Interjú Kovács Mariannal, a VII. népmese-konferencia egyik főszervezőjével
Már most sokfelől hallhatunk a hamarosan kezdődő népmese-konferenciáról. Ebben Neked igen nagy szereped van!

Igyekszem, de ez közösségi munka. Természetesen a fő irányvonalat együtt jelöljük ki a Magyar Olvasástársaság tanácsában. Mindenki elmondhatja az elképzeléseit, ötleteit. Átbeszéljük és meghallgatjuk a szakma véleményét is, rengeteg elváráshoz igazodunk. A Magyar Olvasástársaság évente több konferenciát szervez, mindegyiknek megvannak a fő felelősei. Magam második éve szervezem a népmese-konferenciát, ez saját vállalás, hiszen rólam mindenki tudja, hogy a szívügyem. Fontos, hogy ezt soha nem egyedül teszem. Három évvel ezelőtt, mikor kerek évfordulót ünnepeltünk az OSZK-ban, a 2. szekció szervezését vállaltam, amelyen mesemondók meséltek gyerekeknek, párhuzamosan a konferenciai értekezések alatt. A tavalyi év volt a mély víz. Százhalombattán kettős szerepben, mint helyi könyvtáros és olvasástársasági tanácstag néha összekeveredtem magammal. De úgy érzem, mérföldkő volt a népmese-konferenciák tekintetében. Sokan összejöttünk, és olyan szakemberek adtak elő, kik előtte nem nagyon találkoztak, mert a népmesekutatás nagyon eltérő területein munkálkodnak. Az idei konferencia abban tér el teljesen a tavalyitól, hogy semmi pályázati támogatást nem kaptunk. Ezt most a szakma szerelmesei hozzák létre. Ebben az évben Stiblár Erika tanácstag az olvasástársasági segítőm. Olyan ez, mint egy próbaházasság, egy fél évre összeköltöztünk virtuálisan. Azt hiszem, kiálltuk a próbát, házasodhatunk!

Az egri könyvtár és a főiskola jó közeget teremt a konferenciának. Mekkora az előzetes érdeklődés?
A program felét az egri társszervezői intézményektől, úgymond ajándékba kapjuk. Bemutatkoznak, és mi nagyon hálásak vagyunk ezért, hiszen amit tesznek, országosan követendő példa. A konferencia első napjának délelőttjén láthatjuk a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár, az Eszterházy Károly Főiskola és a Benedek Elek Óvoda előadásait. Mindezek mellett a konferencia honlapját Tamásné Fekete Adrienn, az EKF Központi Könyvtára igazgatóhelyettesének irányításával az egri főiskola informatikus–könyvtáros szakos hallgatói készítik: gyönyörűen megtervezett, igényes munka. S az egri hallgatók mellett itt meg kell említenem az ELTE Tanító- és Óvóképző Karáról Bereczki Anna oktatót és Lázárné Obbágy Katalint, a kar könyvtárának munkatársát, akik szombati előadóink, és hatalmas örömünkre diákjaik körében meghirdették a konferenciára való jelentkezés lehetőségét. Ezzel megindult a csoda! A konferenciára több mint 200 (!) diák jelentkezett. Egy ideig megpróbáltunk alkalmazkodni az egyre növekedő létszámhoz, egyre nagyobb kihívásnak tettük ki ezzel egri partnereinket, akik hatalmas türelemmel újabb változatokat dolgoztak ki a diákok fogadására. Ám amikor a létszám a 300-hoz közelített, feladtuk és átgondoltuk a kialakult helyzetet. Megállapodtunk abban, hogy mi megyünk a diákokhoz. Azaz, megszervezünk az ELTE-vel egy külön diákoknak szóló népmese-konferenciát. S most ott tartunk, hogy immár Egerbe is visszatérünk, és hálánk jeléül az egri diákokhoz is elmegyünk. Azt hiszem, mindenki érzi, hogy itt most történelmet, forradalmat írunk. A jövő generációja kopogtatott be hozzánk meséért. Ez több, mint amit remélni mertünk!

Mit meséljünk?

A korai olvasásfejlesztés nagyon jó téma. Hogy látod ennek a területnek a fejlődését?
Nehezen válaszolok erre a kérdésre, magam is kíváncsian várom az előadók véleményét. A sajátom az, hogy tényleg a lényegre tapintunk most. Arról sokat lehet hallani, hogy milyen fontos, hogy a gyermekek könyvek között, olvasó felnőttek példáját látva nőjenek fel. Talán a beszélgetős mesélés az, amire én a figyelmet irányítanám. Itt, ebben a korai életszakaszban a szülői „felkészültség” a lényeg, hogy mi, szülők, mennyire tudunk mesélni a gyerekeknek. Akár a hétköznapi életünkről. „Milyen napod volt?” „Jó.” Ennyivel általában megelégszünk ebben a rohanó világban. Ha mi tudunk mesélni, ne adj’ Isten, tudunk tényleg mesét mondani, felfoghatatlan, mekkora kincset adhatunk a gyerekeknek. Szó-kincset, mesei tudást, meg-oldásokat, de a legfontosabb akkor is a pár-beszéd lehetősége. Nézd el nekem ezeket a szókombinációkat, kétnyelvű vagyok, és amikor ilyeneket írok, nem bírok túllépni a magyar nyelv tartalmi okosságán! Sokszor mondom a gyerekeknek a könyvtárban: olvassál, és lásd, mit olvasol! Csak meg kellene állnunk (egy szóra): Egyszer volt, de még ott is, ahol soha semmi nem volt, valamikor ott is volt valami. Hát nem csodálatos ezt kibontani? Az a nagyon jó, hogy a gyerekekkel ezt lehet. Szeretik és élvezik. Ha ezt megtanulják, ez igény az irodalomra, az irodalmi nyelvre.

Mit remél a HUNRA a konferenciától? Amíg a pedagógusképzésben nem szerepel nagyobb hangsúllyal a gyerekirodalom tanítása, mit lehet várni az agyonterhelt óvodapedagógusoktól, tanítóktól, tanároktól és könyvtárosoktól?
A gyermekirodalom nagyobb hangsúllyal való tanítását a pedagógusképzésben, ez a cél. Ha kell tudni énekelni, furulyázni, nem kell tudni mesélni? Ugye, ezt senki nem gondolja komolyan?! Lehet, hogy amikor valaki meghatározta a kritériumokat, akkor természetes volt, hogy mesélünk-beszélünk. Lehet, hogy ma már nem az! Előttünk a feladat. Generációk maradtak ki. A népmese már csak tananyag. Ha visszatanítjuk, akkor visszaadjuk a jövőnek. Senki nem várhatja el az agyonterhelt szakemberektől, hogy vegyenek a vállukra tarisznyát és induljanak el népmesét tanulni „szájról szájra”. Még ha vannak is ehhez elhivatott szakembereink. (Hol jársz, édes fiam, erre, ahol a madár se? Csak a néprajzkutató – mondja erre Agócs Gergely.) Kell, hogy legyenek mesélhető mesekönyveink. Aki akarja, van hozzá indíttatása, megtanulja, aki nem, csak felolvassa. Ám amikor előtte a rengeteg „mesekönyvkivonat”, miképp igazodjon el köztük? Harmadik osztályba járó gyermekemmel felolvastattam az új olvasmányát. Most tanulja a nép- és a műmese közti különbséget. A tankönyv szerint az egyiknek van szerzője, a másiknak nincs. Hát, ha nem hall élő mesemondást, mesebeszédet, akkor ez máris felfoghatatlan számára! Ott van a könyvben, valaki leírta, akkor az nem a szerzője?! S lehetne kezdeni a magyarázkodást. Ej, a kutyafáját! Van nekem egy kedvenc tanárom: Gombos Péter a Kaposvári Egyetemről, szeretném, ha az úgynevezett „kötelezők” tanításában minden pedagógusképzésben ő ott lenne! De természetesen úgy, hogy előtte minden kollégajelöltet megtanítunk mesét mondani, olvasni.

Országos Széchényi Könyvtár, Benedek Elek konferencia. Mesélők: a Hagyományok Háza „Hagyományos mesemondás” képzés, végzett hallgatói: Tóth Kriszta, Agócs Gergely Tanár Úr, Kovács Marianna, Ser Gergely

Úgy vettem észre, hogy nagyon erős szakmai összefogás jellemzi a mesebeli VII. konferenciát. Ennek mi lehet az oka?
Ez idáig nem jutott eszembe, hát akkor azért van ekkora összefogás! Először is biztos, hogy az egri kollégák példát mutató mesei tevékenysége s az ő kapcsolataik nagyon sokat segítettek. Aztán a tavalyi konferencia előadói sokszínűsége, ami az idei évben tovább bővül, például a kiadói kerekasztallal. Leginkább az, hogy kezdünk egymásra találni mindahányan, akik szeretjük a magyar népmesét.

A Márai-program segített a gyermekkönyvtárosok problémáin? Milyen szakmai tapasztalatokat szereztél erről?
A kis állományú, hátrányos helyzetű könyvtáraknak bizonyára nagy segítség. Ha ez volt a cél, akkor célba ért. Természetesen mi is átnéztük az állományunkat, és tudtunk könyveket rendelni.

Ilyen pillanatokért érdemes mesélni!

Ezt a munkát csak egészséges megszállottsággal lehet csinálni. Téged mi hajt előre, hogy bírod ezt a tempót, amit diktálsz magadnak?
A népmese visszatanítása életcélom. A gyerekeknek, felnőtteknek, egyáltalán az embereknek visszaadni azt, ami az övék, hatalmas öröm. A fizetség az emberi kapcsolataim, a mosolyok, a közös nyelv beszélése, a hála, a szeretet, amit az emberektől kapok. Mikor nagyon fáradt vagyok, akkor mindig történik valami, amitől új erőre kapok. Ma két osztály járt a könyvtárban.

– Mariann néni, láttad, hogy a múltkor nem láttál?
– Mi történt, levágattad a hajad, nem félsz, hogy eltűnik az erőd?
– Igaz, hogy a népmesenap miatt mi nem jöhetünk a könyvtárba, mert másoknak is akarsz mesélni? Kár! (Jöhetnek!)
– Igenis láttam már medvét az erdőben, na, jó, igazad van, nincsenek is itt medvék, de kis medvebocsok biztos vannak, na, azt láttam!

Idő előtt le kellett zárnunk a népmese-konferenciára való jelentkezést. Kétségbeesett telefonok érkeznek, magyarázkodnak, bűbájosan az emberek, ki miért maradt le. Ma egy tüneményes fiatal hang hívott, hogy annyira nagyon készült, csak várt a kollégára, aki nem tudta, elszabadulhat-e a családtól. Szépen kért, csak az egyik lábát hadd tegye be a konferenciára. Azt mondta, ő nem eszik, nem iszik, semmit nem kér, csak hadd hallja, s a végén bevetette, hogy hiszen kolléga, könyvtáros, segítsek már rajta! Megkérdeztem, melyikben, nem írom le a nevét, egy nagyon speciális természettudományi szakkönyvtár. Belőlem előtört: mégis mire föl ez a népmesei kötődés? Azt válaszolta, hogy ha eljöhet, ő minden mesei tudását beveti. Hát ez nem fizetség? Ezért az egy emberért is érdemes szervezni egy konferenciát!

Both Gabi

Megjelent: Meseutca, 2011. szeptember 20. (http://www.meseutca.hu/site/index.php?lang=2&l=41&text_index=5441)