Évtizedek óta tapasztaljuk az olvasás iránti kedv lanyhulását. A kutatók sokféle okra vezetik vissza e jelenséget, de a káros következmények is sokfélék. Erről beszélgettünk dr. Demeter Katalinnal, a Pető Intézet tanszékvezető tanárával, aki tanításelméletet tanít, emellett pedig harmincöt esztendeje foglalkozik a hat-tíz évesek tanulásával, többek között az olvasás elsajátításával. Kérdésemre, hogy mi is az olvasás, a következő választ adja:

– Az olvasás az írásbeliség egyik oldala. Jelentősége abban áll, hogy módot ad teret és időt áthidaló kommunikációra: el lehet olvasni a Tasmániából kapott levelet és az ötezer évvel ezelőtt rögzített információt is. Kiemelt szerepe van az önképzésben, önművelésben, emellett kellemes kikapcsolódást nyújt.

– Gondolom, nagy szerep hárul az olvasás megszerettetésében az iskoláskor első négy évére.

– Természetesen, hiszen az olvasás alapjait ebben az életkorban kell elsajátítani. Ekkor ismerkedik meg a gyermek a jelrendszerrel, a betűkkel, ekkor tanulja meg ezek leírását és elolvasását, s talán ez idő tájt érez rá először az olvasás szépségére. De bármilyen jól ismeri is a kisdiák az alsó tagozat vége felé a betűket, bármilyen folyékonyan is olvassa tízéves korára olvasókönyve mondatait, az olvasás tanulását nem tekinthetjük befejezettnek: további fejlődésre van szükség. Ennek azonban akadálya van, s ez – eltekintve az iskolán kívüli, romboló nyelvi környezettől – az oktatásban tapasztalható szóbeliség uralma. Mert az alsó tagozat után magyarázó tanítás következik, vagyis nincs kellő súlyú szándék arra vonatkozóan, hogy a gyerek a tankönyvet maga olvassa el, értőn, értelmezőn, és közben maga eméssze meg a problémákat. Ha önállóan olvasná a biológia, földrajz, magyar és egyéb tankönyveket, akkor minden tárgy a rá jellemző szaknyelv, szókészlet és jelrendszer segítségével járulna hozzá olvasási képessége fejlődéséhez. Közben számos új szó, kifejezés, szófordulat épülne be a nyelvezetébe. (Ehhez természetesen olvasni érdemes, nyelvileg igényes tankönyvek kellenek.) Az olvasás tehát nem tízéves korra megszerezhető, örökérvényű készség – ha úgy tetszik: technika –, hanem képesség, amelyet állandóan fejleszteni, építeni kell. Gondoljon csak arra, hogy a dezoxiribonukleinsav szóval a tanuló középiskolás korában találkozik először: az előtt ezt a szót képtelen első rápillantásra elolvasni. Vagy itt egy másik példa: leírnék valamit a jegyzetfüzetébe, ha megengedi. A következő két szót látom:

PÁCSÓ

GAZSARABOLÓ.

A másodikat hamar felismerem: gaz sarabolására alkalmas eszközt jelent (talán az segített, hogy előző nap vettem egy kaszához hasonló, de annál kisebb, rövid nyelű sarabolót). Az első szót azonban egy pillanatig valami roma nyelvből jött szlengszónak vélem, de néhány, hosszúnak tűnő másodperc után rájövök, hogy a pácolás műveletéhez szükséges sóról van szó.

 – Ha az alsó tagozat végén befejeznénk az olvasás tanulását, akkor e két szót úgy olvasnánk el, ahogy tanultuk – folytatja Demeter Katalin. – A c+s láttán cs-t, a z+s láttán zs-t mondanánk. Csakhogy így senki sem értené meg. Ahhoz, hogy jól olvassunk, a fogalmak tágabb megismerése, élettapasztalat, életismeret szükséges. Mivel a fentebbi példákon kívül számtalan egyéb példát lehetne mondani, igaz az, hogy olvasni szinte egész életünkben tanulnunk kell. Különösen igaz ez, ha egy-egy szépirodalmi szöveg vagy vers rejtett üzenetét kell megértenünk. Arany János az Ágnes asszony című versében nem írja le a bűntudat szót, de aki tud olvasni, felfedezi, hogy erről van szó, és nem a patakban végzett mosás nehézségeiről. Az a tanítási módszer pedig, hogy a feladatokra nem válaszolni kell, hanem a megadott válaszok közül alá kell húzni a megfelelőt, csak tetézi a bajt: a vizsgáztatások alkalmával tapasztaltam ennek következményeit. A diák szókincs híján még azt sem tudja szavakba, mondatokba önteni, amit tud. Többszöri rávezetési kísérlet illetve rákérdezés után jön az egy-két szavas felelet: „Ez az”, „Ja, igen”. Nyilvánvaló, hogy nem tudja magában felidézni és rendszerezni, kerek mondatokba rendezni a válaszát, de ha kérdéseimmel rávezetem, akkor már ráismer. Régóta tudjuk azonban, hogy a felismerés alacsonyabb tudást tükröz, mint a felidézés.

– Említette az iskolán kívüli, ártalmas nyelvi környezetet, mint az olvasási képesség fejlődésének akadályát.

– Igen, az olvasás csökkenésével romlik a nyelvi kultúra, ez pedig tovább akadályozza az olvasást. Ez az ördögi kör évtizedek óta tart, s ma már generációs probléma. Pedig a kutatások bebizonyították, hogy könnyebben tanulnak azok az iskolások, akik magasabb nyelvi kultúrájú környezetben élnek; ha pedig romlik a nyelvi környezet, a tanulási teljesítmény is csökken. 

Évekkel ezelőtt a televízió reklámjában a plusz szót így írták: plusssz. A gyerekek igen hamar átvették ezt a hibás alakot, igaz, nem három, hanem csak egyszerű hosszú ssz-szel írták – természetesen ez is hiba. Ez csak egyetlen, de jellemző példája a nyelvi környezet rombolásának. A pedagógusoknak azonban – lehetőségük szerint – védeniük kell a gyermekeket a nyelvi ártalmak ellen; a védelem leghatásosabb módja pedig az olvasásra nevelés.

– Milyen korhatárok között lehet az embereket olvasásra nevelni?

– Adhatnék egy sztereotip választ, hogy az olvasást megszerettetni sosem késő. De inkább azt mondanám el, hogy a gyermeket akár már óvodáskorban is rabul ejtheti az olvasás, akkor, amikor még egyetlen betűt sem ismer. Mert amikor az óvópedagógus leül mesét olvasni szemben a gyerekekkel, s olvasás közben fel-felnéz, pillantása találkozik a kis mesehallgatókéval, rájuk mosolyog, vagy válaszol a kérdéseikre, akkor közvetlen, személyes kapcsolat jön létre közöttük – s az óvodásban mindez abban az érzésben sűrűsödik, hogy: olvasni jó. (Helytelenül jár el tehát némely óvónő, amikor meseolvasás helyett betesz a lejátszóba egy videofilmet, még ha az a legszebb magyar népmesét dolgozza is fel: személyes kapcsolatról itt szó sem lehet, s ez a gyermeket passzivitásra készteti.) De az olvasás iránti vonzalom – mintegy követve a látott mintát – még hamarabb felébredhet. Egy ismerős családban az volt a szokása a fiatal apának, hogy felkelés után újsággal a kezében vonult el a mellékhelyiségbe. Egy reggel aztán a kétéves gyermeke, mielőtt az édesanyja bilire ültette volna, felkapta a Dörmögő Dömötör című gyermeklapot, és úgy foglalt helyet a bilin…

 

Török András István

Megjelent: Polísz (Politika, Líra, Széppróza) 2007. június