Örökölni nemcsak gazdag könyvtárat – megszállottságot is lehet. Radko Pytlík példája legalábbis erre utal. Édesapja a hidrobiológia terén végzett tudományos munkát. Ő maga bölcsészet- és irodalomtudományi tanulmányai befejezése után Jaroslav Hašek életét és alkotói tevékenységét kezdte tanulmányozni, miközben több rangos cseh és külföldi (orosz, lengyel, német, osztrák) folyóiratban publikált. Hašektől azonban mind a mai napig nem tudott elszakadni. A csavargó liba címmel megjelent, a magyar könyvpiacon is nagy sikert aratott műve több évtizedes gondos nyomozás eredménye. Ahogy a szerző írja: „Hašek örökvidám tréfamester volt, mindenféle züllött alak és mindenféle alkoholtartalmú ital nagy barátja.” Bohém volt, és önpusztító, nyomorúságos életét elképzelni sem tudta a sörillatú kocsmák páratlan hangulata nélkül. Pytlík könyve színes, izgalmas mozaikképet fest a cseh irodalom egyik legendás alakjáról, s három kérdésre keresi a választ. 1. Ki is valójában Švejk, a derék katona? Született ütődött vagy inkább furfangos alak, aki csak tetteti a kedélyes együgyűséget? 2. Lehet-e valaki igazából ennyire bárgyú? 3. Esetleg nem is ő, hanem a világ őrült meg olyan nagyon 1914-ben? A tisztánlátás végett a lengyelek, az oroszok és a szlovének is lefordították a könyvet.

Nem kevésbé érdekesek Radko Pytlík további művei, az Egon Erwin Kisch prágai kalandjai, A XX. század cseh karikatúrái, a Comenius redivivus, a Prágai kuriózumok, a Nőuralom – királyok, császárok és elnökök szeretői, A hordócsap árnyékában – Barangolások prágai vendéglőkben, borozókban és kávéházakban, vagy a Karlsbadi rapszódiák sem.

Bohumil Hrabalról, akihez legendás barátság fűzte, több könyvet is írt. Ezek közül csupán egy, a Hrabal-emlékkönyv jutott el a magyar olvasókhoz, pedig a Bohumil Hrabal halálfolyosója és az irodalmi élet más titkai című kötete is nagy érdeklődésre számíthatna. A Hrabal-emlékkönyv a hányatott sorsú író alkotói korszakaival és legjelentősebb műveivel foglalkozik, nem megkerülve Hrabal tragikus halálának körülményeit sem.

Hašek és Hrabal mellett talán Dosztojevszkij alakja izgatja a legjobban Radko Pytlíket. Ahogy kétszáz oldalas tanulmánya első fejezetében (Rejtély az ember) írja: „Dosztojevszkij nem volt sem prédikátor, sem filozófus. Idegenkedett az absztrakt fogalmak logikájától és az erkölcsi okításoktól. Mindig konkrét észrevételekből és érzésekből indult ki… Szereti a bolondokat és a csodabogarakat, kiemeli az eksztatikus jeleneteket és helyzeteket, élvezi a »látomásokat«, a hasonmásokat, az »ördögöket« és az álomszerű hallucinációkat, mindezt azért, hogy fokozni tudja elképzeléseit. Voltaire-rel együtt vallja: »De hiszen minden kimondott gondolat hazugság!«” Aki akarja, megérti ezt – kommentálja tömören Radko Pytlík. A harmincöt fejezetből álló értékes olvasmány Dosztojevszkij életének legizgalmasabb szakaszaira világít rá úgy, hogy közben az életmű rejtett ezoterikus titkai is teljes fényt kapnak.

Külön pikantériája a könyvnek az a fejezet, amelyben a szerző Dosztojevszkij pszichoszexuális furcsaságait tárgyalja, majd ahogy visszautal Lukács György megállapítására, aki a Dosztojevszkij műveiben meghúzódó rejtélyt „csupán ösztönös, érzelmi, vad és vak felvetés”-nek véli. Az eredeti megfogalmazás egyébként magától Dosztojevszkijtól származik. 1839 augusztusában, amikor eljutott hozzá apja különös halálának híre, testvérének küldött levelében ugyanis azt írta: „Rejtély az ember! Azért foglalkozom ezzel a rejtéllyel, mert ember akarok lenni.” Ez a mondat vörös fonalként húzódik végig a nagy orosz író életén és munkásságán – állapítja meg Pytlík, majd egy aforizmával jellemzi Dosztojevszkij írói világát: „Amíg Tolsztojnál azért fülelünk, mert látunk, Dosztojevszkijnél azért látunk, mert hallunk.”

Más megfogalmazásban ugyanez: csak az érti az embert, akinek szíve van.