Bernard Le Calloc'h nyelvész-, történész- és földrajzprofesszor kapta nemrég a Székely Nemzeti Tanács kitüntetését, a Gábor Áron-díjat Kőrösi Csoma Sándor életművének kutatásáért és a székely értékek nemzetközi megismertetéséért. A breton származású tudós Charles de Gaulle idején három kormány minisztere mellett is kabinetfőnök volt.

- Ön a trianoni békediktátum 90. évfordulóján üzenetet írt a Magyarok Világszövetségének, és ezt átnyújtotta a Trianon-palota előtt tartott megemlékezés résztvevőinek is. Hogyan fogadták ezt Franciaországban, egyáltalán, foglalkoztatja a 90 évvel ezelőtti döntés a francia közvéleményt?

- A francia közvélemény nemigen foglalkozott ezzel. Közel száz év telt el, és a franciák nem is igazán tudnak már az akkori békéről. Jómagam az elmúlt hat évtizedben sokat írtam Magyarországról, megtanultam a nyelvet, jól megismertem a magyarokat és az ország történelmét. A trianoni béke igazságtalanságára, a kisebbségbe taszított magyar nemzetrészek eredetének és sorsának megismertetésére tucatnyi könyvvel és több száz publikációval igyekeztem felhívni honfitársaim figyelmét. A franciák túlnyomó többségének tudatában inkább csak a németekkel Versailles-ban kötött béke él, ugyanis őket tekintették ellenségnek, nem a magyarokat vagy az osztrákokat.

- Kőrösi Csoma Sándor sohasem írt naplót, ön viszont évtizedes kutatási munkával a háta mögött utólag megtette helyette ezt. Mikor keltette fel érdeklődését a székely tudós?

- Már egész fiatalon, első magyarországi tartózkodásom során feltűnt, hogy minden magyar városban van egy Kőrösiről elnevezett utca. Kíváncsi lettem, hogy ki ez az ember, akinek a nevét mindenki ismeri, de akkor, az ötvenes évek elején kevesen tudták megmondani pontosan, ki volt. Megszereztem Cholnoky Jenő róla szóló könyvét, ám abban sok földrajzi hibát találtam. Az évek folyamán rengeteget kutattam az életét, és sokat írtam róla. Amikor Kőrösi Csoma Sándor Indiában járt, és Siculo Hungarianként mutatkozott be, sem ott, de Nyugat-Európában sem volt senkinek fogalma róla, hogy Erdélyben él egy, a magyarokétól eltérő eredetű, de magyarul beszélő külön népcsoport, a székelyek. Kezdetben úgy értették, hogy Kőrösi szicíliai magyar. Később azért választottam a székelyekről írt könyvem címéül a Les Sicules de Transylvanie-t (Erdélyi székelyek), hogy a franciák végre tanulják meg a nevét ennek a jelentős európai népcsoportnak.

- Huszonkét évesen, 1947 tavaszán jött Budapestre, és csak 1953-ban tért vissza Franciaországba. A magyar fővárosban élte át a Rákosi-diktatúrát. Hogy emlékszik ezekre az évekre?

- Amikor megérkeztem, Magyarország még demokratikus ország volt. Kezdetben Gödöllőn, a premontreiek iskolájában tanítottam franciát, majd miután a kommunisták felszámolták a szerzetesrendeket, a francia követség egyik titkára lettem. Döbbenetes volt ilyen közelről látni a kommunista diktatúra kiépülését, mely oda vezetett, hogy az emberek szinte megbénultak a félelemtől. Nem szóltak egymáshoz a villamoson, nehogy valaki meghallja, miről beszélnek - még akkor sem, ha nem mondtak rosszat a rendszerről. A művelődés színterei beszűkültek, ez alól talán csak a könyvtárak voltak viszonylagos kivételek, melyeket én is látogattam, hogy nyelveket tanuljak. Finnül is Budapesten kezdtem tanulni, Zsirai Miklós, a finnugor nyelvrokonság nemzetközi hírű kutatójának tanítványaként. Mentorunkat korábbi, nem éppen oroszbarát írásai miatt több ízben is kihallgatta az ÁVH az Andrássy út 60.-ban, de a börtönt sikerült elkerülnie.

 - Miután visszatért Franciaországba, tanítványa lett Aurélien Sauvageot-nak is, aki az első francia-magyar nagyszótár szerkesztője, valamint az Eötvös Collegium franciatanára volt. A hetekben megjelent négynyelvű könyvében tanára életrajzát tárja a magyar olvasók elé.

- Azért írtam meg tanítómesterem életét magyarul, franciául, finnül és észtül is, hogy azoknak a népeknek a nyelvén tegyem hozzáférhetővé e különleges életutat, amely nyelvek eredetkutatásának az életét szentelte. Sauvageot, miután 1931-ben Budapestről visszatért Franciaországba, a párizsi École Nationale des Langues Orientales finnugor tanszékének tanára lett. 1931 novemberében tartotta első magyaróráját, amely egyben a francia felsőoktatási intézményben valaha elhangzott első magyaróra volt. Ugyancsak ő honosította meg Franciaországban a finnugrisztika és a hungarológia tudományát.

- Jó ezt hallani, amikor Magyarországon a közelmúltban akkora felháborodást váltott ki a szlovák nyelvtörvény. Ön szerint van létjogosultsága az ilyen eljárásnak az Európai Unió egyik nemzeti kisebbségével szemben?

- Semmiképpen. Ez a törvény az európai jog ellen való, és eljön majd az idő, amikor a szlovák törvényhozásnak hatályon kívül kell helyeznie. A szlovákok időnként indokolatlanul kemények és vadak, a II. világháborúban például hitleristábbak voltak Hitlernél. Az Európai Unióban ez tarthatatlan. Azok az idők már elmúltak, amikor a kisebbségi politika az erőszakos beolvasztásra tett kísérlettel volt egyenlő.

- Romániában jobb is a helyzet.

- Az igaz, ugyanakkor a székely önrendelkezésről hallani sem akar az ország vezetése, pedig kell hogy egyszer legyen székely autonómia. Kiváltképp egy olyan, egy tömbben élő, nagyszámú népcsoport számára, mint a székelység, akiket 90 év alatt sem tudott asszimilálni a román állam. Ha Románia elismeri az európai törvényeket, akkor biztosítania kell majd azokat a területén élő kisebbségeknek is. A csángók esetében sajnos más a helyzet, mert ők kevesen vannak. Sokan hagyják el a csángó falvakat és költöznek a városokba, ahol besimulnak a román közegbe. Lehet, hogy emlékeznek még eredetükre, de nagy részük nehezen tud ellenállni az asszimilálódásnak. Ugyanakkor optimista vagyok a Kárpát-medencében élő magyarsággal és szomszédaival kapcsolatban. Az itt élő népek összefogásával ugyanis megteremthető az, amit mi, franciák és németek megtettünk. Az új Nyugat-Európát sem volt könnyű felépíteni a II. világháború után, de végül sikerült.