Olvasónapló a gyermek- és ifjúsági irodalomról
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2390
Csokonai Attila: Hófehérke és a berlini fiúk. Egy hivatásos olvasó kalandozásai a gyermek- és ifjúsági irodalomban. Budapest, Kiss József Könyvkiadó, 2010.
2010 a visszatekintő összegzések éve volt a hazai gyermekirodalomban. A VII. Gyermekirodalmi fesztivál és vásárra az elmúlt évtized könyvterméséből – szakmai szervezetek által – összeállított ötvenes toplista jelzésértékű gesztusa volt a magyar gyermekkönyvek XXI. századi térhódításának. Ezt követte a Pagony könyvesbolt és a Csodaceruza folyóirat majd’ tízéves évfordulója, de ebbe a sorba tartozik a Lovász Andrea szerkesztette Navigátor, illetve Csokonai Attila kötete, a Hófehérke és a berlini fiúk is.„Egy hivatásos olvasó kalandozásai a gyermek- és ifjúsági irodalomban” – olvassuk a kötet alcímében, s ha a kalandozások nem is műfaj, mégis jól meghatározza a szerző szándékát: élménybeszámoló mindarról, amit olvasott, hallott és gondol a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom néhány, hozzá közel álló jelenségéről.
Az előszóban Csokonai Attila előbb szabadkozik (Magyarázom a bizonyítványom) a meglehetősen vegyes szerkezetű kötet miatt, ám hamarosan rátalál arra a csapásra, melyen elindulva, ha nem is az erdő mélyére, de egy-két kedves, kellemes és szép tisztásra elkalauzolhatja az olvasót. A gyermekirodalom erdejét évtizedek óta járó kalauzunk tapasztalt vezető, a Móra Kiadónál lapot szerkesztett, volt tanár és könyvtáros, évtizedek óta rendszeresen publikál recenziókat, interjúkat a Könyvhét című kulturális havilap hasábjain.
Az előszóból megtudjuk, hogy Csokonai Attila gyermekkorában nem hallhatott sok mesét, holott voltak a családjában mesélők; hogy később sem sikerült közelebb kerülnie a Grimm testvérek világához, pedig német szakos volt; végül egy rövid lélektani kitérő (a pszichoanalízis és Bettelheim irányába) után szembesülünk a meghökkentő igazsággal: „Nem a sok borzalom zavar a varázsmesében, hanem a csoda.” Ám ennek a gondolatnak kifejtésére (sajnos) nem szán több időt. Később megismerhetünk még néhány gondolatot a hazai gyermekirodalom-kutatásról, a Nagy Könyvről és kedves olvasmányokról, valamint a kötet jól hangzó, ám roppant különös címének magyarázatára is fény derül. Kétségtelen erénye a bevezetésnek a szerző őszinte kitárulkozása: nem fölényeskedik, csupán hangosan gondolkodik, s ha van is néhány olyan elképzelése, amellyel nem értünk egyet, értékes információkkal gazdagodhatnak azok, akik nem követték figyelemmel a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom utóbbi évtizedét.
Olvasóvá nevelődés elképzelhetetlen minták nélkül, sok-sok olyan emberre van szükség, aki a megfelelő pillanatban kezünkbe nyom egy jó könyvet, vagy csak elbeszélget velünk olvasmányélményeinkről. Csokonai Attila könyve ilyen beszélgetés. Kiadói műhelytitkokba kalauzol, szerzői motivációkat, érzéseket kutat interjúiban, hogy aztán megossza velünk, olvasókkal is. Felhívja figyelmünket díjnyertes alkotókra, hagyományos és korszerű értékekre, szövegre és illusztrációra. A kép, amelyet nyújt, azonban korántsem teljes: három kiadót és hat kortárs alkotót mutat be. Pedig jól kérdez, a beszélgetések tartalmasak, érdekesek, nagy kár, hogy nem készült még legalább ennyi interjú IBBY-díjasokkal és első könyvesekkel, illusztrátorokkal, nagy hagyományú és újonnan alakult kiadókkal.
A Klasszikusok fejezetben található rövid írások a német nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusainak (Bürger, Ende, Kästner, Nöstlinger) pályaképei, illetve könyvismertetések. Ezek az írások a kötet tudományos vonalának bevezetői, a szerző kutatói érdeklődésének lenyomatai. Némi bizonytalanság érződik azonban ezekben a szövegekben (a címük is nem egyszer vázlat vagy ízelítő), szívesen olvastam volna mélyebb elemzéseket, teljesebb pályaképeket. Így ezek a rövid írások „csak” felébresztik az olvasó érdeklődését, hogy Ende és Kästner ismert, valamint Nöstlinger ismeretlen regényeit elővéve megmártózzon a XX. századi német nyelvű gyermekirodalomban.
A Motívumok fejezetben a szerző háborús regényeket számlál elő. Az a néhány (tíznél nem sokkal több) regény, amelyről mesél, egytől egyig a gyermek és a háború (abból is a második világháború) kapcsolatát dolgozza fel: milyen érzés lehet gyermekként átélni a borzalmakat? A könyvek bemutatása során előbb nagyobb terjedelmű tartalomismertetéseket olvasunk, majd ezt követően a szerző 3-4 bekezdésben összegzi, elhelyezi, viszonyítja a regényeket. Ha éppenséggel fordítva lennének az arányok, még izgalmasabb szellemi kihívás lenne ez a fejezet.
A kötet Függelékkel zárul, Gyermek- és ifjúsági könyvek annotált bibliográfiáját ígéri a cím, alább a szerzői megjegyzés kicsit pontosít: szó sincs (nem is lehet) teljességről, 200 mű bibliográfiai adatait, és mindhez néhány mondatos minirecenziót, ismertetőt olvashatunk betűrendbe szedve. Az utóbbi öt év olvasmányait rendezi itt formás felsorolássá Csokonai Attila. Célja, hogy az olvasók, könyvvásárlók kicsit könnyebben eligazodjanak az áttekinthetetlen kínálatban. Sajnos ezt a célt az amúgy roppant frappáns, néhol kifejezetten szórakoztató ismertetőkkel ellátott könyvészeti adatok nem érik el. Talán egy életkori vagy/és műfaji vagy/és időrendi csoportosítás segítség lett volna a keresgélő olvasóknak…
Csokonai Attila könyve a kortárs gyermekirodalom és az ahhoz kapcsolódó intézmények hétköznapjaiba nyújt bepillantást. A szorgos munkával, hónapról hónapra megírt könyvajánlók, interjúk, az asztalfiából elővett esszék, tanulmánytöredékek kötetté szervezése nem kis feladat elé állította a szerzőt és a szerkesztőt. Végül egy olyan kötet jött létre, amely nagyon sok értékes dolgot bemutat, ugyanakkor érezzük, hogy még egyszer ennyi maradt a szerző tarsolyában. Ha valami nagyon hiányzik ebből a könyvből az éppen a nagyobb önbizalom és bátorság, hogy Csokonai Attila ne csak krónikása legyen egy kornak, hanem értő kritikusa is, mert ez utóbbihoz is van tehetsége.
