Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba

 Nem, soha nem szólt bele egyikünk sem abba, mit ír a másik. A gyerekek beszédének tartalma közös kincsünk, nem csodálkoznék, ha egyszer ő is írna belőlük valamit. De ez egy regény, a főszereplő egy tengerjogász, Virág Pál, akinek a felesége újságíró, az említett (emlegetett) gyerekkönyv pedig a legelső irodalmi munkája. A fikciós írásmód lényege, hogy figurákat teremtünk, ilyen alapon a regényem két gyerekszereplője már nem azonos a fiaimmal, nem is hasonlítanak rájuk annyira, mint feltételezhető volna. Aki a szövegből indul ki, az másféle gyerekeket kap, mint az enyéim. Az apafigura is eléggé távol áll tőlem, mind külsejében, mind sorsában. Beszédmódja valamelyest emlékeztet az enyémre, azt tudom. Úgy gondoltam, ez nem baj, különben megváltoztattam volna.

– Nagyon személyes ez a mű, talán az egyik legszemélyesebb munkáid egyike. Aki ismer téged, a neveket pontosan be tudja azonosítani, előtte van a ház, a kutya, felismerhetően. Nem féltél ennyire sokat elmondani magadról? Nem tartasz attól, hogy elolvassák majd a gyerekek később, mikor már jobban meg tudják érteni, hogy voltaképpen egy házasság és egy apa széteséséről szól a könyv az ő személyükön keresztül? Egyáltalán: a hozzád közel állók mit szóltak a könyvedhez?

– Nem hiszem, hogy ez volna a legszemélyesebb munkám. A Zenga zének vagy az Anya csak egy van is dobogós lehet e szempontból, nem beszélve az Utazások Erotikában-ról, amely kifejezetten egy szerelem és egy házasság esettanulmánya akart lenni, szépirodalmi eszközökkel. Én azért elsősorban a családi élet krónikása volnék, mint azt egy kritikus húsz éve megállapította, amit írok, mindig eléggé személyes. Aki fél ettől, az ne írjon realista regényt, én már megszoktam, hogy ez ezzel jár. Úgy érzem, hiba abból kiindulnod, hogy te ismersz engem, így bizonyos dolgokat felismerni vélsz. A célközönség nem ismer. Én soha nem a saját családtagjaimat akarom megörökíteni, ha mégis, azt fényképpel vagy mozgóképfelvétellel teszem, és nem tartozik a nagyközönségre. Ami a családi véleményeket illeti, a gyerekeim még csak most tanulnak olvasni, de tudják, mit írtam, beavattam őket. Nehezményezték, hogy nem mesekönyv, nincsenek benne képek. Anna lányom meghatónak találta a regényt, Esze Dóra megrendítőnek. Egyéb hozzátartozók még nem nyilatkoztak.

Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba

– Szerintem elég férfisoviniszta gondolat, hogy a nő meséljen a gyereknek. Én imádok mesélni nekik. (Megjegyzem, felnőtteknek is.) A mese az egyik legfontosabb kapcsolati forrás, nemcsak szülő és gyerek, de felnőtt és felnőtt között is. Az utóbbiak persze felnőttmesékkel kábítják egymást. Szerintem az a fontos, hogy azokra az emberekre, akiket szeretünk, sok időt szánjunk.

„Szerintem az a fontos, hogy azokra az emberekre, akiket szeretünk, sok időt szánjunk.”

A kommunikáció a lényeg, és a leghétköznapibb beszélgetés is megteszi. Ha az ember elmeséli a napját egy másiknak, az is nagyon jó. Ezt a regényt megírhatta volna olyan ember is, aki soha nem mesélt a gyerekének, mert esetleg nincs neki. Az általam művelt prózaírás lényege, hogy elképzeljük valakinek, valakiknek az életét, s utána ábrázoljuk. Írtam sokat nőkről, kilencven fölötti emberről és kutyáról is, noha egyik sem voltam.

Ha megrendelnéd, kattints a képre!

– Minden esetben valamiféle gondolatból indulok ki. Könyvet írni csak olyan érvényes gondolatból tudok, amelyről sikerül elhinnem, hogy érvényes megmunkálás esetén olvasómnak valami jót okoz. Lehet, hogy egészen icipicikét, de jót. Hogy a könyvemtől legalább minimális mértékben jobb lesz annak, aki elolvassa. A csillagok világa abból az alapgondolatból született, hogy ki kellene fejeznem és bontanom két égetőnek érzett felismerést. Elsőként, hogy nagyon sok az elvált férfi, akiknek nehéz kapcsolatot találniuk vagy fenntartaniuk a gyerekükkel, gyerekeikkel. Másodszor pedig, hogy nem mi tanítjuk a gyerekeket, hanem a gyerekek tanítanak minket, legalábbis a legfontosabb témákat illetően. Nem mindig az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. Néha az is fontos, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra. E gondolat legmegfelelőbb kifejezőjének azt a helyzetet találtam, amikor egy apa visszatérően mesél a fiainak. A fiaim gyerekszlengjéből és leleményeiből azért elég sok került a végleges szövegbe. Ha társszerzők, 10-10 százalék jár nekik. Remélem, ennél sokkal többet kapnak. Nem csak a pénzre gondolok…