Ünnepelni jöttem és haza, kegyes az ég, hogy ad ilyet. Fényes a lelkem, mint a vikszolt cipőorr. Örülök, hogy maguk, olvasók, vannak. Bár, mikor ezt a szöveget írom, még nem látom önöket, és ha kevesen vagyunk, akkor ezt a mondatot majd kicsit szomorúan és lassan olvasom majd.

Íme, itt a beszédem, ez az ötödik sora.

Ünnepelni jöttem és haza. A Könyvhét olyan nekünk, íróknak, mint a szezonrázó a színházban: még egyszer, utoljára oda kell dörgölőzni a befogadóhoz, hogy a hosszú nyár alatt ne feledjen el minket. Sőt, minket vigyen nyaralni, velünk álmodjon. A könyvhéten olyan az író, mint a szülei ágyába kéredzkedő gyerek: tessék engem törődni! Ezért fordulok rá ilyen nehezen mondandómra, hiszen a maguk szeretetére ácsingózom. Ámde. Vagy is inkább -bátor. Kénytelen vagyok komolyan venni a szerepem: a szegedi könyvhetet megnyitó író ne csak beszéljen, mondjon is valamit. Azért jött. Úgyhogy eddig a dal.
Maguknak most könyvheti esemese érkezett: üzenet van, meszidzs.

A mostani írókról, de a jövő könyveiről, a jelen időről, de a jövő mítoszairól fogok beszélni. Nyolcvanéves író barátom mondja nekem, hogy életében először, még a Ceauşescu-éra alatt sem fordult ez vele elő odaát: a fióknak ír. Régi kiadója – mely különben az ország élvonalába tartozik – visszaadta a könyvét. Nézek rá a megjelenő író szégyenével, hallgatom. Biztosan azért dobták vissza, mondja, mert benne volt a címemben, hogy „Trianon”. Mondaná tovább, de ő is érzi, hogy nem lehet, inkább elhallgat. Fölemelem a fejem, majdnem mondok valamit, de inkább nyelek. Nem mondok semmit, politizálás lenne. És én nem akarok megint róluk beszélni. Rólunk akarok: nyelvről, múltról, szerelemről, hazáról. De nem jön ki hang belőlem. Ő sem mondja, amit ilyenkor szokott, hogy a kommunisták…, még mindig ők, most nem mond semmit. Rólunk van szó. A mi szégyenünkről. Hogy egy élvonalbeli íróval ezt meg lehet tenni. Hogy egy tehetségben, minőségben, szilajon átdolgozott élet után megjelenési gondjai vannak. Nem kezdek el magyarázni. Nem mondom neki, hogy az elmúlt egy évben csöndben kivérzett minden létező könyves alapítvány. Írd és mond, és ezt tessék szó szerint érteni: mind.

A könyvkiadást bedeszkázták. Elhagyott tanya a barattyosi úton, rozzant akol.
Biztosan Trianon miatt, ezt mondta, és megremegett a feje. Mert ha kimondta volna, amit gondol, hogy dehogy azért, akkor abba belehal. Ő nem azért hitt ebben a hatalmi garnitúrában eddig, nem azért harcolta végig az életét, jórészt kisebbségi magyarként az épülő román kommunizmusban, hogy most azt lássa, még lenézni is elfelejtik. Hogy az audis ficsúrok még csak ki sem nevetik. Nem tudják, hogy van.     

De nem ezért jöttem. Ünnepelni és haza. Hogy találkozhatom a szegedi olvasókkal, akik talán szegedi írókra várnak. Igaz olyan nincsen, tessék csak elolvasni, mit írt Bíró-Balogh Tamás a Tiszatájba erről. Olyan, hogy szegedi író nincs. De olyan, hogy szegedi mítosz, van! És a város mítoszok nélkül a senki földje. Ha ez a vidék nem lenne megírva, már elvitte volna a feledés. Nem az árvíz, a munkanélküliség vagy az elkerülő út hiánya fojtotta volna meg, hanem a feledés pora. A városnak nincs lelke – magától. A várost nem teszik élhetővé a házak meg a platánsorok, de még a Széchenyi téri tulipánfák sem. A várost a megírt és el nem feledett hagyománya, a regényekben, történetekben élő gyökerei, és a megírt anekdotákban létrejött identitása teszi létezővé. Az teszi valamivé. Amelyik város nincs megírva, nem létezik.

Tessék csak vigyázó szemüket Prágára vetni, vagy Londonra! Nem bezzegelek, irigykedem. Ahol becsülik az íróikat, ott becsülik a mítoszaikat, ott minden kávéháznak, kricsminek, receptnek, utcasaroknak legendája van, és mikor a büszke honpolgár mesél, kipirul az arca, megnedvesedik a szeme, kikeresi kedves regényét, az első kiadást, mert annak a könyvnek neki az első kiadása van meg, és fölolvassa az eredetit, hogy hallja a messziről jött, idegen fül és lélek a nyelv zengését. Érezze ő is a régiek és maiak találkozását. A találkozást a nemzeti (és lokális) emlékezet kicsikét murvás mezején, amit tisztességes helyeken úgy hívnak: irodalom.

Ezt a mezőt szántották most föl és hintették be sóval. „Hölgyeim és uraim”. 

És ne tessenek most félreérteni. Nem az írókat kell sajnálni, van kit sajnálni elég. A városi szívét kell félteni. Mert Szegednek nincsen szíve, csak ha az írók írnak neki. A mai Szeged sehol sem marad emlékezetül, ha nem készülnek róla remekművek. A maguk élete, világa, az önök szellemi öröksége sárgul bele a régi, bekötött újságokba, amit csak néhány félbolondnak tartott helytörténész vesz majd elő. Nem az írókat kell félteni, de a szegedi kortárs létet, a szellemiséget, a mai tudást a közös múltról, a hely folyton megújuló, mégis Bálint Sándortól Ilia Mihályig ugyanazon a gyökérről táplálkozó szellemét.
De nem ezért, ünnepelni jöttem és haza. Haza: itt végeztem a József Attila Tudományegyetemen. Szegedi mítoszokkal van tele van a szívem. Dugonics, Tömörkény, Balázs, Mikszáth, Darvasi, Szilasi meséivel, József Attila, Juhász Gyula, Radnóti metaforáival. A város megfordulhat a tengelye körül, ha akar. Ha tud. Szeretheti önmagát, a Grand Cafét, a Tükörház Alapítványt, szeretheti a megírt hagyományát, a meséit, az íróit…

De az olvasónak nem ez a dolga. Neki csak egyetlen feladata van: nyitva tartani a szívét. Kinyitni rajta a kertkaput. Tudni hol él, és mi végre. Minden más csak politika, feledhető, elmúlik. Mostanában tucatszor belebotlottam ebbe a mondatba, és ha vigasz, akkor ezzel az újra aktuális Bereményi Géza mondattal ünnepelem (és nyitom meg) a 2011-es, szegedi könyvhetet. Az anya mondja a Megáll az idő című filmben, mikor ötvenhatban magára marad a gyerekeivel: „Na jó, hát akkor itt fogunk élni.”   

A fotó forrása: Szegedma.hu