A piros ceruza mentén
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 3018
Cenzúrázott tartalmak az ötvenes években
Mit tartott a cenzor elfogadhatlannak? Melyek azok a kiadatlanul maradt vagy visszadobott tudományos, illetve szépirodalmi munkák, amelyeket nem ismerhettünk meg keletkezésük idején?
A Sajtófőigazgatóság 1958-as iratainak – a cenzúrázott művek listái és az ezekhez kapcsolt cenzori indoklások – alapján próbáltuk megállapítani azokat a tematikákat, amelyeket az ötvenes években a hatalom problémásnak ítélt.
Összegyűjtöttük az indoklásokban előforduló összes olyan minősítést, mely problémás tartalmat jelölt, majd elkészítettük ezeknek a tartalmaknak a tipológiáját, az illető tartalom súlyosságának megállapításakor az előfordulás gyakoriságát használva alapul.
A leggyakrabban előforduló minősítés a nacionalista tartalom volt.
Az 1958-ban cenzúrázott 74 kiadvány közül 14-et illettek ezzel a jelzővel. De mit is értett a cenzor a „nacionalista” jelző alatt? Az esetek négy nagyobb tematika köré csoportosíthatók: az Erdély probléma, politikai nemzet-kultúrnemzet határainak összemosása, a nyelv (román/magyar) tisztaságának a kérdése, valamint a hagyományokra és a vallásra való utalás.
Nacionalistának minősült minden olyan mű, amely az Erdély-problémával foglalkozott.
Erdély történelmének magyar vonatkozásait feldolgozó kutatásokat közölt, mint például Huszár Sándor A romokon túl c. tanulmánykötete, mely az erdélyi várak történetét tárgyalta. Ugyanígy tiltólistára került Kelemen Lajos Művelődéstörténeti tanulmányok c. kötete, mivel – a hivatalos indoklás szerint – Erdély történetének csak a magyar örökségét mutatta be, és egyáltalán nem beszélt a román népességről. Ezért a kötet publikálása „nem járulna hozzá a két nép közti testvéri kapcsolatok elmélyítéséhez.” Az összegző jelentésben a cenzúrázás indokaként azt tüntették fel, hogy „a mű összességében arra enged következtetni, hogy Erdély Magyarország része volt a legrégibb időktől fogva.” A kötetet végül 1977-ben, illetve 1982-ben adták ki, a szerző halála után.
De nemcsak magyar szerzők kerültek indexre ezzel az indoklással. A szász legendákat és meséket közzétevő Liebhardt-Roth Der Eisenhans: siebenbürgisch-sächsische Märchen kötetéből is kivágták mindazokat a „nacionalistának” minősített legendákat, amelyek különböző erdélyi várak, városok, templomok alapítását, egyes történeti eseményeket „sovén álláspontról kiindulva tárgyaltak”, azaz a „székelyeket őshonosként mutatják be Erdély területén” vagy, „nem jelenítették meg a román népességet.”
A hírhedt 1959-es tankönyvbotrányt kirobbantó tizedikes magyar szöveggyűjtemény esetében is az egyik fő vádpontként azt jelölte meg a cenzor, hogy csak olyan részleteket idézett a magyar klasszikusokból, amelyek Erdély Magyarországhoz tartozását támasztják alá, ezért „nem közölhető, mert revizionista érzelmeket ébresztene.” A tiltás következetes volt, nemcsak a magyar művek esetében érvényesítették. Ugyanúgy indexre kerül a román költő, Alexandru Vlahuţa életművéből a Vrem Ardealul [Erdélyt akarjuk] c. tanulmány is.
Nacionalista minősítést kaptak azok a kiadványok is, amelyek a magyar kultúra/irodalom/nyelv/tudományosság bemutatásánál Erdélyt és Magyarországot nem tárgyalták különálló egységekként, így a politikai nemzet és a kultúrnemzet fogalmainak határait összemosták.
A tiltás műfajtól független volt. Indexre került Lőrincz Ernő, az 1918 előtti erdélyi munkajogot tárgyaló szakkönyve, a Reglementarea raporturilor de muncă în Transilvania între 1840-1918 [Munkaügyi viszonyok szabályozása 1840-1918 között Erdélyben], azzal az indoklással, hogy a magyarországi jogviszonyokat tárgyalja, és „konfúziót keltene.” De ugyancsak a „konfúziót keltene” érvet hozták fel a már említett tizedikes szöveggyűjteménynél is, ahol a magyar klasszikusok hazafias verseivel kapcsolatban merült fel a probléma, hogy „nem lehet tudni, melyik hazára vonatkoznak.”
A hivatal ezt a problémacsoportot sem kezelte etnikumfüggően, ugyanúgy nem jelenhettek meg azok a művek sem, amelyek a Románia korabeli határain kívül eső román diaszpórával foglalkoztak. Itt két nyelvészeti szakmunkáról van szó.
Nicolae Grămadă Bukovina helynévtanát tárgyaló tanulmánykötetéről, amely a románok elsőbbségét bizonyítja egy olyan területen, amely akkor nem tartozott Romániához (Bukovina). A cenzor szerint emiatt a könyv „ebben a formában meghaladja rendeltetését, más célokat szolgál ki.”
A másik mű Sextil Puşcariu klasszikusnak számító Limba română c. munkájának a Kiejtés c. kötete, amely a román nyelvjárások bemutatásánál tárgyalja a határon túli románok lakta területek dialektusait is, együtt kezelve az 1945 előtti Nagyromániához tartozó régiókat.
Megkapták a „nacionalista” jelzőt – igaz, különböző hátterű indoklással – a román és a magyar nyelv helyes használatára, tisztaságának megőrzésére ösztönző nyelvészeti szakmunkák is.
Gálffy Mózes tanulmánykötete, (A mi anyanyelvünk) azért nem kapta meg a „nyomtatható” minősítést, mert a román nyelv hatását a romániai magyar nyelvre károsként ítélte meg. Megjelent a „nacionalista” címke azoknál a műveknél is, amelyek a népi vagy a vallással kapcsolatos hagyományokkal foglalkoztak. Így, például Eusebiu Camilar Căderea zeilor [Az istenek zuhanása] c. drámakötete azért nem láthatott napvilágot, mivel a cenzúrahivatal szerint „eltúlozza a hit és az ősi hagyományok jelentőségét”, s ezáltal „nacionalista és misztikus hangulatot közvetít.” A Zenekiadónál már kinyomtatott zsidó népdalgyűjtemény (Emil Săculeţ: Cântece populare evreieşti [Zsidó népdalok]) ugyanakkor azért nem kerülhetett a könyvesboltokba, mivel „az énekek többsége vallásos ének, tartalmuk politikai szempontból hibás és nacionalista.”
Egy másik elkülöníthető általános jelző a politikai események ”hibás megközelítése”, vagy másként a ”hibás megközelítésre ad lehetőséget” mindenre ráhúzható minősítése volt. Itt a hét esetből kettő a magyar forradalom recepciójával volt kapcsolatos. Tamás Mária Erdőtűz c. verses mesejátékát azzal az indoklással nem engedték kinyomtatni, hogy „egyes részletei a magyarországi ellenforradalom momentumait szimbolizálják, és ellenséges interpretációkra adnak lehetőséget.”
A másik regény, Tompa István Ébredés c. műve egy gyárigazgató története, aki a gyár modernizálását nem tudja követni, elszigetelődik, és csak az ”ellenforradalom” sokkjának hatására tér magához. A cenzor megjegyzése szerint ilyent nem lehet ábrázolni, mivel „egy igazi kommunista nem így viselkedik a nehézségek esetén.”
A következő problémacsoport általában a monográfiákra jellemző. Ezekben az esetekben a cenzor azokat az előszavakat kifogásolta, amelyben a szerző/szerkesztő/fordító nem viszonyult megfelelően „kritikusan, tudományosan” bizonyos 19. századi vagy két világháború közötti „kispolgári eszméket hordozó” közéleti személyiségekhez. Például, a 19. századi csángó költő, Zajzoni Rab István válogatott verseinek előszavából a cenzúrahivatal referense hiányolta a versek marxista esztétika szerinti elemzését és a költő felfogásbeli behatároltságának kihangsúlyozását.
Ehhez kapcsolódik gyakran a nem megfelelő terminológia használatának vádja, vagy hogy az illető szerző „polgári historiográfiai fogalmakat” használ. Erre talán a legjobb példa Alexandru Piru tanulmányának cenzúrázása, mely ugyan témájában – a munkásosztály 1944 előtti irodalmi megjelenítése – illeszkedett a korszak „tudományos” követelményeihez, viszont felrótták, hogy mindezt „objektív álláspontról” dolgozta fel, és hogy „nem emeli ki azt, hogy a „burzsoá” társadalmon belül tulajdonképpen létezett egy különálló munkáskultúra is.”
A nacionalista- és a különböző politikailag- vagy ideológiailag nem megfelelő tartalmak mellett a ”pesszimista” jelző a leggyakrabban előforduló minősítés, amelyet főként verseskötetek cenzúrázásának indoklásaként hoztak fel. Ebben a szövegkörnyezetben többször előfordul a ”hermetikus” vagy ”apolitikus” minősítés is.
Ezzel jellemezték a Bodor Pál gyűjteményes kötetéből kivágott verseket, vagy Kányádi Sándor Sirálytánc c. kötetéből kicenzúrázott verseket. Azok a költemények kerültek tiltó listára, amelyek nem feleltek meg a szocialista realista költészet követelményrendszerének, elvont művészi képeket tartalmaztak, és „nem a szocialista valóságot tükrözték.”
A vallást, a transzcendens valóságot érintő versek, prózai művek vagy tudományos igényű feldolgozások sem feleltek meg a szocialista realista művészeti kritériumoknak. Ezeket a ”misztikus” minősítéssel illették.
Itt példaként megemlíthetjük Rainer Maria Rilke néhány versét, amelyeket ”dekadens és misztikus” tartalmuk miatt vettek ki egy világirodalmi válogatásból.
Az ötvenes évek szép- és szakirodalmi termésének kirajzolodó irányai
Az indexlista tanulmányozása lehetővé tette, hogy a romániai magyar irodalom és tudományosság ötvenes évekbeli, eddig nem ismert, a Cenzúrahivatal által veszélyesnek ítélt próbálkozásait is nyomon követhessük.
A betiltott magyar irodalmi művek három fő tematikát jeleznek. Nagy többségükben az elmúlt évek visszásságait próbálták kibeszélni, mint például Beke György egyik riportja egy kollektív-elnök visszaéléseiről, vagy Tompa Ébredése, amely viszont még témájában megfelel a szocialista realizmus követelményeinek.
A regény egy gyár életét dolgozza fel, de túlságosan rendszerkritikus hangot üt meg azáltal, hogy bemutatja a kommunista gyárigazgató ingadozásait, és a magyarországi forradalom recepcióját nem festi le megfelelően elítélő színekkel.
Ezek a regények-novellák nagyrészt a sztálinista közelmúlt történéseit próbálták objektíven ábrázolni. Bemutatták a gazdasági struktúrák átalakításából eredő emberi drámákat, a kollektív gazdaságokban történő visszaéléseket, az erőltetett iparosítás ellentmondásait vagy a városra bevándorló falusi lakosság nehézségeit, a munkásigazgatók hozzá nem értését, a szovjetunióbeli bürokrata pártszervezetet.
Egy másik irány a fantasztikum világa (jövőregények, mesék), mely azért kerül tiltás alá, mivel a cenzúrahivatal rejtett rendszerkritikát vél felfedezni mögötte. Itt említhetjük meg Méhes György jövőregényét, a Bölcsesség kövét, mely a nyolcvanas évek Romániájának két tudóscsoportja közötti szakmai marakodást mutat be, és a cenzor szerint nem ábrázolja a szocialista társadalomban végbement fejlődést.
A másik ide sorolható mű Tamás Mária mesejátéka, az Erdőtűz, melyben az állatszereplők különböző megnyilvánulásai mögött a hivatal a magyarországi forradalom egyes csoportjainak allegorikus ábrázolását vélte felfedezni.
Az új költőnemzedék feltűnése a romániai magyar irodalomban, a szocialista realizmus formarendszerével teljesen szakító új formák, témák jelentkezése, például Kányádi Sándor és Bodor Pál verseiben, a harmadik fő irány, amely csak majd a hatvanas évektől nyer létjogosultságot, viszont 1958-ban még veszélyesnek, érthetetlennek, nem közölhetőnek bélyegzték.
Ami a szakirodalmat illeti, a tiltólisták tanusága szerint az ötvenes évek kiadópolitikájának egyik jellemzője, hogy a publikációs elvek nem etnikai megalapozottságúak, hanem bizonyos tematikákat tiltanak, mint például határon túli területről szólni, vallásra utalni, különböző alternatív ideológiai irányzatok szellemében írni. Ezt a tiltást következetesen alkalmazták a román és a magyar kiadványok esetében egyaránt.
A szankciókat viszont főként a magyar tételek szerkesztőire kérték, mint például a már említett Gálffy Mózes-féle nyelvészeti szakkönyv szerkesztőire. A fentebb felsorolt tartalmi kifogások mellett ugyanakkor voltak bizonyos apró formai problémák is, amelyek megjelentek a tiltás indokaként, például, hogy a versek nem megfelelő sorrendben (sic!) következnek egymás után, vagy hogy a regény konfliktushelyzete nincs megfelelően alátámasztva.
A tiltások alapján kirajzolódik az az ideológiai arculat, amely ennek a hányatott évtizednek az utolsó éveit jellemezte. Amint az a betiltott művek listájából kiderül, az 1955-1956-os korszak ideológiailag megengedőbb évei egy olyan kulturális közeget teremtettek, amely mind a román, mind a magyar irodalom, és szakirodalom területén jelentős munkák elkészítését tette lehetővé.
Mindkét nyelven komoly nyelvészeti-, néprajzi-, történeti-, művészettörténeti-, jogi szakmunkák születtek, és elkészültek a két világháború közötti román irodalmi közéletet kirajzoló antológiák és monográfiák is.
Ezek megjelenéséhez azonban – már amelyek egyáltalán megjelentek 1989 előtt – a következő évek-évtizedek különböző ideológiai szeleit kellett kivárniuk a szerzőknek és olvasóknak.
Lázok Klára
