Bucsella József: Ungvár közelében állomásozott a csapata, onnan a magyar fővárosba vezényelték őket. Útközben megszökött. Azt mondja, tudta, mi vár rá, ha elkapják, de semmi szín alatt nem volt hajlandó fegyvert fogni a nemzettársaira, vagy ahogy ő mondja: a saját fajtájára. A szökés után hamar rátaláltak, 1956 novemberében halálra ítélték. „Emlékszem arra a napra, amikor falhoz állítottak. Nem volt halálfélelmem. Bekötött szemmel álltam hóhéraim előtt. Emlékszem az eldördült lövésre, valami csattanásra a fejemben. Nem tudom, mi történt és hogyan, de néhány nap múlva egy moszkvai klinikán tértem magamhoz. Azt, hogy hová kerültem, csak jóval később tudtam meg” – áll emlékirataiban. A következő évek brutalitásaira nem nagyon emlékszik. Agyongyötörték, csak ennyit mond. Naponta kínozták, ahogy ő nevezi, agymosást hajtottak végre rajta. Nyugati kémnek, a kommunista rendszer lázítójának tartották. Előbb Szibériába, később Kazahsztánba került. Ezekben a fogolytáborokban magyarokkal és németekkel is találkozott. Életét is egy német elhurcolttal kötötte össze. Azt állítja, sok magyar elhurcolt az "enyhülés" után azokon a távoli vidékeken lelt új otthonra, ott alapított családot. Valószínűleg ő is ott lelt volna örök nyugalomra, ha nincs a lánya. Gyermeke azonban, miután véletlenül, apja régi iratait nézegetve megtudta, hogy József Kárpátaljáról származik, felkerekedett, hogy megkeresse az itteni rokonokat. Így talált a Felsősáradon élő nagybátyjára, Jánosra. Visszament az apjáért, hogy végleg hazahozza az öreget, 1956 kárpátaljai hősét.”

Kissé hitetlenkedve vettük a kezünkbe a füzetet, melyben egy sokat szenvedett ember írta le az igazi Kárpáti Igaz Szó számára élete történetét. A Tiszasásváron született Bucsella József által megélt hányattatásokról szóló történetet olvasóink elé tártuk. A férfit azért ítélték golyó általi halálra, majd a saját kivégzését túlélve száműzték Szibériába, mert 1956-ban a magyar forradalom eltiprására indult szovjet sereg katonájaként megtagadta a tűzparancsot és dezertált. Inkább vállalta a hadbíróságot, s annak valamennyi következményét, de magyarként nem volt hajlandó magyarokra lőni.

Kétségtelen, hihetetlennek tűnt a történet néhány részlete. Például az, hogy a kivégző osztag golyóitól csak megsebesült, s túlélve a kivégzését, egy moszkvai klinikára került. Utánanéztünk, s mint kiderült, ennek a furán alakult kivégzésnek maradtak dokumentált nyomai. A többi részletről pedig úgy véltük, legjobb, ha személyesen informálódunk a ma Felsősáradon élő Bucsella József és családja sorsáról.

A Nagyszőlősi járásban lévő Felsősárad, mai nevén Siroka, Kárpátalja talán leghosszabb települése. Kilométereken át húzódik a Beregkisfalud (Szilce) – Huszt főút mentén. Bizony gondban voltunk, hogy miként találjuk meg a Bucsella családot. Ám kellemesen csalódtunk. Amikor a község elején megkérdeztük a legelső utunkba kerülő járókelőket, rögtön tudták, kiről van szó, s készségesen igazítottak útba, merre találjuk a falu két magyarját.

Szerény portára kanyarodtunk be gépkocsinkkal, ahol rossz hírrel fogadott a család egyik ifjú tagja: Józsi bátya előző nap lábát törte és kórházba szállították. Megtaláltuk viszont Bucsella Jánost, József testvérbátyját. A mokány, törékeny testalkatú 78 éves férfi kettejük fél évszázados kálváriáját mesélte el. Azt, miként veszítették el egymást az 56-os forradalom megyénket is megsuhintó viharában, s hogyan találtak ismét egymásra fél évszázad múltán.

A Tiszasásváron született Bucsellák négyen voltak testvérek. Józsefet behívták katonának. János pedig Kazahsztánba ment dolgozni. Sokáig levelezés útján tartották a kapcsolatot. Így tudta meg a báty, hogy öccse alakulatával Perecsenybe került, ahonnan Magyarországra vezényelték őket, mert ott kitört a szovjet rendszer elleni forradalom.

– Amikor hírét vettem a magyarországi eseményeknek, azonnal vonatra szálltam és siettem haza – emlékszik vissza Bucsella János. – Abban bíztam ugyanis, hogy Kárpátalját visszafoglalják és újra Magyarországhoz csatolják. Erről nem akartam lemaradni. Erősen élt bennem a magyarságtudat, amit a szüleim, nagyszüleim oltottak belém.

János nem hivatalos úton szerzett tudomást arról, hogy öccse dezertált a seregből. Majd 1956 novemberében elfogták és halálra ítélték. A testvérek között ezzel megszűnt a kapcsolat. János Felsősáradra nősült, itt alapított családot. Majd megtudta, hogy öccse nem halt meg, hanem 25 év szabadságvesztésre és szibériai száműzetésre ítélték.

– 1968-ban próbáltam meg először felvenni a testvéremmel a kapcsolatot – meséli a kórházban lévő Bucsella József. – Egy napra térhettem haza Kárpátaljára, de Tiszasásváron nem találtam meg a bátyámat. Meghagytam azonban a címemet, hogy azt a közös ismerősök adják át neki ...

József törékenynek tűnő egész testén, riadt tekintetén érezhető az elmúlt fél évszázad minden szenvedése. A magyarországi történések részleteire vonatkozó kérdésekre sündisznóállást felvéve tiltakozva jegyzi meg:

– Ez már kihallgatás...

Majd megenyhülten, leküzdve zavarát és a benne zajló vívódásokat meséli el, hogy akadtak rendes emberek, főleg nők, akik bújtatták, segítették a vérbe fojtott forradalmi Magyarországon. Neveket nem hajlandó elárulni. Inkább lapoz az emlékeiben és mesél a száműzetés évtizedeiről. Az ugyancsak száműzött kedves német asszonyról, aki az élete párja lett és hűséges társa a keserűségben.

A két testvér közötti kapcsolatfelvétel Idának, József lányának köszönhető. A jelenleg óvónőként dolgozó fiatalasszony sok-sok szeretettel mesél édesapjáról, aki a szibériai, majd a kazahsztáni száműzetésben is a Magyar Nemzetet fizette elő és olvasta. Magyar verseket, dalokat mondott, dúdolt esténként altatóként a kislányának.

– Azt, hogy édesapám kárpátaljai születésű, csak húsz esztendeje tudom. Véletlenül a kezembe került egy levél, abból szereztem tudomást a gyökereimről – mondja Ida. – Édesapám soha nem mesélt ezekről a dolgokról. Én viszont lázasan kezdtem kutatni a múltat, keresni a kapcsolatot apám rokonaival. Ő félt, engem féltett, amikor úgy döntöttem, hogy a gyerekeimmel hazatelepülök Kárpátaljára. Fura, de azonnal ezt a vidéket éreztem az igazi hazámnak. A rokonok, János nagybácsim és családja tárt karokkal fogadtak. Ennél csak az volt megrázóbb, szívszorítóbb élmény, amikor 53 évi távollét után átölelhette egymást az édesapám és a testvére...

Forrás: Facebook, Nagy Bercel