Tizenévesen csak bélyeggyűjteményében találkozott Magyarországgal, de akkor nem tudta, hogyan kell kiolvasni a „királyság” szót. Huszonegy évesen már tudott káromkodni, értette a tiltásokat és a parancsokat is magyarul. Elvégre, ha a túléléshez kell, az ember hadifogolyként is könnyen tanul.

A szerző felvétele

Oleg Rosszijanov a világháború után – amely a fél lábát is elvitte – mégsem elfelejteni akarta az életében bizarr módon megjelent Magyarországot, hanem minél inkább megismerni. És megismertetni, miután úgy döntött, a magyar irodalom műfordítója lesz. A Szovjetunióban elsőként az idén kilencvenedik évébe lépett Rosszijanovon keresztül ismerhették meg az orosz olvasók Ady Endrét, Babits Mihályt, József Attilát és magyar írók hosszú sorát.

– Gyerekkoromtól könyvmoly voltam. Mindent gyűjtöttem, antik irodalomtól skandináv mitológián át a kalandregényekig. Egyszerűen örömet okozott maga a könyv, a szép borító, a jó minőségű papír érintése – emlékezik viszsza. Moszkvai lakása most is könyvekkel teli. A polcokról Tóth Árpád, Déry Tibor, Ady Endre néz le.

Bár a földrajz felé is kacsingatott, az irodalmi vonzódás erősebb volt, így 1940-ben – egy betegség miatt egy évvel eltolva katonai behívóját – levelező hallgatóként felvételt nyert a Bölcsész és Irodalomtörténeti Intézetbe (IFRI). –Egy új világ nyílt meg előttem, egészen elmerültem az irodalomban. Azt, hogy 1941 tavaszán megkaptam az új behívómat, és elszakítottak mindettől, nagyobb csapásként éltem meg, mint pár hónappal később a Szovjetunió megtámadásának hírét – vallja be a műfordító.

A háború felkészületlenül érte az országot és Rosszijanov vinnyicai tankezredét, amely annyira kezdetleges állapotban volt, hogy az ezred java gyalog indult a frontra, alig néhány könnyű tankkal. – Amúgy is csak egyszer vezettünk előtte, a június 22-re kitűzött első lövészgyakorlatunk pedig a német hadüzenet miatt maradt el.

Ingázó teherautók gyorsították egy kicsit a menetet, de egy nap múlva már látszott, nincs hova menni, a tankok megsemmisültek, sokan dezertáltak, a védelem összeomlott. – Ez szerintem Sztálin felelőssége, még akkor is, ha ma vannak, akik őt akarják a győzelem kovácsának beállítani. A nép nyert, nem Sztálin. Őt bűnözőnek tartottam, akkor sem szerettem. Nem is harcoltunk soha Sztálinért kiáltva, ilyet legfeljebb a politikai tisztek csináltak, bármit mutatnak is a filmek – meséli a győzelem 65. évfordulója körül sokak által ismét egyre pozitívabban értékelt generalisszimuszról Rosszijanov, akire az összeomlás után hosszas kerülőkkel leginkább kóborló menekülés várt, sok katonatársával együtt. Hol csatlakozott egy újabb egységhez, hol annak megsemmisülésével tovább vándorolt, mígnem 1942 júniusában a Donkanyarnál egy német ellenőrzés után magyarokhoz nem került, akiktől egy átvezényeléskor meglépett. – Ma sem tudom, hogyan, egyszer csak konvoj nélkül maradtunk és szétfutottunk.

Ezután élelemért munkát végzett a helyieknél, fát vágott, kaszált, nyulat nyúzott. Újabb fogságba már inkább helyi civilként került augusztusban, amikor kaszálásra menet egy magyar katona megállította. – Elvette a kaszámat, és egy harmincfős fogolycsoporthoz terelt.

Megetettek minket, még gondoltuk is, hogy emberségesebbek, mint a németek.

A véresebb valósággal azonban nem sokkal később szembesült, amikor húsz civil, köztük nő és gyermek kivégzésének lett a szemtanúja.

– Tulajdonképpen a kegyetlenség és az emberségesség jelenlévő kettőssége vitt engem a magyar irodalomhoz. Emlékszem egy Lakatos nevű cigány honvédre, aki érdeklődéssel figyelt minket, ismételgette, amit mondtunk neki. Vagy az egyik tisztre, aki próbálta nekünk elmagyarázni, hogy szabadságra megy Pestre, ahol neki boltja van, meg az őrünkre, aki azután vett emberszámba, hogy meghallotta, ahogy a Sole miót fütyülöm, aztán Merényi kapitányra, aki deszkával verte véresre a fejem, amikor kiszakadt a zsákom teli gabonával – idézi a vegyes emlékeket.

– A háborúban megértettem, hogy a legfontosabb embernek maradni. A jóság és az embertelenséggel szembeni dac, ezt kerestem a magyar irodalomban, és rá is találtam, a háború után – mondja, és hozzáteszi: a sztálingrádi fordulat után spontán szabadulva a fogságból, egészen a kurszki csatáig harcolt. Ott 1943. augusztus 18-án aknatűzbe keveredve egy repesz okozta sérülés végül az egyik lábát elvitte.

A háború után a magyar emigrációnál kezdett érdeklődni a magyar irodalomról, amelyből Oroszországban valamennyi Petőfi-vers, néhány németből fordított Jókai-regény volt meg. – Sosem bántam meg, hogy az életemet a magyar irodalomnak szenteltem, és nem lettem német szakosként a sokadik Goethe-értelmező – mondja.

Az emigráns körökből került ki magyarnyelv-tanára, és ott javasolták neki Adyt, akiről Rosszijanov később monográfi át is írt. – Lelki rokonságot érzek iránta. Ady a rokonom – érzékeltette a költővel közeli kapcsolatot az irodalmár. Később – személyesen Szántó Judit javaslatára – József Attila verseinek fordításába fogott. – Nála is megvan a „dac”, a lázadás, amely az ő esetében a perifériára szorultakért kiált, akikért ő kommunistává válni is kész, hergelve a publikumot. De ugyanez a lázadás a kommunistákkal is szembefordítja, küzdve a költészet leegyszerűsítése ellen. Azt hiszem, ez tette őt a későbbi fiatal költők körében is népszerűvé, még ha nálam ő egy kicsit Ady mögé is szorult.

Rosszijanov az évtizedek során személyesen ismerte meg Illyés Gyulát, Weöres Sándort. Fordított Kosztolányit, Kafka Margitot, Móriczot, Molnár Ferencet, írt elemzéseket, esszéket a magyar modern költészetről, idén pedig új kiadásban jelent meg Jókai: Mire megvénülünk című regénye, egy nyolckötetes Jókai-sorozatban. Magyarországon azonban fájóan régen járt, 1985-ben.

De a rokonságot nem években mérik.

Nyilas Gergely