 1968-as csehszlovákiai fordulat emlékére) konferenciát rendeztek a Kassa melletti Szepsiben, magam erről a régi vitáról tartottam előadást – érdeklődéssel találkoztam, ami azt tanúsítja, hogy a gondolat ma is időszerű. Valóban, egyszer irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak, művelődéspolitikusoknak le kellene ülniük egy konferenciaasztal mellé, és számot kellene vetniük azzal, hogy a jelenben milyennek kellene lennie a magyar irodalom belső kötődésrendszerének, nemzeti identitásának, a részirodalmak egymás közötti kap-csolatainak. Talán egy újabb Fábry Napok lehetne ennek az eszmecserének az alkalmas kerete.
Egy vita során Tőzsér Árpád azt a véleményt képviselte, hogy „a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. (…) a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem „anyaország”. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk „csehszlovákiai magyar irodalom”, s nem csak a ’Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma’” A „kettős”, sőt „hármas” kötődéssel egy 1967-ben Bécsben tartott előadásában Kányádi Sándor is azonosult ezzel a nézettel, ide sorolva „szülőanyja és dajkája” szerint „Erdély szellemi örökségét” is. A korábbi „kinyilatkoztatások szerint” mi változott e téren tájainkon?
– Azok a szellemi stratégiák, amelyeket annak idején Tőzsér Árpád és Kányádi Sándor képviselt, teljesen indokoltak voltak és részben ma is érvényesek. Hiszen a szlovákiai vagy az erdélyi magyar irodalom sajátszerűségének és autonómiájának elve egyszerűen a nemzeti (nemzetiségi) önvédelem szolgálatában fejlődött ki. Az úgynevezett „rendszerváltások”, vagyis 1989–1990 óta azonban sok minden megváltozott: egyrészt előtérbe került a magyar nemzeti irodalomnak, mint sajátos szellemi, kulturális, történelmi és „lelki” entitásnak a gondolata, másrészt lehetőség adódott arra, hogy ez az entitás a többségi társadalmak asszimilációs igyekezetével szemben fejtsen ki erőt, illetve váljék erőforrássá. Ez a lehetőség, egyszersmind követelmény mostanában éppen Szlovákiában vált stratégiai értelemben fontossá, minthogy az új szlovákiai nyelvtörvény radikálisan támadja a magyar nyelvhasználatot, a magyarságnak, mint határokon keresztül érvényesülő nemzeti identitásnak az eszméjét. Ezért fontosnak gondolom, hogy a magyar kisebbségi irodalmak hagyományainak, intézményrendszerének és sajátszerűségének a védelme és megőrzése mellett nagyobb hangsúlyt és szerepet kapjon az „egyetemes” magyar nemzeteszme és nemzeti kultúra ügye – mindez a kölcsönös felelősség és a közös önvédelem gondolatát helyezi előtérbe. Azt csak igen naiv elmék gondolhatják, hogy ilyen nemzeti önvédelemre manapság nincs szükség – mivel a parlamentáris demokrácia a nemzeti kérdéseket is megoldja. Ellenkezőleg, határozottabb és gyakorlatiasabb nemzeti önvédelmet kell kialakítani és meg kell találni ennek a politikai és kulturális eszközeit. A magyarság kollektív önvédelme ma erőtlen, tájékozatlan és esetenként hisztérikus (lehetőséget ad arra, hogy hiszterizált és akarnok szélsőjobboldali csoportosulások a zavarosban halásszanak). Éppen ezért biztosabb elvi alapokra, erőteljesebb nemzeti szolidaritásra, jobban működő kulturális egységre és józan, megfontolt politikai stratégiákra kellene bízni és alapozni a nemzeti önvédelem ügyét.
Nagy utazóként ismernek Téged ismerőseid, barátaid. Milyen élményekkel, emlékekkel élted meg mostanság az útjaidat? Igazított-e a „fazonon” az európai uniós tagság?
– Valóban sokat utazom: az Egyesült Államoktól Kínáig, Norvégiától Marokkóig jártam be a földtekét, nagyrészt a mögöttünk álló két évtizedben. Igen sok gondolatébresztő, meghitten baráti találkozás, ismerkedés emlékét őrzöm. (Tervezek is egy könyvet a közeljövőben, amely ezeknek az utazásoknak a tapasztalatait és tanulságait örökítené meg.) Szinte mindig „magyar ügyekben” utazom: Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Csikszeredára, Nagyváradra, Ungvárra, Szabadkára, Bécsbe – mindenütt vannak barátaim, mondjuk így: szövetségeseim. Legutóbb például Münchenben jártam, ahová a Pax Romana katolikus szervezet és az ottani magyar kulturális intézet hívott meg részben egy előadásra (az emigrációs irodalom magyarországi befogadásáról), részben annak kedvéért, hogy együttesen ünnepeljük meg a neves magyar történész: Borbándi Gyula kilencvenedik születésnapját. Mondhatom, igen felemelő és bíztató volt, hogy az ünnepelt milyen ékesszólással válaszolt arra a köszöntőre, amelynek megtartására engem kértek fel barátai. Utána feleségemmel Elzászban (ami kedves vidékeink közé tartozik) tettünk egy kis kirándulást. Ezt megelőzően több úgynevezett „nyári egyetemen” és egyéb konferencián, találkozón tartottam előadásokat: Tokajban (a hagyományos írótáborban), Balatonfenyvesen (a Soli Deo Gloria református szervezet rendezésében, jelen volt Erdélyi Géza felvidéki református püspök is), Győrben (a Galgóczi Erzsébetre emlékező tudományos tanácskozáson és a Radnóti Miklós-emlékkonferencián), Szegeden és Szolnokon (ugyancsak Radnóti-konferenciákon), Fonyódon, majd Szigetváron (a Berzsenyi Társaság összejövetelén), Csongrádon (a Magyar Könyvtárosok Egyesületének vándorgyűlésén), Kalotaszentkirályon (az Ady Endre-napokon), Nyíregyházán, Kisvárdán és Debrecenben (könyvbemutatókon), Békésben (tanár-továbbképző tanfolyamon), a vajdasági Kishegyesen (kulturális fesztiválon), Magyarkanizsán (a vajdasági írótalálkozón), Balatonföldváron (a Kárpátaljai Szövetség összejövetelén). A közeli napokban (ahogy már említettem) Münchenben és Elzászban jártam, most készülök Széphalomra (Sátoraljaújhely mellé, ahol tavaly nyílt meg a Kazinczy Ferenc emlékének szentelt AMagyar Nyelv Háza), az Anyanyelvi Konferencia tanácskozására, majd Kolozsvárra, az 1956-os emlékmű felavatására és Székelyudvarhelyre egy hagyományos irodalmi összejövetelre. Dolgom tehát van éppen elég – és mindemellett görgetem magam előtt irodalomtörténeti „sziszifuszként” az erdélyi magyar irodalom történetét feldolgozó háromkötetes összefoglalásomat. Az Európai Unió csak annyiban igazított ezeken a programokon, hogy most már Szlovákiába, Ausztriába, Szlovéniába utazva nem kell sorban állni a határsorompók előtt.
Roger Vailland írja valahol, „Írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni; vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben”. „Sok életed” ellenére hadd kérdezzem meg azt is, elégedett vagy-e önmagaddal, mi a véleményed pályatársaidról? Egyáltán, hogyan érzed magad a világban, melyben élsz, és milyen tervek foglalkoztatnak?
– Sajnos, nem érzem magam olyan jól a világban, mint, mondjuk, öt esztendővel korábban, amikor a hetvenedik születésnapomat ünnepeltem. Féltem a hazámat: nyugtalanít a mindent elöntő rémes korrupció, amivel naponta találkozom, rossz sejtelmeim vannak annak a „hideg” polgárháborúnak a következményei miatt, amelyet naponta tapasztalok, nem értem az ország gazdasági hanyatlásának körülményeit, és naponta tapasztalom, hogy a magyar értelmiség belső szolidaritása, amely két évtizede még történelemformáló erő volt, teljességgel szétesett. Mintha mindenki visszahúzódna a privát élet barlangjaiba, és mintha mindenkit csakis a pénzszerzés érdekelne: az, hogy milyen jövedelmekhez lehet jutni, és ezért milyen szolgálatokat kell tenni a hatalom jelenlegi vagy jövendő urainak. Magyarország ma – szellemi, erkölcsi, nemzeti értelemben – nem ugyanaz, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt. Szomorúan gondolok arra, hogy ha élne, mit gondolna erről Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Fábry Zoltán és Nagy László. A nemzetre leselkedő veszélyeket ma elsősorban nem a szlovák vagy a román nacionalizmus és magyarellenség okozza (ezeket le lehetne küzdeni: okos politikával, összefogással), hanem mi magunk: a hagyományos „pártoskodás”, amely már egyszer: Mohács idején majdnem halálra ítélte a magyarságot. Gyakran jut eszembe Ady Endre verse, A szétszóródás előtt: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. – Manapság magam is átélem a hagyományos magyar kiúttalanság elkeserítő tapasztalatait gondolom, már nem hosszú ideig. Hetvenöt esztendős vagyok, ebből több mint ötven esztendőn keresztül foglalkoztam a magyar irodalommal, Magyarország lehetséges elsüllyedését már nem az én dolgom lesz kommentálni és megsiratni. Remélem, lesznek, akiknek ez a süllyedés fájni fog. És a fájdalomból, legalábbis nemzeti tapasztalataink értelmében mindig feltámadhat a cselekvés készsége és ereje.
Derűt, erőt és egészséget kívánunk az elkövetkezendő évekhez, évtizedekhez… Meg azt is, hogy a cselekvőkészség és akarat mindig erősebb legyen a lemondó elszántságnál! Köszönöm a beszélgetést!
Élettörténetedet ismerve talán nem túlzás, ha azt mondjuk, „szerencsés” csillagzat alatt születtél. Bár a „különvélemény” jogát mindig fenntartottad magadnak, lényegében simán vetted az „akadályokat”. Ötvenhat októberét, egyetemistaként „boldog önfeledtséggel” élted. Élményközelbe kerültél, 1959-ben letartóztattak, sőt a tököli internálótábort is megjártad. Feltehetően tehetségednek köszönhetted, hogy egyetemi tanulmányaid befejezése után, kissé „pöttyösen”, az Irodalomtudományi Intézet munkatársa lettél. – Valóban, életemnek volt egy kedvező és egy kedvezőtlen története – a „csillagzatok” szüntelenül változtak. Ezt a kedvező és ezt a kedvezőtlen történetet egyszerre vagy egymást váltva éltem meg. Később mégis a kedvező események szabták meg a végső mérleget. Diákkorom viszonylag békés nyugalomban telt el, ámbár többször közbeszólt a „történelem”. Apámat 1945 januárjában hadifogságba vitték a Budapestre bevonuló oroszok, de viszonylag hamar hazatérhetett, az ötvenes évek első fele szüntelen szorongásban telt el, emlékszem, nagyanyámat az utolsó napokban fuvaroztuk le anyámmal Baján élő nagynénémékhez, mielőtt a kitelepítés áldozata lett volna (talán velünk együtt), az ötvenhatos forradalom leverése után három esztendővel letartóztattak, majd internáltak. Akkorra már elvégeztem az egyetemet és gyakornok voltam az Irodalomtörténeti Intézetben. A rendőrség be szeretett volna szervezni, én ellenálltam, ezért aztán letartóztattak és hamarosan a tököli internálótáborban találtam magam. Annak köszönhettem szabadulásomat 1960 tavaszán, hogy az ENSZ közbenjárására felszámolták az internálótáborokat, de így is még egy esztendeig voltam rendőri felügyelet alatt és évekig nem volt állásom. Végül egyetemi tanáraim, mindenekelőtt Bóka László közbenjárására egy gépipari technikum alkalmazott magyartanárnak, előtte meg kellett ígérnem, hogy soha sem teszek politikai megjegyzéseket. Majd 1965 őszén barátaim: Bodnár György és Czine Mihály közbenjárására visszatérhettem az akadémiai intézetbe, ahol azután négy évtizedet töltöttem el. Sőt, 2004-es nyugdíjba vonulásom után is megmaradtam az intézet keretében, mint az akkor létrejött Illyés Gyula Archívum vezetője (társadalmi munkában). Mindig sokat dolgoztam, nemrégiben jelent meg kilencvenhatodik önálló könyvem egy zentai (tehát vajdasági) magyar könyvkiadónál, de pozsonyi és dunaszerdahelyi kiadóknál is jelentek meg könyveim. A végső mérleg ezek szerint pozitív – nem teljesen az én érdememből, sokat köszönhetek feleségemnek (aki most is ott ül a számítógép mellett és gépeli legújabb könyvem szövegét), és természetesen sokat köszönhetek barátaimnak is, akik között számos felvidéki magyart (és szlovákot) tarthatok számon.
A nyolcvanas évek elején Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konferencia munkatársának és a rendszerváltásig nem vettél részt a közéletben . A közéletben lényegében nem vettél részt, párttagot nem csináltak belőled. Időnként ugyan Aczél elvtárs, a párt ideológiai titkára rád szállt, de viszonylag elfogadhatóan túlélted a „nehezét”. Milyen mentséged volt erre?
– Valóban, komolyabb konfliktusok nélkül sikerült átvergődnöm a szabadulásom utáni évtizedeken. Voltak persze kellemetlenségeim, Aczél György időnként „megfegyelmeztetett” a beosztottaival. Mégis, az intézet, ahol dolgoztam, köszönhetően elsősorban kiváló igazgatónknak: Sőtér Istvánnak, a „béke szigete” volt. Néhány kellemetlen ügy kivételével, alig érzékeltem ötvenhatos szereplésem következményeit. Egy alkalommal például (még a hetvenes évek elején) el voltam tiltva a publikálástól, ezt úgy mondták akkoriban, hogy rákerültem a „konzultációs listára”, vagyis csak külön engedéllyel közölhettek tőlem valamit a folyóiratok. Aztán kiderült, hogy mindez egy tévedésen alapuló besúgói jelentés átmeneti következménye volt, azt jelentették rólam, hogy „illegálisan” juttatok el nyugatra kéziratokat – ez nem felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen hagytak dolgozni, rengeteget üldögéltem a könyvtárakban, céduláztam, minden esztendőben megjelent negyven-ötven tudományos vagy kritikai produkcióm. A közéletben nem vettem részt, egy időben, már a nyolcvanas évek második felében az intézeti szakszervezeti bizottság elnöke voltam (kollégáim „a mi Walesánknak” szólítottak, erre még büszke is lehettem). Egyetlen valamirevaló „ellenzéki” szerepvállalásom az volt, hogy én szerveztem meg az intézetben a tiltakozást a bősi erőmű ellen. Később viszont részt vettem az első lakiteleki találkozón, és volt némi szerepem a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában: különféle bizottságoknak voltam a tagja. Aztán rájöttem, hogy a politika nem nekem való. Ezután inkább az Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés közalapítvány elnökeként folytattam közéleti tevékenységet. Ma már csak az Anyanyelvi Konferenciánál dolgozom, természetesen ott is társadalmi munkában.
Irodalomkritikusként, irodalomtörténészként rendkívül termékeny vagy. Hány könyved jelent meg, s ezek közül melyeket tartasz fontosnak?
– Már említettem, hogy mindmáig kilencvenhat önálló könyvem látott napvilágot, mellettük hetvennégy olyan kiadvány, amelyet összeállítóként, sajtó alá rendezőként, szerkesztőként jegyeztem. Ez, ugye, összesen százhetven kötet (igaz, vannak közöttük ötven-hatvan lapos alkalmi kiadványok is). Emellett több száz, de inkább több ezer tanulmányom, könyvismertetésem, kisebb írásom is megjelent. Az első könyvem 1968 nyarán látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadónál Kuncz Aladárról, a két világháború közötti erdélyi irodalom neves egyéniségéről, az Erdélyi Helikon szerkesztőjéről – ez tulajdonképpen egyetemi szakdolgozatom kibővített változata volt. Fontosnak tartom a Déry Tiborról, Jékely Zoltánról, Radnóti Miklósról, Juhász Ferencről és Cselényi Lászlóról írott monográfiáimat, Sorsát kereső irodalom című tanulmánykötetemet, ez 1979-ben került az olvasó kezébe, és olyan írókat mutatott be, például Jékely Zoltánt, Ottlik Gézát, Mészöly Miklóst, akik akkor nem tartoztak az irodalompolitika kegyeltjei közé. Ugyancsak említésre méltónak gondolom A tárgyias költészettől a mitologizmusig című könyvemet 1981-ből, ez volt a kandidátusi disszertációm, és a „népi irodalom” költőit (Illyés Gyulát, Gulyás Pált, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt) mutatta be. Megemlíthetem A transzszilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája című munkámat 1983-ból, ez eszmetörténeti közelítést adott, és elég nagy vitát kavart, a „hivatalos” irodalompolitika (közelebbről E. Fehér Pál) mint közveszélyes nacionalistán elverte rajtam a port. Nem akarom folytatni: könyveim általában a huszadik század magyar irodalmával, több alkalommal a kisebbségi (elsősorban az erdélyi) magyar irodalommal foglalkoztak, több kötetet szenteltem a felvidéki magyar irodalomnak is. Jelenleg az erdélyi irodalom átfogó történetének megírása köt le, három terjedelmes kötet lesz ebből, az első már megjelent, a második megjelenése karácsonyra várható.
A hat (plusz öt) kötet!, „spenótnak” becézett akadémiai irodalomtörténet (a hatvanas évek közepétől jelent meg!), viszonylag tárgyilagosan ítélte meg évszázadok irodalmi alkotásait. Nem úgy a „leváltására” vállalkozó, szemléletében megújulni akaró, tiszteletet parancsoló háromkötetes irodalomtörténet. A hangzatos, „nagy nevek” (akik módszerében, felfogásában is valami „újat” kívántak adni!) képtelen hiánylistájukkal együtt sem váltották be azokat az elvárásokat és nem nyerték el a szakma elismerését. Jaspers fordulatával élve, „a filozófia mindig velünk van”. Vajon hol volt, amikor alkotói ennyire melléfogtak szándékaik beváltásának? Mi a véleményed erről a vállalkozásról?
– Nehezen nyilatkozom erről a munkáról, minthogy kezdeményezőit és szerkesztőit, így Szegedy–Maszák Mihályt és Veres Andrást becsülöm, mindkettejüket kiváló irodalomtudósnak tartom. Ugyanakkor valóban nehezen fogadható el az, hogy nagyszerű és korukban meghatározó szerepet betöltő magyar írók csak futólagosan vagy sehogyan sem kapnak a könyvben szerepet. Például Illyés Gyula, akit én – Ady, Babits, Móricz, Krúdy, József Attila és Németh László mellett – a huszadik századi magyar irodalom meghatározó egyéniségének tartok, szinte elsikkadt, költészetéről alig esik szó, Dsida Jenőnek pedig, aki a modern magyar líra kiváló egyénisége volt, ráadásul a kommunista korszakban mint katolikus költőt lényegében diszkriminálták, még a neve sem szerepel. Nehéz dolog ezt megérteni és elfogadni így, úgy tetszik, a jelen irodalomtörténet-írása ugyanúgy nem törekszik arra, hogy hiteles legyen, ahogy erre a kommunista korszak tudományossága sem törekedett. Remélhetőleg lesznek majd hitelesebb és átfogóbb irodalomtörténeti összefoglalások is. Jónak tartanám, ha minél több ilyen (különböző nézőpontokat, irodalomtörténeti „stratégiákat” képviselő) összefoglalás születne. Végleges, „definitív” irodalomtörténeti kép ugyanis nem létezik, az irodalomtörténet ugyanúgy „személyes” konstrukció, mint egy regény vagy egy útirajz – ezért is lehet az, hogy a máig legjobb magyar irodalomtörténet a Szerb Antalé.
A kisebbségi magyar irodalmak, mint a nemzeti irodalom természetes részei, erőteljes fejlődést bizonyítottak az elmúlt évtizedekben. Véleményed szerint (Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben vagy a Vajdaságban) hol tartanak ma a kisebbségi magyar irodalmak?
– A kisebbségi magyar irodalmak valóban sokat gyarapodtak az elmúlt évtizedekben, szellemiségük is sokat gazdagodott. Talán a következőkben tudom összefoglalni ezt a gyarapodást: először is igen sok fiatal tehetség lépett fel vagy még több idősebb író igazi tehetsége bontakozott ki igazán. Hadd említsem például (csak a felvidékiek közül) Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Grendel Lajost, Koncsol Lászlót, Cselényi Lászlót és Gál Sándort. Másodszor: teljesen újjá alakultak az irodalmi kultúra intézményei, ismét bebizonyosodott, hogy az irodalmi élet szabadsága hatalmas lendületet képes adni az alkotó munkának. Harmadszor: elmélyültek és természetessé váltak a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatai; vonatkozik ez az irodalmi intézmények (a folyóiratok, a könyvkiadók, az egyesületek) természetes kapcsolataira is. Ma széles körben tapasztalható a „nemzetegyesítés” stratégiájának igénye (sok esetben ez pusztán retorikát vagy éppen pártretorikát jelent), nos, az egyetlen terület, ahol ez a „nemzetegyesítés” valóban végbement: maga az irodalom. Olyan eredmény ez, amelyet jobban figyelembe kellene vennie a szellemi életnek, a politikának és természetesen a budapesti kormányzatnak (a jelenleginek és az eljövendőnek egyaránt). Szomorú módon nem tapasztalom ezt a figyelmet és a vele járó elkötelezettséget – ebben is előre kellene haladni az előttünk álló esztendőkben.
A kisebbségi magyar irodalmak helye, kötődése évtizedek óta nyitott kérdés és megújuló viták tárgya. Az elmúlt évtizedekben különböző elképzelések alakultak ki arról, vajon a szomszéd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hovatartoznak. Megszületett a kettős kötödés, hármas kötődés elmélete, mostanság meg a „nagy csend”. Mit takar szerinted ez a csend?
–.A „kettős kötődés” gondolata egy 1968-as budapesti írószövetségi vita keretében jelent meg (magam is jelen voltam ezen az eszmecserén). Azóta a „kettős” vagy „hármas” kötődés természetes helyzet és kívánalom lett, talán ezért sem esik róla annyi szó. Mára nem teljesítendő (kiharcolandó) program, hanem valóság. Tavaly, amikor (az 1968-as csehszlovákiai fordulat emlékére) konferenciát rendeztek a Kassa melletti Szepsiben, magam erről a régi vitáról tartottam előadást – érdeklődéssel találkoztam, ami azt tanúsítja, hogy a gondolat ma is időszerű. Valóban, egyszer irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak, művelődéspolitikusoknak le kellene ülniük egy konferenciaasztal mellé, és számot kellene vetniük azzal, hogy a jelenben milyennek kellene lennie a magyar irodalom belső kötődésrendszerének, nemzeti identitásának, a részirodalmak egymás közötti kap-csolatainak. Talán egy újabb Fábry Napok lehetne ennek az eszmecserének az alkalmas kerete.
Egy vita során Tőzsér Árpád azt a véleményt képviselte, hogy „a kisebbségi magyar irodalmak mindenekelőtt a maguk őslakos magyarsága iránt éreznek felelősséget és elkötelezettséget. (…) a szlovákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem „anyaország”. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk „csehszlovákiai magyar irodalom”, s nem csak a ’Csehszlovákiában élő magyar írók irodalma’” A „kettős”, sőt „hármas” kötődéssel egy 1967-ben Bécsben tartott előadásában Kányádi Sándor is azonosult ezzel a nézettel, ide sorolva „szülőanyja és dajkája” szerint „Erdély szellemi örökségét” is. A korábbi „kinyilatkoztatások szerint” mi változott e téren tájainkon?
– Azok a szellemi stratégiák, amelyeket annak idején Tőzsér Árpád és Kányádi Sándor képviselt, teljesen indokoltak voltak és részben ma is érvényesek. Hiszen a szlovákiai vagy az erdélyi magyar irodalom sajátszerűségének és autonómiájának elve egyszerűen a nemzeti (nemzetiségi) önvédelem szolgálatában fejlődött ki. Az úgynevezett „rendszerváltások”, vagyis 1989–1990 óta azonban sok minden megváltozott: egyrészt előtérbe került a magyar nemzeti irodalomnak, mint sajátos szellemi, kulturális, történelmi és „lelki” entitásnak a gondolata, másrészt lehetőség adódott arra, hogy ez az entitás a többségi társadalmak asszimilációs igyekezetével szemben fejtsen ki erőt, illetve váljék erőforrássá. Ez a lehetőség, egyszersmind követelmény mostanában éppen Szlovákiában vált stratégiai értelemben fontossá, minthogy az új szlovákiai nyelvtörvény radikálisan támadja a magyar nyelvhasználatot, a magyarságnak, mint határokon keresztül érvényesülő nemzeti identitásnak az eszméjét. Ezért fontosnak gondolom, hogy a magyar kisebbségi irodalmak hagyományainak, intézményrendszerének és sajátszerűségének a védelme és megőrzése mellett nagyobb hangsúlyt és szerepet kapjon az „egyetemes” magyar nemzeteszme és nemzeti kultúra ügye – mindez a kölcsönös felelősség és a közös önvédelem gondolatát helyezi előtérbe. Azt csak igen naiv elmék gondolhatják, hogy ilyen nemzeti önvédelemre manapság nincs szükség – mivel a parlamentáris demokrácia a nemzeti kérdéseket is megoldja. Ellenkezőleg, határozottabb és gyakorlatiasabb nemzeti önvédelmet kell kialakítani és meg kell találni ennek a politikai és kulturális eszközeit. A magyarság kollektív önvédelme ma erőtlen, tájékozatlan és esetenként hisztérikus (lehetőséget ad arra, hogy hiszterizált és akarnok szélsőjobboldali csoportosulások a zavarosban halásszanak). Éppen ezért biztosabb elvi alapokra, erőteljesebb nemzeti szolidaritásra, jobban működő kulturális egységre és józan, megfontolt politikai stratégiákra kellene bízni és alapozni a nemzeti önvédelem ügyét.
Nagy utazóként ismernek Téged ismerőseid, barátaid. Milyen élményekkel, emlékekkel élted meg mostanság az útjaidat? Igazított-e a „fazonon” az európai uniós tagság?
– Valóban sokat utazom: az Egyesült Államoktól Kínáig, Norvégiától Marokkóig jártam be a földtekét, nagyrészt a mögöttünk álló két évtizedben. Igen sok gondolatébresztő, meghitten baráti találkozás, ismerkedés emlékét őrzöm. (Tervezek is egy könyvet a közeljövőben, amely ezeknek az utazásoknak a tapasztalatait és tanulságait örökítené meg.) Szinte mindig „magyar ügyekben” utazom: Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Csikszeredára, Nagyváradra, Ungvárra, Szabadkára, Bécsbe – mindenütt vannak barátaim, mondjuk így: szövetségeseim. Legutóbb például Münchenben jártam, ahová a Pax Romana katolikus szervezet és az ottani magyar kulturális intézet hívott meg részben egy előadásra (az emigrációs irodalom magyarországi befogadásáról), részben annak kedvéért, hogy együttesen ünnepeljük meg a neves magyar történész: Borbándi Gyula kilencvenedik születésnapját. Mondhatom, igen felemelő és bíztató volt, hogy az ünnepelt milyen ékesszólással válaszolt arra a köszöntőre, amelynek megtartására engem kértek fel barátai. Utána feleségemmel Elzászban (ami kedves vidékeink közé tartozik) tettünk egy kis kirándulást. Ezt megelőzően több úgynevezett „nyári egyetemen” és egyéb konferencián, találkozón tartottam előadásokat: Tokajban (a hagyományos írótáborban), Balatonfenyvesen (a Soli Deo Gloria református szervezet rendezésében, jelen volt Erdélyi Géza felvidéki református püspök is), Győrben (a Galgóczi Erzsébetre emlékező tudományos tanácskozáson és a Radnóti Miklós-emlékkonferencián), Szegeden és Szolnokon (ugyancsak Radnóti-konferenciákon), Fonyódon, majd Szigetváron (a Berzsenyi Társaság összejövetelén), Csongrádon (a Magyar Könyvtárosok Egyesületének vándorgyűlésén), Kalotaszentkirályon (az Ady Endre-napokon), Nyíregyházán, Kisvárdán és Debrecenben (könyvbemutatókon), Békésben (tanár-továbbképző tanfolyamon), a vajdasági Kishegyesen (kulturális fesztiválon), Magyarkanizsán (a vajdasági írótalálkozón), Balatonföldváron (a Kárpátaljai Szövetség összejövetelén). A közeli napokban (ahogy már említettem) Münchenben és Elzászban jártam, most készülök Széphalomra (Sátoraljaújhely mellé, ahol tavaly nyílt meg a Kazinczy Ferenc emlékének szentelt AMagyar Nyelv Háza), az Anyanyelvi Konferencia tanácskozására, majd Kolozsvárra, az 1956-os emlékmű felavatására és Székelyudvarhelyre egy hagyományos irodalmi összejövetelre. Dolgom tehát van éppen elég – és mindemellett görgetem magam előtt irodalomtörténeti „sziszifuszként” az erdélyi magyar irodalom történetét feldolgozó háromkötetes összefoglalásomat. Az Európai Unió csak annyiban igazított ezeken a programokon, hogy most már Szlovákiába, Ausztriába, Szlovéniába utazva nem kell sorban állni a határsorompók előtt.
Roger Vailland írja valahol, „Írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni; vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben”. „Sok életed” ellenére hadd kérdezzem meg azt is, elégedett vagy-e önmagaddal, mi a véleményed pályatársaidról? Egyáltán, hogyan érzed magad a világban, melyben élsz, és milyen tervek foglalkoztatnak?
– Sajnos, nem érzem magam olyan jól a világban, mint, mondjuk, öt esztendővel korábban, amikor a hetvenedik születésnapomat ünnepeltem. Féltem a hazámat: nyugtalanít a mindent elöntő rémes korrupció, amivel naponta találkozom, rossz sejtelmeim vannak annak a „hideg” polgárháborúnak a következményei miatt, amelyet naponta tapasztalok, nem értem az ország gazdasági hanyatlásának körülményeit, és naponta tapasztalom, hogy a magyar értelmiség belső szolidaritása, amely két évtizede még történelemformáló erő volt, teljességgel szétesett. Mintha mindenki visszahúzódna a privát élet barlangjaiba, és mintha mindenkit csakis a pénzszerzés érdekelne: az, hogy milyen jövedelmekhez lehet jutni, és ezért milyen szolgálatokat kell tenni a hatalom jelenlegi vagy jövendő urainak. Magyarország ma – szellemi, erkölcsi, nemzeti értelemben – nem ugyanaz, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt. Szomorúan gondolok arra, hogy ha élne, mit gondolna erről Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Fábry Zoltán és Nagy László. A nemzetre leselkedő veszélyeket ma elsősorban nem a szlovák vagy a román nacionalizmus és magyarellenség okozza (ezeket le lehetne küzdeni: okos politikával, összefogással), hanem mi magunk: a hagyományos „pártoskodás”, amely már egyszer: Mohács idején majdnem halálra ítélte a magyarságot. Gyakran jut eszembe Ady Endre verse, A szétszóródás előtt: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. – Manapság magam is átélem a hagyományos magyar kiúttalanság elkeserítő tapasztalatait gondolom, már nem hosszú ideig. Hetvenöt esztendős vagyok, ebből több mint ötven esztendőn keresztül foglalkoztam a magyar irodalommal, Magyarország lehetséges elsüllyedését már nem az én dolgom lesz kommentálni és megsiratni. Remélem, lesznek, akiknek ez a süllyedés fájni fog. És a fájdalomból, legalábbis nemzeti tapasztalataink értelmében mindig feltámadhat a cselekvés készsége és ereje.
Derűt, erőt és egészséget kívánunk az elkövetkezendő évekhez, évtizedekhez… Meg azt is, hogy a cselekvőkészség és akarat mindig erősebb legyen a lemondó elszántságnál! Köszönöm a beszélgetést!
Fónod Zoltán
Megjelent: 2009. november 26. www.litera.hu (http://www.litera.hu/irodalom/beszelgetes-pomogats-belaval)
Az Irodalmi Szemle novemberi számáról
Az emberi jogok védelme vagy a „nyelvrendőrök” gátlástalansága…
A folyóirat novemberi száma foglalkozik azzal a feledésre méltó ostobasággal, melyet a szlovák nyelvtörvény ürügyén zúdítottak a szlovákiai magyar kisebbségre. A határtalan gorombasággal szemben az Európa Unió illetékesei, politikai és kulturális szervezetei is felemelték a szavukat. Pomogáts Béla, irodalomtörténész (Nyelvtörvény és civil társadalom című írásában) arról is tájékoztat bennünket, hogy az európai irodalmi és kulturális szervezetek, valamint a magyarországi intézmények – köztük a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete – is elutasította a szlovák nyelvtörvényt. Az MTA szervezésében rendezett tanácskozás állásfoglalását ezerötszáz tudós személyiség írta alá. Az MTA szervezésében rendezett tanácskozáson a kisebbségi magyar közösségek nyelvészei is részt vettek. Véleményük szerint az új szlovák nyelvtörvény sem tudományos, sem európai jogi nézőpontból nem állja meg a helyét. „Itt állunk … e magas hegytetőn” címmel Cselényi László (verssel és prózával) köszönti 75. születésnapja alkalmából Pomogáts Bélát. Az ünnepelt munkásságával –Emlékezések, számadások címmel – foglalkozik az a beszélgetés is, melyet . Fónod Zoltán készített. A beszélgetőtárs „ötvenhat októberével” indítja az emlékezést, nem hallgatva el azt sem, az élettörténet vonatkozásában joggal mondhatjuk, hogy az ünnepelt „szerencsés csillagzat alatt” született. . Pomogáts Béla munkássága kiváló alkalom arra is, hogy a beszélgetők bekalandozzák az egyetemes magyar irodalom gondjait és problémáit, a kisebbségi magyar irodalom gondjaival és eredményeivel együtt. A „kettős”, sőt „hármas” kötődéssel együtt, nem feledkeznek meg a „nemzeti önvédelemről”, vagy a magyarság „kollektív önvédelme” terén megélt „hiszterizált” állapotokról sem. A „nagy utazó” saját élményei, kalandozásai során a világban, vagy a kisebbségi magyarság „lelőhelyein”,nem titkolja azt sem, hogy a kisebbségi magyarság gyakran ki van szolgáltatva annak az „életformának”, melyet Ady Endre verséből (A szétszóródás előtt) jól ismerünk. A költő óriás félelmetes, figyelmeztető igazsága úgy szólt:„elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Érvényes volt ez az igazság a huszadik század fordulópontján, és érvényes ma is.
„Egy vers” címmel Kovács Győző értekezését olvashatjuk a folyóiratban. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséről van szó, melyben a költő drámai erővel jeleníti meg „a zsarnokság fizikai, lelki, társadalmi és intim szféráját” (ahogy Izsák József írta egyik tanulmányában). Az éber lét útján a vershez címmel közli a folyóirat Szitár Katalin tanulmányát, melyben Radnóti versvilágát vizsgálja a szerző, akinek előadása a Levél a hitveshez című tanácskozáson hangzott el. Jó érzékkel „vallatja” Radnótit, tényként kezelve, azt az igazságot, hogy a Bori notesz versei, (és itt Ortutay Gyulát idézi!) „József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotásai”. Kellő tapintattal járja körül a vágy világát, szimbólumait, vagy jó érzékkel megidézi a halál szövegvilágát.. Szimpatikus a „jelzőiskola” kutatása is Radnóti költészetében. Vélhetően nemcsak a nő/ a hitves alakjában testet öltő hitet teremtik újjá ezek a megállapítások, hanem a „nőiesség” gyengéd képisége óhatatlanul invokálja a „szakrális cselekvést” is.
Polgár Anikó tanulmánya „egy iskoladráma levélbetétjének fordítástörténeti tanulságait” vizsgálja. Megítélése szerint: „az antik költészet (máig megíratlan) magyar fordítástörténe-tében minden bizonnyal kiemelt fejezetet kell majd szentelni az iskoladrámáknak”. És hogy a tanulmány írója valóban komolyan gondolja ezt az adósságcsökkentést, a példák és utalások teszik félreérthetetlenné szándékait, elképzeléseit. Megítélése szerint Devecseri Gábor megállapításai amolyan „mérföldkövekként” is felfoghatók, és a „ „három fordítási fázist” megkülönböztető Goethéjével rokon”. Gazdag a kínálat, melyeket Polgár Anikó felvonultat, és gazdagok a művek is, melyeket megidéz. Ebben a tiszteletre méltó „sereglésben”, retorikájával együtt, vélhetően Ovidius viszi el a pálmát. Találóan bájos az a bölcsesség is, ahogy a féltékeny feleségeket okítja az egyik drámai hős: „Nints itthon a Király, most batran itt hálhatz, / Phaedránál, mint teczik, csak ugy musikálhatsz”.
Közli a folyóirat Juhász Ferenc és Gágyor József verseit, valamint Kozsár Zsuzsanna erotikával átszött történeteit, illetve Vasi Szabó János és Miloš Janoušek elbeszélését.. A könyvkritikák között olvashatjuk Szalay Zoltán (Grecsó Krisztián: Tánciskola című kötetéről írt) kritikáját és Tőkéczky László vendégkritikáját (Közép-Európa és a magyarság története egy cseh politológus szemével címmel).
A folyóirat képanyagát a Kortárs Magyar Galéria (Dunaszerdahely) kiállítási anyagából, Tenk László festőművész képeiből válogatták.
