Éld újra saját magad, édesanyád, nagyanyád történetét. Mítoszok nélkül: asszonyok a Kádár-rendszerből.

Mozaikszerű kép bontakozik ki a nők 1950–80-as évekbeli helyzetéről Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai című tanulmánykötetéből. Külön fejezetet kapott a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában megjelent könyvben a vidékről a fővárosba bevándorló nők sorsa, a nők 1956-os forradalomban vállalt szerepe, a „férfias” munkakörökben dolgozók élete, a leányanyák megítélésének változása, a gyesen lévő anyukák problémái, valamint a szocialista parlament női országgyűlési képviselőinek bemutatása. A fiatal történész, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa a női szerepek változását, jellegzetességeit elemezte különböző források, főként az általa készített életútinterjúk, a Nők Lapja korabeli számai és a korszakot bemutató filmek tükrében. A szerző a havas budai várban, levéltárbeli irodájában beszélt decemberben megjelent könyvéről.

– A könyv borítóján Kádár János látható munkásnők csoportjával. A Kádár lányai nagyon kifejező cím: kevés munka foglalkozik kifejezetten nőkkel a szocialista időszakban. Miért ezt a korszakot választotta kutatásai témájául?

– Nagyon egyszerű, 1993-ban életpályajogásznak tanultam, de magyar–történelem szakra jártam az egyetemen. 1995-ben alakítottunk egy „sztahanovista” kutatócsoportot Horváth Sándorral és Majtényi Györggyel közösen. Persze nagyon szorgalmasak is voltunk, de a csoport nem ezért kapta ezt a nevet, hanem azért, mert az élmunkások és sztahanovisták történetét akartuk kutatni. A munkamegosztásban – mivel elsősorban az érdekelt – én a még élő tanúkat, sztahanovistákat akartam megszólaltatni. Az egyetemen volt egy szeminárium, amelyet Hegedűs B. András tartott, az egykori Petőfi-kör titkára, volt 56-os elítélt. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy hetvenezer sztahanovista kitüntetett volt az országban, nem létezik, hogy nem akad olyan, akivel interjúzni lehetne. Olyanokat kerestem, akikkel beszélgetni lehetett a múltról. Nem azt akartam megtudni, mi történt 1956-ban, vagy hogyan lett valaki sztahanovista, hanem azt: hogyan emlékeznek erre, hogyan élték meg. Nagyon érdekes történeteket meséltek el a szocialista élet mindennapjairól, hogy milyen taktikákat és stratégiákat alkalmaztak a patronáló állammal szemben vagy mellett. A diktatórikus állam nemcsak patronálta a munkásokat, a hivatalos beszédmódban munkások voltak a munkásállamban, hanem szankcionálta is őket. Például, ha az ötvenes években ki akartak lépni a gyárból, az nem ment olyan egyszerűen, az önkényes kilépés bűncselekménynek számított. Megtudtam tőlük, miként tudták áthágni ezt a szabályt, hogy ne büntessék meg őket, ha egy más gyárba mentek dolgozni.

– A kutatás közben tapasztalta, hogy ez a korszak a nők szempontjából milyen kevéssé van feldolgozva?

– Igen. Egyrészt sajnos demográfiai szempontból tény, hogy ebből a korosztályból sokkal több nő él, mint férfi. Sokszor megesett, hogy a munkástanácsból nem az egykor ott dolgozó férfit találtam meg, hanem a feleségét, és vele beszélgettem. Emellett azt tapasztaltam, hogy nőként nőket kérdezni sokkal könnyebb. A disszertációmhoz már kifejezetten munkásnőkkel akartam interjúzni, és találtam egy 1970-ben Állami Díjjal kitüntetett női brigádot, akikről a Puszi Kádár Jánosnak című első könyvem szól. Egy véletlen is segített: a Népszabadságban 1999. október 23-án megjelent egy fénykép, amely Wittner Máriát és Havrila Bélánét ábrázolta, akik 56-ban fegyverrel harcoltak.

– Ez a kép szerepel a könyvben is: pufajkában, fegyverrel a kézben állnak.

– Igen. Küldtem a lapnak egy olvasói levelet, hogy miért nem írták alá, kik ők. De nemcsak én írtam, hanem Juhász Borbála kolléganőm is, aki akkor már nőtörténészként identifikálta magát. A levélváltás kapcsán ismerkedtünk meg, és az ő révén mélyültem el jobban a genderkutatásokban. Elkezdtem konferenciákra járni, találkoztam Pető Andreával, és megismerkedtem a téma irodalmával is. 2001-ben Berlinben töltöttem két hetet, ami rövidnek tűnik, de nagyon sok irodalmat gyűjtöttem. Majd 2003-ban Franciaországban három hónapot, ahol doktori iskolás hallgatóként egy nőtörténész volt a tutorom, aki céltudatosan azt tanulmányoztatta velem, hogyan lehet nőkről és kifejezetten munkásnőkről írni.

– A gazdag és érdekes forrásjegyzéket lapozva szembeötlő, hogy sokszor kell önmagára hivatkoznia szakirodalomként, ami számomra azt jelzi, hogy nem született túl sok átfogó kötet a témában.

– Schadt Mária Feltörekvő dolgozó nő című könyve az ötvenes éveket foglalja össze, Pető Andrea Nőhistóriák című kötete szintén a fordulat éveiről (1945–1951) szól, de elmondható, hogy bár akadnak tanulmánykötetek, a korszakról átfogó munka nem nagyon született. Nem feltétlenül akartam magamra hivatkozni, de rákényszerültem.

– A kötetben forrásként gyakorta szerepel a Nők Lapja. Mint írja: a kor legnagyobb példányszámban terjesztett női magazinjában megjelentek a korabeli társadalmi diskurzusok. Az állam hivatalos álláspontja és a problémáikkal a magazinhoz forduló levélírók véleménye is tükröződik a lap hasábjain.

– Sokszor kérdezik, hogy mennyire hiteles ez a forrás. Történetíróként Hayden White amerikai történész „posztmodern” szemléletéhez állok közel – nevezetesen, hogy a történeti forrásokat is szövegként elemezzük. Az érdekel, hogy milyen diskurzusok, vagy milyen társadalmi problémák jelennek meg bennük. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy mondjuk valójában beírták-e ezeket az olvasói leveleket a Nők Lapjába. A lényeg az, hogy 1978-ban fontosnak tartották: a gyermeküket egyedül vállaló anyukákról vagy a gyesen otthon lévő anyukákról írjanak a lapban. Másfelől a levéltári forrásokban nem érhetők tetten ezek a történetek, mert a levéltár nem az egyedi életutakat gyűjti, hanem az általános összefüggésekre keres rá.

– A könyvből kiderül, hogy egy-egy bizonyos téma mikor jelenhetett meg először a lapban, az olvasókkal való párbeszédben. Ahogy például 1963-ban a leányanyaság kérdése.

– Ehhez tényleg átnéztem az összes lapszámot. Emlékszem, hogy 2007 márciusában kezdtem el a munkát, és áprilisra néztem át az összes lapot, majd május végéig írtam meg ezt a fejezetet.

– A bevezetésben írja, hogy mozaikszerű kép áll össze a tanulmányok alapján: a korszak jellegzetes nőfiguráit idézi meg, hiszen ez egy átfogó igénnyel készült tanulmánykötet. Az ön számára melyik fejezet volt a legérdekesebb, melyiket írta a legnagyobb kedvvel? Úgy tűnik, hogy a két országgyűlési képviselőnővel készült életinterjú nagy hangsúlyt kapott a könyvben. Formailag is kuriózum, ritka a téma hasonló típusú felvezetése.

– A nyugati szakirodalmat olvasgatva találkoztam vele, hogy a szerzők bátran beleveszik magukat az interjúszituációba. Egy német barátnőm is arra biztatott, hogy bár Magyarországon ez nem szokás, nyugodtan kerüljek bele. Nem feltétlenül én vagyok a mítoszíró történész: én is szereplője vagyok az interjúhelyzetnek. Szívesen írtam azokat a témákat, amelyek a saját élethelyzetemhez is közel álltak. A gyesen otthon lévő anyukákról szóló Unalom összkomfortban? című fejezet például jól rímelt a saját életemre: akkoriban én is otthon voltam a kisfiammal, mi is lakótelepen laktunk, mi is lejártunk a játszótérre, ott is ugyanúgy fontos hely a presszó. Mondjuk a kapcsolataim, a korábbi közeg beszűkülését nem éltem át. A munkásnő országgyűlési képviselők esetében a véletlen is segített, az egyik, szintén otthon lévő lakótelepi anyuka barátnőjén keresztül jutottam el hozzá. Szerencsés volt, hogy Dési Zoltánné, Éva nyitott volt rá, ahogy akár az egyéves kisfiammal együtt is elmehessek hozzá elkészíteni az interjúkat, illetve ő is eljött hozzám, ami nagy könnyebbséget jelentett.

– Frissességet és izgalmat vitt az interjúkba, hogy ön, a kutató is megjelent bennük. Sőt alkalmanként a taktikákat is felfedi: miként jut el az interjúalanyokhoz, hogyan készülnek a beszélgetések, milyen kérdésekkel, milyen stratégiákkal vértezi fel magát.

– 1999-ben, amikor az állami díjas brigádot kerestem, összesen 44 brigádot találtam, amelyeket kitüntettek ezzel a díjjal a Kádár-korszakban, ennek egy része volt női brigád. A véletlen itt is közrejátszott. Van egy almanach a díjazottakról, ennek alapján kerestem őket a telefonkönyvben. Több brigádvezetőt is megtaláltam, de ők voltak az elsők, akik kötélnek álltak. Ez fontos probléma. Amikor elkezdtem interjúzni, nagyon kevés olyan módszertani cikket találtam, ahol erről írtak volna. Üdítő kivétel volt William Foote Whyte Utcasarki társadalom című kötete, amelyben egészen konkrétan leírja az interjúzást, és pontosan azt is, hogy milyen nehézségekkel szembesül a kutató. Hat éve tanítok az ELTE Gazdaság és Társadalomtörténet Doktori Iskolájában, mindig interjúzás-módszertant, illetve műveleti szocializmust, és a diákokat talán ez foglalkoztatja a legjobban. Eddig a legolvasottabb cikkem is az lett, amelyet 2005-ben erről írtam A munkásság és oral history címmel. Arról szól, hogyan jutottam el az interjúalanyokhoz, és milyen tévutakra futottam menet közben. Például az állami díjas brigádból nem mindenki állt kötélnek, vagy nem azonnal. A brigádvezető nyugdíjasként egy színházban volt ruhatáros és büfés. Eleinte be kellett járnom a munkahelyére, kicsit beszélgettünk, dolgozott, és csak több találkozás után engedett fel annyira, hogy elmehettem hozzá. Sokan csak a férjük jelenlétében szólaltak meg. De ha a férj lement kutyát sétáltatni, akkor egészen másféle emlékek kerültek elő, jöttek a női szolidaritás-történetek. És a magnó előtt sem mindig az hangzott el, ami felvételen kívül. 1999-től 2004-ig nagyon sokszor visszamentem hozzájuk, volt, hogy havonta.

– A korszakról szóló filmeket (Erdős Pál: Adj király, katonát!; Zolnay Pál: Embriók) is forrásként használta. A filmek kritikáit is idézi. Visszaolvasni, hogyan értékelték a filmek nőalakjait, szintén érdekes megközelítés. Miért tartotta fontosnak ezt a szempontot?

– Vannak kollégák, akik ezzel foglalkoztak – Murai András vagy Stőhr Lóránd –, de a filmekkel kapcsolatos diskurzusok valóban kiaknázatlanok. A dokumentumfilmekről kevés a kritika, a játékfilmek kritikái azonban össze vannak gyűjtve a Magyar Filmintézet könyvtárában. Az Adj király katonát! című film egy kritikájában megfogalmazódik, hogy a városba bevándorló lány már farmernadrágra vágyik – a nyolcvanas évek csöves kultúrájának jelképeként –, míg a korábbi Nők Lapja hasábjain a bevándorlók még panofixbundáról és tűsarkú cipőről álmodtak. A filmekkel kapcsolatos kutatási irányt folytatni is szeretném, most például az érdekel, hogy a kábítószer mint probléma miként jelenik meg a játékfilmekben, és ennek milyen a korabeli sajtója.

– A kötetben egyértelműen a fizikai munkásosztályhoz tartozó nőkről van szó. Pontosan azért, mert ők jelenítették meg legjobban ezt a kirívó kettősséget, feszültséget a hivatalos hatalom álláspontja és a valóság között. Taglalja a gyereküket egyedül vállaló nők fejezeténél az értelmiségi nők helyzetét, de a tanulmányokban az értelmiségi munkavállalók helyzete nem jelenik meg.

– Igen, és ez nem is véletlen. Gárdos Péter adta kölcsön Vészcsengő című, 1980-ban készült dokumentumfilmjét ehhez a fejezethez, mert hozzáférhetetlen. Ezért tudtam a filmben megszólaló leányanyák helyzetét elemezni. A téma máig annyira aktuális, hogy Kárpáti István 2008-ban darabot rendezett az egyedülálló anyák témájából. Az installációnak egy része megjelenítette az abortuszt, színésznők pedig az egyedülálló anyák életútját monologizálták közben. Erre mondta Gyáni Gábor történész, hogy igazából az a műfaj, amelyet művelek, félúton van a történetírás és fikció között. Ezért lehet ezeket a történeteket, élethelyzeteket ma is dramatizálni. Ritka dolog, hogy egy rendező egyáltalán fantáziát látott benne, ez a történetírói munkákkal nem így szokott lenni. Mi ebben a történeti? Azt kértem, hogy a szocialista korszakra vonatkozó emlékeiket meséljék el. Ezért sajátos a nyelvhasználat, megjelennek a korabeli szófordulatok, szóhasználat. A patronálás, a hétvégi telek, a balatoni nyaralás, az, hogy nem járnak külföldre. Ezért történeti maga a probléma. Ha most interjúznék arról, hogy milyen volt 1995-ben egyedül gyereket vállalni, az egész más kontextusba kerülne, mint mondjuk 1968-ban.

– Nem volt csábító, hogy a saját környezetéből vett példákat vagy interjúkat dolgozzon fel?

– Nagyon nehéz közeli hozzátartozóval interjút készíteni. Nem idegenként lépek be a szituációba, ezért nem tudok kellő távolságot tartani a beszélgetéstől. Annyiban azonban mégis elcsábultam, hogy a kötetben felhasználtam családi képeket: nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mivel belepasszoltak a korszakba.

– Olvasás közben önkéntelenül is a családi történetek jutnak az ember eszébe, a női generációk életútja. És ezek remekül rímelnek a kötet elemzéseire.

– Célom is volt, hogy az olvasót a saját múltjával, az anyukák, nagymamák történeteivel szembesítsem. Hogy a saját történeteiket is újraértelmezzék a kötetben olvasható más történetek fényében.

– Az újraértelmezés szempontjából meglepő az a megfogalmazás, hogy az 56-os események nem változtattak semmit a női szerepeken. Annak ellenére, hogy ott áll Wittner Mária egy géppisztollyal, és sok nő csatlakozott a forradalomhoz, akár a barikádon is, azt írja, hogy végül mégsem tudtak kilépni a megszabott szerepekből a külső vagy belső késztetések miatt.

– A forradalmi napok nagyon rövid ideig tartottak. Ez alatt lényegi változások nem következhettek be, de a forradalmi romantika szempontjából nagyon fontosak ezek a történetek. Egyetemistaként például nekünk is sokat jelentettek.

– Kinek szánta ezt a könyvet?

– Nemcsak nőknek, hanem mindenkinek, aki a saját anyái, nagyanyái történeteit újra alkarja olvasni, értelmezni. De nem bánnám, ha a fiatalabb generációk is fellapoznák, mert fontos, hogy az ember tisztában legyen a múlttal, akár a saját családjának a múltjával is. Adjon kapaszkodót, megerősítőt arra vonatkozóan, hogy mégis milyen életstratégiákat lehet a mindennapokban alkalmazni, hogy könnyebb legyen az élet. Azért egy ovis anyuka barátnőmtől kaptam olyan visszajelzést, hogy „jaj de jó volt, mert az egyik történet teljesen olyan, mint a nővérem története”. Tehát remélem, az idősebbeknek is érdekes lesz.

Fotó: Fortepan.hu

Megjelent: Ötvenentúl.hu / MTI, 2011.01.08. (http://www.otvenentul.hu/szabadido/44719)