Forgács Zsuzsa Bruria: Bátor dolog letenni egy ilyet
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2574
Ősszel jelent meg az "Éjszakai állatkert" és a "Szomjas oázis" után hatkötetesre tervezett Kitakart Psyché antológia sorozat két új kötete, a "Dzsungel a szívben" és "A szív kutyája". A szexualitás és a test témaköre után a párban megjelenő kötetek a nők anyákhoz és apákhoz fűződő kapcsolatát tárják fel. - Forgács Zsuzsa Bruriával, az ikerkötetek anyaszerkesztőjével Szekeres Dóra beszélgetett. Mi alapján választod ki a szerzőket az antológiákba? Csak a te válogatásodon, ízléseden, érdeklődésen múlik ez?
Sok mindenen múlik, egyrészt kapok más szerzőktől, szerkesztőktől is javaslatokat, hogy kiket hívjak meg, de vannak olyanok, akiknek egyszerűen tetszenek az írásai. Ugyanakkor nem kell, hogy feltétlenül író legyen az illető, lehetnek érdekes művészek, a könyvkiadás körül dolgozó emberek, színészek, énekesek, rendezők, képzőművészek. Olyanokat hívok meg, akik kíváncsivá tesznek, és szeretném tudni hogyan látják magukat, a világot, az emberi kapcsolataikat. Fontosnak tartom, hogy sokfelől jöjjenek a kötetek szerzői, mert amellett, hogy irodalomnak tekintem a létrejövő szövegeket, korrajzként is tekintek a kötetekre. Tizenhét új szerzőnk van az előző kötetekhez képest, és összesen mintegy hetven szerző szerepel az eddig megjelent négy kötetben.
Nehéz volt rábeszélni egyeseket arra, hogy a szüleikről írjanak? Az apa-anya kapcsolat nagyon kényes, sokszor traumatikus, kibeszéletlen téma.
Így van, ezek olykor traumatikus élmények, de a szerzőknek nem feltétlenül kellett saját tapasztalatot megírniuk, bár egyértelművé tettem, hogy preferálom az egyes szám első személyű elbeszélést, akkor is, ha nem saját élményt dolgoznak fel. Az egyes szám első személyű elbeszélés megkönnyíti az olvasó számára az azonosulást, de szerintem maga az elbeszélő is érzékenyebben tud megragadni élethelyzeteket egyes szám első személyből. A szülői kapcsolattal való szembenézés sokszor drámai, katartikus, és egy ilyen antológiába való meghívás és ösztökélés megnyithat kapukat.
Ahogy olvastam ezeket az írásokat, két dolog vált szembetűnővé elég hamar: egyrészt, hogy a legtöbbjüket átlengi valamilyen keserédes, szomorú hangulat, a legtöbbnek volt egy ilyen regisztere, a másik pedig, hogy mekkora őszinteség, nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy a szüleinkről írjunk.
Volt olyan szerző, aki azt mondta nekem, hogy az anyjának nem fogja megmutatni a szövegét. Tökéletesen megértem, jól emlékszem, hogy amikor elkezdtem publikálni, az unokahúgom még nagyon fiatal volt és nem akartam, hogy elolvassa a könyvemet, a Talált nőt, viccesen azt mondtam neki, hogy majd megkapja, ha elmúlt negyven. De nem tudtam megakadályozni, hogy már tizenkét évesen bemenjen a könyvtárba és elolvassa az összes folyóiratban fellelhető részletet belőle. Máig megvan bennem az a zavar, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy olyan dolgokat is elolvasott, melyeket én kifele, a személytelen közönséggel szemben vállaltam, de amikkel kapcsolatban a családommal szemben szemérmes voltam. Megértek minden olyan szerzőt, aki saját családi történetet dolgozott fel, és úgy dönt, hogy nem mutatja meg nekik, vagy egyenesen le sem ír bizonyos történeteket. Bátor dolog letenni egy ilyen szöveget az asztalra. Nem véletlen, hogy szerkesztőként ugyan kihajtottam a szövegeket a szerzőkből három év alatt, de a saját szövegeim megírását az utolsó pillanatig halogattam, bár jegyzetek formájában ezek már a kilencvenes években megvoltak nekem. Azt szoktam viccesen mondani, hogy ez az egész vállalkozás arra volt jó, hogy végre megírjam a magam apás-anyás haláltörténeteit.
Mennyire nehéz megjelentetni egy ennyi szerzőt felvonultató antológiát és milyen olvasószámra számítasz?
Az előző kötetekre kaptunk támogatást korábban, ami az antológiák esetében különösen fontos, hiszen sok szerzővel - sok honoráriummal dolgozó kötetekről van szó. Ám mire a Szív kutyája és a Dzsungel a szívben összeállt, és tudtunk volna pályázni, megtörténtek a befagyasztások az MKA-nál. A mi antológiáink bár nagy érdeklődésre számot tartó könyvek, mégsem fogynak akkora számban, mint az ismert szerzők sikerkönyvei. Az, hogy az első kötetből, az Éjszakai állatkertből elkelt több, mint 7000 példány, fantasztikus eredmény. A második kötet, a Szomjas oázis a maga 3500-as példányszámával szintén nagyon jónak számít, de még mindig nagyon kicsi ahhoz képest, amennyibe egy ilyen könyv a létrehozása kerül.
A Kitakart Psyché sorozatot hatkötetesre tervezed, mikor jönnek a befejező darabok és lehet-e tudni, hogy mi lesz a témájuk?
Ha sikerül, akkor három, illetve négy év múlva jelenik meg az ötödik és a hatodik kötet, ezeknek a témáját éppen ezért még nem szeretném elárulni.
Azt mondod, nagyon intenzíven kell együttműködnöd a szerzőkkel - nem hordozza ez magában azt a veszélyt, hogy ha nagyon belefolysz valakinek a szövegébe, témájába, azzal a te saját alkotásaidtól veszel el?
Biztos, hogy valamennyire az “én” kiterjesztése, amikor az ember a saját fontos témáiba meghív szerzőket és kihajtja belőlük a szövegeiket. De ettől még nem érzem, hogy elvesznének a saját történeteim, még akkor se, ha voltak olyan szerzők, akikkel sok körben, akár heteket dolgoztunk az ő szövegeiken.
Sok a hasonló hangulatú szöveg a kötetekben.
Ez azért nincs teljesen így. Aki végigolvassa mind a két kötetet, megtapasztalhatja, hogy nagyon változatos a kép. Én például anyaimádó vagyok, viszont először nagyon féltem, hogy túlsúlyban lesznek a kötetben az olyan történetek, ahol az anya és lánya között rossz a viszony. Szerencsére ez végül nem így alakult, pedig megvolt rá az esély. Az anyák és lányok között általában nagyobb az összenövés, szorosabb a kapcsolat, mint az apák és lányok között, és éppen ezért folyamatos a küzdelem a leválásért is, és ha a legkisebb porszem bekerül a gépezetbe, akkor ott sokkal több az esélye a harcnak és fájdalmas viszályoknak, a szenvedélyes viaskodásnak, még akkor is, ha kapcsolat legmélyén nagyon erős a kötés és szeretet. Az apával a legtöbbször helyből megvan a három lépés távolság, könnyebben lehet ránézni kívülről a kapcsolatra, amolyan távolító csodálattal. Persze vannak a mi antológiánkban is problematikus apa-lánya kapcsolatok, de nem ez a jellemző.
A negyedik kötet után már elég élesen látod, hogy mennyire sikerült bevinni a nőszempontú gondolkodást és a női szerzőket a köztudatba?
Az első könyvet, az Éjszakai állatkertet rengetegen támadták a megjelenésekor, és nemcsak férfi kritikusok, hanem számos, megfelelési problémával küzdő újságírónő is. A kritikai szövegek egy része tele volt személyeskedéssel, szurkálódással, és sok esetben sütött belőlük a szakmai féltékenység, és bizonyos értelemben a tehetetlenség, hogy végül is nem lehet hitelteleníteni, meg nem történtté tenni az antológiáinkat. De minden kezdeti irritáció ellenére az Éjszakai állatkert ma már etalonnak számít. Aztán megjelent a második kötet, a Szomjas oázis, amiről meg aztán azt mondták, hogy a közelébe sem érhet az első kötetnek, merthogy az volt az igazi, mostanra meg már olyanokat hallok, hogy a Szomjas oázis alapmű. Kíváncsi vagyok, mi lesz a fogadtatás most a harmadiknál és a negyediknél. Egyébként mindezen események ellenére - a kötetek megjelenésére és a rájuk összpontosuló figyelemre gondolok - a 2008-as Szépírók Őszi Fesztiválján, Nők a Férfi (B)irodalomban, mely a nőszempontú irodalomra fókuszált, csak azzal a rémesen unalmas közhellyel, hámozott lufi érvvel tudtak kiállni egyes férfi irodalmárok, hogy csak jó és rossz irodalom létezik. De ez a felosztás ebben az “abszolút” és kizárólagos formában soha nem is volt érvényes. Sajnálatosan a jóirodalom-rosszirodalom hívők egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, hogy más felosztásoknak is van létjogosultságuk, és most nemcsak a különböző nemzetek irodalmáról beszélek, hanem arról, hogy csak mert valami nem létezett a múltban, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, még nem jelenti azt, hogy sohasem jön el az ideje, hogy fontossá váljék. Ez így meglehetősen történelmietlen hozzáállás, mely adott viszonyokat kiált ki örökkévalónak. Szerencsénkre, minden jel arra mutat, hogy eljött Magyarországon is a női perspektíva feltárásának, bemutatásának ideje. Persze ezt is lehet jól és rosszul csinálni, de mindenekelőtt el kell dönteni, hogy ennek feltárása hiánypótló foglalatoskodás, és mint ilyen, fontos. Másrészt, amikor a női perspektíva fontosságának megkérdőjelezői jó irodalomról beszélnek, lényegében a saját elvárásaiknak megfelelő szempontrendszer szerint állítják valamiről, hogy jó, érdekes, érvényes és ebből következően egyetemes. Pedig nem szabadna elfelejteni, hogy a férfi látószög, ugyanolyan partikuláris látószög, mint a női, azzal a különbséggel persze, hogy az előbbi a domináns tehát meghatározó: vagyis a norma. A jó hír viszont az, hogy konkrét példákon látom, mennyire sokat számít a sorozatunk: hatásunkra a kiadók jobban kezdik keresni a női szerzőket és írásokat, megerősödött a magyar irodalomban női hang. Például az idei Körképbe a Magvető tizenegy férfi és tizenegy nő írását válogatta be. Meggyőződésem, hogy a sorozatunk nélkül ez nem történt volna meg.
Azzal együtt sok nőt is zavar az, hogy a nőkre mindig külön “gondolni kell”, azaz folyamatosan kvótáznia kell annak, aki szerepeltetni akarja őket.
Nem szeretem a kvóta szót. Nézzék végig a kötetek végén található életrajzokat, rögtön egyértelmű lesz, hányféle roppant érdekes sorssal, karrierrel, komoly munkássággal rendelkező nő írása található köteteinkben. Prioritás számomra az ő jelenlétük, művészetük láthatóvá tétele, ezért is ajánlom mindenkinek, nyissa meg magát a női perspektívára, ha valóban lényeges kihívás számukra a “nembeliség” és a teljesség megragadására törekvő szellemi utazás.
Sokszor említed ezt a bizonyos női látószöget. Pontosítsuk egy kicsit, hogy mit is jelent ez.
Amikor felnőttem, voltak a pöttyös könyvek és társaik, amik egyébként tizennégy éves korig még sokat jelentettek, de utána mintha elvágták volna, nem voltak olyan női főhősei az ún. nagy irodalomnak, akiket a női létezés felől formáltak volna meg. Így aztán a lányok problémái sem jelenhettek meg bennük, sőt nekünk kellett azonosulni a fiúk problémáival és elsősorban férfi szempontból kellett megélnünk a világot. Ez volt a norma számunkra, és még mindig az a helyzet, hogy valamiféle hasított, kettős látásban kell megélni a napjainkat, és az internalizált, belsővé tett férfiszem nem mindig engedi a tisztánlátást a saját létkérdéseinkben. Az irodalomban nem voltak megjelenítve azok a problémák, ügyek, amelyek napi szinten elsődlegesek a nőknek, és amiképpen a női létezés alapjáraton le van értékelve, úgy a magas irodalomba sem férnek bele azok a dolgok, amelyek őket napi szinten foglalkoztatják. Magyarországon a meghatározó irodalmi folyóiratok a múlt évszázadban általában kiválasztottak egy-két női szerzőt, akiket szerepeltettek, sőt olykor tömjéneztek. Ha megvizsgáljuk ezeket a szerzőket, legtöbbjük a férfiak által idealizált nőt testesíti meg, és maguk is férfi perspektívából tekintenek világunkra, férfi szükségleteket elégítenek ki, vagy mindenesetre nem vádolhatóak azzal, hogy viszályt szítanának a nemek között.
Azzal együtt a két új kötetben, ahogy a korábbiakban is, van három férfiszerző. Min múlt, hogy kiket kérsz meg arra, hogy női néven publikáljanak?
Fontos, hogy át tudjuk élni egymás szempontjait, így olyanokat kerestem meg, akikről feltételeztem azt az empátiát, amellyel képesek a női perspektívába beleélni magukat, ami persze nem biztos, hogy maradéktalanul sikerült. Szerintem egy figyelmes olvasó mindegyik szövegről meg tudja állapítani, hogy férfi írta-e. Eredetileg hat férfit kértem fel, végül hárman maradtak. Volt olyan szerző, aki megpróbálta, de feladta. Mindhárom férfi ismert író, de egyelőre nem fedem fel a kilétüket. A két antológia 66 szövegéből összesen 5 szöveget írtak férfiak. Ha meglesz a Kitakart Psyché sorozatunk mind a hat kötete, természetesen be fogjuk mutatni férfi szerzőinket, és majd együtt kielemezhetjük, mennyire sikeresen hajtották végre a feladatot.
Megjelent: Litera.hu, 2010. december 2. (http://www.litera.hu/hirek/forgacs-zsuzsa-bator-dolog-letenni-egy-ilyet)Sok mindenen múlik, egyrészt kapok más szerzőktől, szerkesztőktől is javaslatokat, hogy kiket hívjak meg, de vannak olyanok, akiknek egyszerűen tetszenek az írásai. Ugyanakkor nem kell, hogy feltétlenül író legyen az illető, lehetnek érdekes művészek, a könyvkiadás körül dolgozó emberek, színészek, énekesek, rendezők, képzőművészek. Olyanokat hívok meg, akik kíváncsivá tesznek, és szeretném tudni hogyan látják magukat, a világot, az emberi kapcsolataikat. Fontosnak tartom, hogy sokfelől jöjjenek a kötetek szerzői, mert amellett, hogy irodalomnak tekintem a létrejövő szövegeket, korrajzként is tekintek a kötetekre. Tizenhét új szerzőnk van az előző kötetekhez képest, és összesen mintegy hetven szerző szerepel az eddig megjelent négy kötetben.
Nehéz volt rábeszélni egyeseket arra, hogy a szüleikről írjanak? Az apa-anya kapcsolat nagyon kényes, sokszor traumatikus, kibeszéletlen téma.
Így van, ezek olykor traumatikus élmények, de a szerzőknek nem feltétlenül kellett saját tapasztalatot megírniuk, bár egyértelművé tettem, hogy preferálom az egyes szám első személyű elbeszélést, akkor is, ha nem saját élményt dolgoznak fel. Az egyes szám első személyű elbeszélés megkönnyíti az olvasó számára az azonosulást, de szerintem maga az elbeszélő is érzékenyebben tud megragadni élethelyzeteket egyes szám első személyből. A szülői kapcsolattal való szembenézés sokszor drámai, katartikus, és egy ilyen antológiába való meghívás és ösztökélés megnyithat kapukat.
Ahogy olvastam ezeket az írásokat, két dolog vált szembetűnővé elég hamar: egyrészt, hogy a legtöbbjüket átlengi valamilyen keserédes, szomorú hangulat, a legtöbbnek volt egy ilyen regisztere, a másik pedig, hogy mekkora őszinteség, nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy a szüleinkről írjunk.
Volt olyan szerző, aki azt mondta nekem, hogy az anyjának nem fogja megmutatni a szövegét. Tökéletesen megértem, jól emlékszem, hogy amikor elkezdtem publikálni, az unokahúgom még nagyon fiatal volt és nem akartam, hogy elolvassa a könyvemet, a Talált nőt, viccesen azt mondtam neki, hogy majd megkapja, ha elmúlt negyven. De nem tudtam megakadályozni, hogy már tizenkét évesen bemenjen a könyvtárba és elolvassa az összes folyóiratban fellelhető részletet belőle. Máig megvan bennem az a zavar, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy olyan dolgokat is elolvasott, melyeket én kifele, a személytelen közönséggel szemben vállaltam, de amikkel kapcsolatban a családommal szemben szemérmes voltam. Megértek minden olyan szerzőt, aki saját családi történetet dolgozott fel, és úgy dönt, hogy nem mutatja meg nekik, vagy egyenesen le sem ír bizonyos történeteket. Bátor dolog letenni egy ilyen szöveget az asztalra. Nem véletlen, hogy szerkesztőként ugyan kihajtottam a szövegeket a szerzőkből három év alatt, de a saját szövegeim megírását az utolsó pillanatig halogattam, bár jegyzetek formájában ezek már a kilencvenes években megvoltak nekem. Azt szoktam viccesen mondani, hogy ez az egész vállalkozás arra volt jó, hogy végre megírjam a magam apás-anyás haláltörténeteit.
Mennyire nehéz megjelentetni egy ennyi szerzőt felvonultató antológiát és milyen olvasószámra számítasz?
Az előző kötetekre kaptunk támogatást korábban, ami az antológiák esetében különösen fontos, hiszen sok szerzővel - sok honoráriummal dolgozó kötetekről van szó. Ám mire a Szív kutyája és a Dzsungel a szívben összeállt, és tudtunk volna pályázni, megtörténtek a befagyasztások az MKA-nál. A mi antológiáink bár nagy érdeklődésre számot tartó könyvek, mégsem fogynak akkora számban, mint az ismert szerzők sikerkönyvei. Az, hogy az első kötetből, az Éjszakai állatkertből elkelt több, mint 7000 példány, fantasztikus eredmény. A második kötet, a Szomjas oázis a maga 3500-as példányszámával szintén nagyon jónak számít, de még mindig nagyon kicsi ahhoz képest, amennyibe egy ilyen könyv a létrehozása kerül.
A Kitakart Psyché sorozatot hatkötetesre tervezed, mikor jönnek a befejező darabok és lehet-e tudni, hogy mi lesz a témájuk?
Ha sikerül, akkor három, illetve négy év múlva jelenik meg az ötödik és a hatodik kötet, ezeknek a témáját éppen ezért még nem szeretném elárulni.
Azt mondod, nagyon intenzíven kell együttműködnöd a szerzőkkel - nem hordozza ez magában azt a veszélyt, hogy ha nagyon belefolysz valakinek a szövegébe, témájába, azzal a te saját alkotásaidtól veszel el?
Biztos, hogy valamennyire az “én” kiterjesztése, amikor az ember a saját fontos témáiba meghív szerzőket és kihajtja belőlük a szövegeiket. De ettől még nem érzem, hogy elvesznének a saját történeteim, még akkor se, ha voltak olyan szerzők, akikkel sok körben, akár heteket dolgoztunk az ő szövegeiken.
Sok a hasonló hangulatú szöveg a kötetekben.
Ez azért nincs teljesen így. Aki végigolvassa mind a két kötetet, megtapasztalhatja, hogy nagyon változatos a kép. Én például anyaimádó vagyok, viszont először nagyon féltem, hogy túlsúlyban lesznek a kötetben az olyan történetek, ahol az anya és lánya között rossz a viszony. Szerencsére ez végül nem így alakult, pedig megvolt rá az esély. Az anyák és lányok között általában nagyobb az összenövés, szorosabb a kapcsolat, mint az apák és lányok között, és éppen ezért folyamatos a küzdelem a leválásért is, és ha a legkisebb porszem bekerül a gépezetbe, akkor ott sokkal több az esélye a harcnak és fájdalmas viszályoknak, a szenvedélyes viaskodásnak, még akkor is, ha kapcsolat legmélyén nagyon erős a kötés és szeretet. Az apával a legtöbbször helyből megvan a három lépés távolság, könnyebben lehet ránézni kívülről a kapcsolatra, amolyan távolító csodálattal. Persze vannak a mi antológiánkban is problematikus apa-lánya kapcsolatok, de nem ez a jellemző.
A negyedik kötet után már elég élesen látod, hogy mennyire sikerült bevinni a nőszempontú gondolkodást és a női szerzőket a köztudatba?
Az első könyvet, az Éjszakai állatkertet rengetegen támadták a megjelenésekor, és nemcsak férfi kritikusok, hanem számos, megfelelési problémával küzdő újságírónő is. A kritikai szövegek egy része tele volt személyeskedéssel, szurkálódással, és sok esetben sütött belőlük a szakmai féltékenység, és bizonyos értelemben a tehetetlenség, hogy végül is nem lehet hitelteleníteni, meg nem történtté tenni az antológiáinkat. De minden kezdeti irritáció ellenére az Éjszakai állatkert ma már etalonnak számít. Aztán megjelent a második kötet, a Szomjas oázis, amiről meg aztán azt mondták, hogy a közelébe sem érhet az első kötetnek, merthogy az volt az igazi, mostanra meg már olyanokat hallok, hogy a Szomjas oázis alapmű. Kíváncsi vagyok, mi lesz a fogadtatás most a harmadiknál és a negyediknél. Egyébként mindezen események ellenére - a kötetek megjelenésére és a rájuk összpontosuló figyelemre gondolok - a 2008-as Szépírók Őszi Fesztiválján, Nők a Férfi (B)irodalomban, mely a nőszempontú irodalomra fókuszált, csak azzal a rémesen unalmas közhellyel, hámozott lufi érvvel tudtak kiállni egyes férfi irodalmárok, hogy csak jó és rossz irodalom létezik. De ez a felosztás ebben az “abszolút” és kizárólagos formában soha nem is volt érvényes. Sajnálatosan a jóirodalom-rosszirodalom hívők egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, hogy más felosztásoknak is van létjogosultságuk, és most nemcsak a különböző nemzetek irodalmáról beszélek, hanem arról, hogy csak mert valami nem létezett a múltban, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, még nem jelenti azt, hogy sohasem jön el az ideje, hogy fontossá váljék. Ez így meglehetősen történelmietlen hozzáállás, mely adott viszonyokat kiált ki örökkévalónak. Szerencsénkre, minden jel arra mutat, hogy eljött Magyarországon is a női perspektíva feltárásának, bemutatásának ideje. Persze ezt is lehet jól és rosszul csinálni, de mindenekelőtt el kell dönteni, hogy ennek feltárása hiánypótló foglalatoskodás, és mint ilyen, fontos. Másrészt, amikor a női perspektíva fontosságának megkérdőjelezői jó irodalomról beszélnek, lényegében a saját elvárásaiknak megfelelő szempontrendszer szerint állítják valamiről, hogy jó, érdekes, érvényes és ebből következően egyetemes. Pedig nem szabadna elfelejteni, hogy a férfi látószög, ugyanolyan partikuláris látószög, mint a női, azzal a különbséggel persze, hogy az előbbi a domináns tehát meghatározó: vagyis a norma. A jó hír viszont az, hogy konkrét példákon látom, mennyire sokat számít a sorozatunk: hatásunkra a kiadók jobban kezdik keresni a női szerzőket és írásokat, megerősödött a magyar irodalomban női hang. Például az idei Körképbe a Magvető tizenegy férfi és tizenegy nő írását válogatta be. Meggyőződésem, hogy a sorozatunk nélkül ez nem történt volna meg.
Azzal együtt sok nőt is zavar az, hogy a nőkre mindig külön “gondolni kell”, azaz folyamatosan kvótáznia kell annak, aki szerepeltetni akarja őket.
Nem szeretem a kvóta szót. Nézzék végig a kötetek végén található életrajzokat, rögtön egyértelmű lesz, hányféle roppant érdekes sorssal, karrierrel, komoly munkássággal rendelkező nő írása található köteteinkben. Prioritás számomra az ő jelenlétük, művészetük láthatóvá tétele, ezért is ajánlom mindenkinek, nyissa meg magát a női perspektívára, ha valóban lényeges kihívás számukra a “nembeliség” és a teljesség megragadására törekvő szellemi utazás.
Sokszor említed ezt a bizonyos női látószöget. Pontosítsuk egy kicsit, hogy mit is jelent ez.
Amikor felnőttem, voltak a pöttyös könyvek és társaik, amik egyébként tizennégy éves korig még sokat jelentettek, de utána mintha elvágták volna, nem voltak olyan női főhősei az ún. nagy irodalomnak, akiket a női létezés felől formáltak volna meg. Így aztán a lányok problémái sem jelenhettek meg bennük, sőt nekünk kellett azonosulni a fiúk problémáival és elsősorban férfi szempontból kellett megélnünk a világot. Ez volt a norma számunkra, és még mindig az a helyzet, hogy valamiféle hasított, kettős látásban kell megélni a napjainkat, és az internalizált, belsővé tett férfiszem nem mindig engedi a tisztánlátást a saját létkérdéseinkben. Az irodalomban nem voltak megjelenítve azok a problémák, ügyek, amelyek napi szinten elsődlegesek a nőknek, és amiképpen a női létezés alapjáraton le van értékelve, úgy a magas irodalomba sem férnek bele azok a dolgok, amelyek őket napi szinten foglalkoztatják. Magyarországon a meghatározó irodalmi folyóiratok a múlt évszázadban általában kiválasztottak egy-két női szerzőt, akiket szerepeltettek, sőt olykor tömjéneztek. Ha megvizsgáljuk ezeket a szerzőket, legtöbbjük a férfiak által idealizált nőt testesíti meg, és maguk is férfi perspektívából tekintenek világunkra, férfi szükségleteket elégítenek ki, vagy mindenesetre nem vádolhatóak azzal, hogy viszályt szítanának a nemek között.
Azzal együtt a két új kötetben, ahogy a korábbiakban is, van három férfiszerző. Min múlt, hogy kiket kérsz meg arra, hogy női néven publikáljanak?
Fontos, hogy át tudjuk élni egymás szempontjait, így olyanokat kerestem meg, akikről feltételeztem azt az empátiát, amellyel képesek a női perspektívába beleélni magukat, ami persze nem biztos, hogy maradéktalanul sikerült. Szerintem egy figyelmes olvasó mindegyik szövegről meg tudja állapítani, hogy férfi írta-e. Eredetileg hat férfit kértem fel, végül hárman maradtak. Volt olyan szerző, aki megpróbálta, de feladta. Mindhárom férfi ismert író, de egyelőre nem fedem fel a kilétüket. A két antológia 66 szövegéből összesen 5 szöveget írtak férfiak. Ha meglesz a Kitakart Psyché sorozatunk mind a hat kötete, természetesen be fogjuk mutatni férfi szerzőinket, és majd együtt kielemezhetjük, mennyire sikeresen hajtották végre a feladatot.
