Figyeljük egymást, a regény és én - DARVASI LÁSZLÓ
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2834
Darvasi László Törökszentmiklóson született, Szegeden diplomázott 1986-ban, tanított, a Délmagyarország kulturális rovatát vezette 1989-től, majd a Pompeji című folyóiratot szerkesztette. Tizenhat esztendeje az Élet és Irodalom munkatársa. Új nagyregénye, a Virágzabálók az idei év itthoni irodalmi szenzációja.
A Virágzabálók XIX. századi történet, de persze nem dokumentumregény, hanem fikció a javából. Nagy mese, közel 700 oldalon át, egyetlen lendülettel. Szeged-regényként emlegetik többen, nekem inkább Tisza-regény, olykor lágy, máskor sodró, hömpölygő, áradó, elementáris - mint a Tisza.
- Jól érzékelhető, mennyire otthonosan érzed magad abban a korban, milyen alaposan "készültél" a XIX. századi Szegedből, a Monarchia korából. Olvasol, "tanulsz", aztán egyszer csak megelevenedik a kor, egy történet? És akkor már könnyű a figurákat abban a korban "mozgatni"?
- Az eredendő témám az árvíz volt, azok a szörnyű, de lenyűgöző pillanatok, amikor egy rettegő városra zúdul a bömbölő víz. Hat éve kezdtem ennek a katasztrófának az eseményeit nézegetni, olvastam Mikszáthot, Jókait, korabeli hírlapokat, sok, sok helytörténészt, mint például Szabó Lászlót vagy a csodálatos Bálint Sándort, és közben úgynevezett hősökön is gondolkodtam. Egyre inkább láttam egy szabad, álmodozó nőt, aki valahogy mindig világos ruhákban volt. Belőle formálódott Klára. És láttam két, erősen különböző férfit, ők lettek a Szép-testvérek, a fanyar botanikus: Imre és a vérnősző Péter. De ahhoz, hogy a teljesség illúziójával mutathassam az életüket, egyre visszább kellett ballagnom az időben. Így jutottam el a reformkori Szeged fapallókat kanyarogtató utcáira, és aztán indultam újra visszafelé, a nagy katasztrófa irányába, a forradalom, a szabadságharc, a megtorlás évein keresztül. Egyébként örülök, hogy Tisza-regényként említed a Virágzabálókat, mert amennyire Szeged-regény, nyilván annyira Tisza-regény is.
- Számomra a regénybeli emberek, a legendaalakok mellett a Tisza is főszereplő.
- Nekem a Tisza Szegednél mindig idegen volt kissé. A Szolnok környéki Tiszát ismerem. Tízévesen átúsztam, ittam és halat fogtam belőle, éjszakáztam a partján, láttam az alkonyatát és a hajnalát. Ez az én Tiszám. Szegeden viszont már másik, valahogy önteltebb, kevésbé titokzatos Tisza veszi be a nagykanyart. Jó, persze ott van a Boszorkány-sziget, a maga nem éppen derűs múltjával.
- Igazi multikulturális világot ábrázolsz a regényben. Noha voltak kisebb etnikai ellentétek, ez a sokszínűség nem valami írói vágykép?
- Azt, hogy Szeged akkoriban miféle város volt, igazából nem tudom. Nem is ezt akartam megtudni. Persze, sokféle nációjú város volt, aztán a békés egymás mellett élés mindennapjainak szerződését tragikus módon mondta föl a forradalom türelmetlensége. Inkább azt tudom, milyen az én Szegedem. Ez a Szeged-kép ugyanis az enyém. Ez nem történeti, nem egzakt kép. Ez mérhetetlenül szubjektív és poétikus kép, noha kár lenne vitatni, hogy szükségem volt a realitás fogódzóira. Fantáziálni ugyanis csak a realitások figyelembevételével lehet. És nem árt felkészülni arra sem, hogy az úgynevezett valóság egyszer csak megmutatja a legképtelenebb ábrázatát. Ezek szép, tanulságos vereségek. Tudod, van énnekem öt könnymutatványosom egy másik regényben, s közülük a magyar figurám apró, fekete köveket sír. Elmentem egyszer egy szegedi gimnáziumba, ahol a rendhagyó óra után kaptam egy újságcikket a magyar tanártól. E cikk máig megvan nekem. Arról szól, hogy Indiában köveket sír egy gyermek, erős fájdalmak közepette.
- Mindeközben egy nagy cigány mitológia is finom szálakkal kapcsolódik a főszereplők életéhez. Ez a téma miért izgatott?
- A cigányság világában megmutatkozó szélsőségek vonzottak. A szabadságuk, a kitaszítottságuk, a nyomoruk, az esendőségük. A cigány meséket ősi szépség és különös, költői brutalitás hatja át. Írtam néhányat magam is. Volt, van a cigánynak egy erős sztereotípiája. Szabad, vad nép, aki táncol, hegedül, és nincs időérzéke. Nem hihettem, hogy ezt a közhelygyűjteményt nem lehetne fölülírni!
- De nem dermesztő, amikor hat évig írsz egy regényt, s hat esztendő múlva "beleszól" a valóság?
- A kötelező irodalom Esterházy Péter dolgozata, amely a szavak csodálatos életét taglalja. Esterházy azt mondja, a szavaknak ideje van. És ebből az következik, teszem hozzá, hogy sorsa is van. Én a cigány szónak igyekeztem megmutatni a sorsát, arra azonban nem lehetett gondolni, vagy éppenséggel nem gondoltam rá, hogy bizonyos mai társadalmi folyamatok az eszkalálódás, valami szörnyű radikalizálódás irányába mutatnak majd. A kérdés tehát ez: ami most velünk történik, benne van-e az én poétikai paklimban?
- Fontos, hogy benne legyen?
- Könnyen lehet, hogy tévedek. Hogy nem korrekt, amit hirtelenjében gondoltam, most, amikor beszélgetünk, vagyis hogy akkor van poétikai értelemben igazam - már amennyiben lehet így igazam - amennyiben szeretném, hogy ez a többoldalú társadalmi radikalizálódás ne legyen idegen az én cigányábrázolásom pillanataitól. Az a lényeg, hogy a történetek, amiket írok, többrétegűek legyenek. Legyen bennük duplafenék, pince, padlás, titkos szoba. Lehetnek bennük szekrények, csontvázakkal, kincsekkel. S hogy a szavaim ne rémüljenek meg, és még csak zavarba se jöjjenek, ha tragikusabb színekkel átfestett ruhában áll elébük a valóság. Vagyis az az alapkérdés, hogy az én cigány szavam, az én cigány történetem zavarba jön-e attól, ami ma a tárgyban Magyarországon történik.
- A Virágzabálókban sokféle, hihetetlenül erőteljes figura elevenedik meg előttünk. Ennyire szeretsz többféle ember bőrébe bújni? Vagy izgat az emberi sorsok elmesélhetősége?
- Vannak kiváló írók, akik többnyire a saját énükből dolgoznak, hogy ti. csak én bírok versemnek hőse lenni, oké, ám nekem annál kalandosabb írói kihívás kevés akad, hogy miként tudok hitelesen ábrázolni egy zsidó hétköznapot, szombatot, törvénysértést. Az én családi indíttatásom kevés kulturális és tradicionális meghatározottsággal bírt. Anyám, persze, ragyogóan nevelt, de a rokonság kicsi volt. Akadtak családi történetek, tragikusak is, de nem volt, hogy is mondjam, erős a kulturális beágyazottság. Nekem nem kellett a származásnak ilyen-olyan terhével megküzdenem, harcolnom, tagozódnom, vagy opponálnom. Így amikor mint író egy emberre néztem, a nulláról indultam. Örülök, hogy bárki lehetek, cigány, zsidó vagy szerb. De persze mi derül ki folyton?! Hogy jó, bárki lehetek, ám csakis itt, Európa keletibb, zaklatottabb féltekén.
- Ahogy a regény fülszövegében is szerepel, árad itt minden, a Tisza, az érzelmek, a mítoszok sora. Ugyanakkor ezt az áradást írás közben nyilván kordában kellett tartanod ahhoz, hogy ne legyen dagályos a történet. Miközben ez nagy mese, tele varázslatos legendákkal, álmokkal, csodákkal, nehéz arra is figyelni, hogy a mesélőkedv ne ragadjon magával?
- Nem lehet mindig figyelni. És talán nem is kell. Miközben egy ilyen regényt írok, számtalanszor odaveszek magam is. Az ilyen regényhez éppúgy szükség van őrült pillanatokra, mint a józan mérlegelésekre. De hamar rájövök, hogy amit létrehoztam, annak - konkrétan a regénynek - épp úgy van akarata, vannak szempontjai, vágyai, mint nekem. A formálódó anyag olyan sajátosságot tár fel, mond el magáról, amire nem is gondoltam. Hosszas, szenvedélyes tárgyalások folynak. Figyeljük egymást, a regény és én. Észreveszem, hogy be akar csapni. Ő vesz észre hasonlót. Szeretem, ő pedig gyűlöl. Én gyűlölöm, ő könyörög, hogy folytassam. Ma a gyermeke vagyok, holnap az apja. Titkai lesznek, amiket csak a megjelenés után tudok meg én is, és nem is tőle.
- A Virágzabálókból árad a szabadság érzete, olyan érzésem volt olvasás közben, hogy hat éven át szárnyalva, hihetetlenül felszabadultan írtad ezt a regényt. Így volt?
- Hát nem mindegy, hogy boldogan vagy boldogtalanul, könnyedén vagy nehézkesen dolgozom? Nekem természetesen nem mindegy, de ez az én személyes ügyem. Nagyon tudok szorongani regényírás közben, és csodás kétségbeeséseket élek át, és mégis az a helyzet, hogy íróként ilyenkor vagyok a leginkább szabad.
- Már a címben lévő zabálás is érzékeltet valami elementáris dolgot, hiszen nem szoktunk virágot zabálni.
- Szabad emberekre vágytam. Szenvedélyes emberekre. Olyan alakokat akartam, akik kilógnak, akik mások. Mondják ezt a hiány poétikájának is. Én meg mondhatom a lehetségesség költészetének. Egyébként pedig szoktunk virágot zabálni. Éppen csak nem vesszük észre, hogy amit teszünk, virágzabálás. Vagy nem úgy nevezzük.
- Bármennyire írsz is közben mást, például tárcákat az ÉS-nek, hat év borzasztóan hosszú idő. Hogyan lehet ennyi időn át együtt élni egy regény korával, figuráival, fenntartani egy ilyen erős hangulatot?
- Azért is marad meg az érdeklődés, mert sokszor magam sem tudom, mi történik a következő oldalon. Vagy, esetleg megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy ennek a szegény figurámnak idővel meg kell halnia, de a halálhoz vezető út homályos és titokzatos. Kicsit úgy van ez, hogy a regény írásakor naponta beülök egy moziba vagy egy színházba. Tátott szájjal nézem, mi történik, félek, ámulok, csodálkozom, vagy kényelmetlenül érzem magam, olyan pocsék a játék. De amikor nagyon kínos a jelenet, el lehet érni, hogy játsszák, forgassák, vagy vágják újra.
- Nem zavar, ha mást is írsz közben? Vagy éppen jól jön nagyregény közben?
- Mindig sokfelé dolgoztam, és sokfélét. Nem zavar, ez alkati kérdés, nem erény.
- Szív Ernőként írsz régóta tárcákat. Nem valamilyen rejtőzködésből született meg Szív Ernő?
- Nem, nem. Újságíró voltam, védtem volna a Darvasi nevet a szörnyű tudósításoktól vagy a nagyszerű gyárriportoktól...
- Akkor mégis csak valamilyen rejtőzködésből született.
- Inkább abból, hogy a tag pillanatok alatt kitalálta magát. Élni, ellenkezni, szeretni kezdett. Nagy barátja volt Baka Pista költő szegedi tárcaírójának, Bakó Andrásnak, sok kedves, szomorú kalandjuk történt meg együtt. Azóta megjelent három könyve is. És a fiókban mennyi van még!
- Akkor túl jó játék, ezért nem hagyod most már abba?
- Szív ki is kérné magának ezt a minősítést, ha éppen velünk lenne. Sebeket, sérelmeket és fájdalmakat mutogatna, olyan örömködésekre hívná föl a figyelmet, amelyek kétségtelenül mélyebb, de legalábbis megfontolandó értelemmel is bírnak. Dicsérné az őszt. Elmondaná, miért fél a nők lábujjaitól. Elmondaná, hol kell használt Istent venni, természetesen, mert az újjal sok baj van. Vannak olvasók, akik Szívet jobban szeretik, mint Darvasit. És ez Szívnek nagyon, nagyon tetszik.
- Törekszel a többműfajúságra, vagy ez csak így alakult? Egyszerűen jó egy nagyregény közben rövid tárcákat is írni? Vagy utána, mondjuk, drámát? Vagy ennyire tiszteled a műfaji követelményeket?
- Szerintem tisztelni illik a műfaji követelményeket. Például a tárca közben tisztelni kell, hogy tárcát írsz, és napilapba írsz. A tárca napilapos olvasója széles merítést föltételez, afféle népfrontos igény működik. Megint más lesz a mondat, ha hetilapba repül. A regény írása közben azt lehet jó érzéssel és önfeledten tisztelni, hogy semmit, de az ég adta világon semmit sem kell tisztelni!
- A könyv végén három német alapítvány is szerepel támogatóként, mellettük pedig az NKA alkotói ösztöndíja. Ezek nélkül meg tudnál írni egy ilyen nagyregényt? A kérdést egyenesen is föltehetem: miből él az író, ha magyar?
- Több lábon áll a szerző egzisztenciája. Az jó, hogy abból élek, hogy írok. Nem könnyű dolog, de jó. Ez az én döntésem, az én lehetőségem. Ám a tárca, miközben a regény ellen dolgozik, mert időt, erőt, ötleteket vesz el tőle, aközben el is tartja. Egyensúlyokat, prioritásokat kell találni. És sok, sok nemet kell mondani.
- Éltél már hosszabb ideig külföldön, Berlinben egy évig, DAAD-ösztöndíjjal, az utóbbi időben meg sok időt töltesz New Yorkban. Pár hónap ott, pár hónap itthon. Lehet, hogy ez a kettős lét is szabadságot ad? Meg másfajta rálátást az itthoni életünkre?
- Sokat utazom, valóban, Berlin és New York valóban kitüntetett városok az életemben. De tudod, hol a legjobb? Az íróasztalnál. És akkor az bárhol lehet. Például itt, Budapesten.
A Virágzabálók XIX. századi történet, de persze nem dokumentumregény, hanem fikció a javából. Nagy mese, közel 700 oldalon át, egyetlen lendülettel. Szeged-regényként emlegetik többen, nekem inkább Tisza-regény, olykor lágy, máskor sodró, hömpölygő, áradó, elementáris - mint a Tisza.- Jól érzékelhető, mennyire otthonosan érzed magad abban a korban, milyen alaposan "készültél" a XIX. századi Szegedből, a Monarchia korából. Olvasol, "tanulsz", aztán egyszer csak megelevenedik a kor, egy történet? És akkor már könnyű a figurákat abban a korban "mozgatni"?
- Az eredendő témám az árvíz volt, azok a szörnyű, de lenyűgöző pillanatok, amikor egy rettegő városra zúdul a bömbölő víz. Hat éve kezdtem ennek a katasztrófának az eseményeit nézegetni, olvastam Mikszáthot, Jókait, korabeli hírlapokat, sok, sok helytörténészt, mint például Szabó Lászlót vagy a csodálatos Bálint Sándort, és közben úgynevezett hősökön is gondolkodtam. Egyre inkább láttam egy szabad, álmodozó nőt, aki valahogy mindig világos ruhákban volt. Belőle formálódott Klára. És láttam két, erősen különböző férfit, ők lettek a Szép-testvérek, a fanyar botanikus: Imre és a vérnősző Péter. De ahhoz, hogy a teljesség illúziójával mutathassam az életüket, egyre visszább kellett ballagnom az időben. Így jutottam el a reformkori Szeged fapallókat kanyarogtató utcáira, és aztán indultam újra visszafelé, a nagy katasztrófa irányába, a forradalom, a szabadságharc, a megtorlás évein keresztül. Egyébként örülök, hogy Tisza-regényként említed a Virágzabálókat, mert amennyire Szeged-regény, nyilván annyira Tisza-regény is.
- Számomra a regénybeli emberek, a legendaalakok mellett a Tisza is főszereplő.
- Nekem a Tisza Szegednél mindig idegen volt kissé. A Szolnok környéki Tiszát ismerem. Tízévesen átúsztam, ittam és halat fogtam belőle, éjszakáztam a partján, láttam az alkonyatát és a hajnalát. Ez az én Tiszám. Szegeden viszont már másik, valahogy önteltebb, kevésbé titokzatos Tisza veszi be a nagykanyart. Jó, persze ott van a Boszorkány-sziget, a maga nem éppen derűs múltjával.
- Igazi multikulturális világot ábrázolsz a regényben. Noha voltak kisebb etnikai ellentétek, ez a sokszínűség nem valami írói vágykép?
- Azt, hogy Szeged akkoriban miféle város volt, igazából nem tudom. Nem is ezt akartam megtudni. Persze, sokféle nációjú város volt, aztán a békés egymás mellett élés mindennapjainak szerződését tragikus módon mondta föl a forradalom türelmetlensége. Inkább azt tudom, milyen az én Szegedem. Ez a Szeged-kép ugyanis az enyém. Ez nem történeti, nem egzakt kép. Ez mérhetetlenül szubjektív és poétikus kép, noha kár lenne vitatni, hogy szükségem volt a realitás fogódzóira. Fantáziálni ugyanis csak a realitások figyelembevételével lehet. És nem árt felkészülni arra sem, hogy az úgynevezett valóság egyszer csak megmutatja a legképtelenebb ábrázatát. Ezek szép, tanulságos vereségek. Tudod, van énnekem öt könnymutatványosom egy másik regényben, s közülük a magyar figurám apró, fekete köveket sír. Elmentem egyszer egy szegedi gimnáziumba, ahol a rendhagyó óra után kaptam egy újságcikket a magyar tanártól. E cikk máig megvan nekem. Arról szól, hogy Indiában köveket sír egy gyermek, erős fájdalmak közepette.
- Mindeközben egy nagy cigány mitológia is finom szálakkal kapcsolódik a főszereplők életéhez. Ez a téma miért izgatott?
- A cigányság világában megmutatkozó szélsőségek vonzottak. A szabadságuk, a kitaszítottságuk, a nyomoruk, az esendőségük. A cigány meséket ősi szépség és különös, költői brutalitás hatja át. Írtam néhányat magam is. Volt, van a cigánynak egy erős sztereotípiája. Szabad, vad nép, aki táncol, hegedül, és nincs időérzéke. Nem hihettem, hogy ezt a közhelygyűjteményt nem lehetne fölülírni!
- De nem dermesztő, amikor hat évig írsz egy regényt, s hat esztendő múlva "beleszól" a valóság?
- A kötelező irodalom Esterházy Péter dolgozata, amely a szavak csodálatos életét taglalja. Esterházy azt mondja, a szavaknak ideje van. És ebből az következik, teszem hozzá, hogy sorsa is van. Én a cigány szónak igyekeztem megmutatni a sorsát, arra azonban nem lehetett gondolni, vagy éppenséggel nem gondoltam rá, hogy bizonyos mai társadalmi folyamatok az eszkalálódás, valami szörnyű radikalizálódás irányába mutatnak majd. A kérdés tehát ez: ami most velünk történik, benne van-e az én poétikai paklimban?
- Fontos, hogy benne legyen?
- Könnyen lehet, hogy tévedek. Hogy nem korrekt, amit hirtelenjében gondoltam, most, amikor beszélgetünk, vagyis hogy akkor van poétikai értelemben igazam - már amennyiben lehet így igazam - amennyiben szeretném, hogy ez a többoldalú társadalmi radikalizálódás ne legyen idegen az én cigányábrázolásom pillanataitól. Az a lényeg, hogy a történetek, amiket írok, többrétegűek legyenek. Legyen bennük duplafenék, pince, padlás, titkos szoba. Lehetnek bennük szekrények, csontvázakkal, kincsekkel. S hogy a szavaim ne rémüljenek meg, és még csak zavarba se jöjjenek, ha tragikusabb színekkel átfestett ruhában áll elébük a valóság. Vagyis az az alapkérdés, hogy az én cigány szavam, az én cigány történetem zavarba jön-e attól, ami ma a tárgyban Magyarországon történik.
- A Virágzabálókban sokféle, hihetetlenül erőteljes figura elevenedik meg előttünk. Ennyire szeretsz többféle ember bőrébe bújni? Vagy izgat az emberi sorsok elmesélhetősége?
- Vannak kiváló írók, akik többnyire a saját énükből dolgoznak, hogy ti. csak én bírok versemnek hőse lenni, oké, ám nekem annál kalandosabb írói kihívás kevés akad, hogy miként tudok hitelesen ábrázolni egy zsidó hétköznapot, szombatot, törvénysértést. Az én családi indíttatásom kevés kulturális és tradicionális meghatározottsággal bírt. Anyám, persze, ragyogóan nevelt, de a rokonság kicsi volt. Akadtak családi történetek, tragikusak is, de nem volt, hogy is mondjam, erős a kulturális beágyazottság. Nekem nem kellett a származásnak ilyen-olyan terhével megküzdenem, harcolnom, tagozódnom, vagy opponálnom. Így amikor mint író egy emberre néztem, a nulláról indultam. Örülök, hogy bárki lehetek, cigány, zsidó vagy szerb. De persze mi derül ki folyton?! Hogy jó, bárki lehetek, ám csakis itt, Európa keletibb, zaklatottabb féltekén.- Ahogy a regény fülszövegében is szerepel, árad itt minden, a Tisza, az érzelmek, a mítoszok sora. Ugyanakkor ezt az áradást írás közben nyilván kordában kellett tartanod ahhoz, hogy ne legyen dagályos a történet. Miközben ez nagy mese, tele varázslatos legendákkal, álmokkal, csodákkal, nehéz arra is figyelni, hogy a mesélőkedv ne ragadjon magával?
- Nem lehet mindig figyelni. És talán nem is kell. Miközben egy ilyen regényt írok, számtalanszor odaveszek magam is. Az ilyen regényhez éppúgy szükség van őrült pillanatokra, mint a józan mérlegelésekre. De hamar rájövök, hogy amit létrehoztam, annak - konkrétan a regénynek - épp úgy van akarata, vannak szempontjai, vágyai, mint nekem. A formálódó anyag olyan sajátosságot tár fel, mond el magáról, amire nem is gondoltam. Hosszas, szenvedélyes tárgyalások folynak. Figyeljük egymást, a regény és én. Észreveszem, hogy be akar csapni. Ő vesz észre hasonlót. Szeretem, ő pedig gyűlöl. Én gyűlölöm, ő könyörög, hogy folytassam. Ma a gyermeke vagyok, holnap az apja. Titkai lesznek, amiket csak a megjelenés után tudok meg én is, és nem is tőle.
- A Virágzabálókból árad a szabadság érzete, olyan érzésem volt olvasás közben, hogy hat éven át szárnyalva, hihetetlenül felszabadultan írtad ezt a regényt. Így volt?
- Hát nem mindegy, hogy boldogan vagy boldogtalanul, könnyedén vagy nehézkesen dolgozom? Nekem természetesen nem mindegy, de ez az én személyes ügyem. Nagyon tudok szorongani regényírás közben, és csodás kétségbeeséseket élek át, és mégis az a helyzet, hogy íróként ilyenkor vagyok a leginkább szabad.
- Már a címben lévő zabálás is érzékeltet valami elementáris dolgot, hiszen nem szoktunk virágot zabálni.
- Szabad emberekre vágytam. Szenvedélyes emberekre. Olyan alakokat akartam, akik kilógnak, akik mások. Mondják ezt a hiány poétikájának is. Én meg mondhatom a lehetségesség költészetének. Egyébként pedig szoktunk virágot zabálni. Éppen csak nem vesszük észre, hogy amit teszünk, virágzabálás. Vagy nem úgy nevezzük.
- Bármennyire írsz is közben mást, például tárcákat az ÉS-nek, hat év borzasztóan hosszú idő. Hogyan lehet ennyi időn át együtt élni egy regény korával, figuráival, fenntartani egy ilyen erős hangulatot?- Azért is marad meg az érdeklődés, mert sokszor magam sem tudom, mi történik a következő oldalon. Vagy, esetleg megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy ennek a szegény figurámnak idővel meg kell halnia, de a halálhoz vezető út homályos és titokzatos. Kicsit úgy van ez, hogy a regény írásakor naponta beülök egy moziba vagy egy színházba. Tátott szájjal nézem, mi történik, félek, ámulok, csodálkozom, vagy kényelmetlenül érzem magam, olyan pocsék a játék. De amikor nagyon kínos a jelenet, el lehet érni, hogy játsszák, forgassák, vagy vágják újra.
- Nem zavar, ha mást is írsz közben? Vagy éppen jól jön nagyregény közben?
- Mindig sokfelé dolgoztam, és sokfélét. Nem zavar, ez alkati kérdés, nem erény.
- Szív Ernőként írsz régóta tárcákat. Nem valamilyen rejtőzködésből született meg Szív Ernő?
- Nem, nem. Újságíró voltam, védtem volna a Darvasi nevet a szörnyű tudósításoktól vagy a nagyszerű gyárriportoktól...
- Akkor mégis csak valamilyen rejtőzködésből született.
- Inkább abból, hogy a tag pillanatok alatt kitalálta magát. Élni, ellenkezni, szeretni kezdett. Nagy barátja volt Baka Pista költő szegedi tárcaírójának, Bakó Andrásnak, sok kedves, szomorú kalandjuk történt meg együtt. Azóta megjelent három könyve is. És a fiókban mennyi van még!
- Akkor túl jó játék, ezért nem hagyod most már abba?
- Szív ki is kérné magának ezt a minősítést, ha éppen velünk lenne. Sebeket, sérelmeket és fájdalmakat mutogatna, olyan örömködésekre hívná föl a figyelmet, amelyek kétségtelenül mélyebb, de legalábbis megfontolandó értelemmel is bírnak. Dicsérné az őszt. Elmondaná, miért fél a nők lábujjaitól. Elmondaná, hol kell használt Istent venni, természetesen, mert az újjal sok baj van. Vannak olvasók, akik Szívet jobban szeretik, mint Darvasit. És ez Szívnek nagyon, nagyon tetszik.
- Törekszel a többműfajúságra, vagy ez csak így alakult? Egyszerűen jó egy nagyregény közben rövid tárcákat is írni? Vagy utána, mondjuk, drámát? Vagy ennyire tiszteled a műfaji követelményeket?
- Szerintem tisztelni illik a műfaji követelményeket. Például a tárca közben tisztelni kell, hogy tárcát írsz, és napilapba írsz. A tárca napilapos olvasója széles merítést föltételez, afféle népfrontos igény működik. Megint más lesz a mondat, ha hetilapba repül. A regény írása közben azt lehet jó érzéssel és önfeledten tisztelni, hogy semmit, de az ég adta világon semmit sem kell tisztelni! - A könyv végén három német alapítvány is szerepel támogatóként, mellettük pedig az NKA alkotói ösztöndíja. Ezek nélkül meg tudnál írni egy ilyen nagyregényt? A kérdést egyenesen is föltehetem: miből él az író, ha magyar?
- Több lábon áll a szerző egzisztenciája. Az jó, hogy abból élek, hogy írok. Nem könnyű dolog, de jó. Ez az én döntésem, az én lehetőségem. Ám a tárca, miközben a regény ellen dolgozik, mert időt, erőt, ötleteket vesz el tőle, aközben el is tartja. Egyensúlyokat, prioritásokat kell találni. És sok, sok nemet kell mondani.
- Éltél már hosszabb ideig külföldön, Berlinben egy évig, DAAD-ösztöndíjjal, az utóbbi időben meg sok időt töltesz New Yorkban. Pár hónap ott, pár hónap itthon. Lehet, hogy ez a kettős lét is szabadságot ad? Meg másfajta rálátást az itthoni életünkre?
- Sokat utazom, valóban, Berlin és New York valóban kitüntetett városok az életemben. De tudod, hol a legjobb? Az íróasztalnál. És akkor az bárhol lehet. Például itt, Budapesten.
Szerző: Eszéki Erzsébet
Fotó: Kováts Dániel
Fotó: Kováts Dániel
Megjelent: 2009. október 13. kultura.hu (http://kultura.hu/main.php?folderID=1181&ctag=articlelist&articleID=291321&iid=1)
