Ahol mindig esik az eső
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2450
José Saramago (1922-2010)
Szinte minden évben írt egy regényt, rendíthetetlenül, s mégis mindig másként. Filozófus volt, aki az észben, a tiszta észben hitt, az érzelmekben és a szeretetben, ezért aztán csodákról írt könyveket. - Kőrösi Zoltán José Saramagóról.
Ezerkilencszáznyolcvannyolcban, mielőtt elutaztunk volna Portugáliába, kaptam egy fénymásolt kéziratot. Se a szerző nevét nem ismertem, se a regényről nem hallottam még addig. Igaz, akkoriban ez kevésbé zavart, mint később, fiatal voltam és önhitt, csak azért olvastam bele a José Saramago nevű szerző A kolostor regénye című munkájába, mert úgyis oda utazunk , ahol játszódik.
Gyűrött, gépelt kézirat volt, nagyon híres regény, mondta a feleségem, aki már olvasta.
Akkor még napi hat-hét órát éltem a könyvekkel, belefért ez is.
Rá három hónapra indultunk el Lisszabonba, ködös, átláthatatlan volt az idő, a Skoda 105 GLS-sel olyan vakon hajóztunk át a kontinensen, mint egy kődarab süllyed el lassan a tejfeles üvegben. Három nap, már álmomban is vezettem. És amikor Badajozba értünk, átléptük a határt, január volt, virágzó mandulafák álltak végig a vártemplomhoz vezető úton, a domboldalon, kint ültek az asszonyok a házak előtt és szőnyegeket szőttek, sütött a nap. Addigra már kétszer elolvastam Saramago regényét, ott ült velünk a Skodában Hét-Nap Baltazár, a félkarú obsitos katona és Blimunda, az emberek lelkébe látó asszony, akinek reggelente kenyeret kell majszolnia, hogy ne lássa, kiben mi lakik.
Ne lássa, csak ha akarja.
Lisszabonban, nem messze a háztól, ahol laktunk, egy kiadó kirakatában hatalmas fénykép állt az üveg mögött. Ő Saramago, mondta a feleségem. Ez meg a kiadó, ahol a könyvei megjelennek.
Be is mentünk, a kommunista párt kiadója volt, mondták, hogy Saramago is elkötelezett kommunista, ő a legnagyobb élő portugál író.
Így mondták, egy mondatban, kommunista és legnagyobb.
Egy szemüveges, ősz hajú, öreg ember nézett vissza rám, svájci sapka féle billegett a fején.
Ő öreg volt, én meg fiatal.
Találkozhatnánk is vele, mondta a feleségem.
Minek, válaszoltam, nézzük meg inkább a tengert.
Ott, Lisszabonban olvastam el aztán harmadszor a Kolostor regényét. Elmentünk Mafra-ba is, ahol az építkezés huszonöt éven át zajlott, sétáltunk a Kereskedők terén, a Tejo parton, ahol a híres Scarlatti csemballómuzsika hangjaival felemelkedett a lelkek könnyűségétől mozgatott repülő szerkezet.
Aztán az évek múlásával elolvastam Saramago minden magyarul elérhető könyvét. Jó magyar fordítói voltak, ez a mi szerencsénk, Székely Ervin és Pál Ferenc, Lukács Laura.
Ha a klasszikus író-olvasó találkozói helyzetben megkérdezik, milyen írók voltak/vannak hatással rám, Saramago nevét mindig mondom. José, így kell mondani, Zsével és ével, és Saramago, Sz-szel és a végén úv-val. Jegyezzék meg, érdemes.
Lisszabon ostromának históriája, Ricardo Reis halálának éve, Kőtutaj, Minden egyes név, Hasonmás, A barlang, Megvilágosodás, Halálszünet, Jézus Krisztus evangéliuma. A Vakság.
Miért?, szokták megkérdezni.
A szabadság és az édesség miatt.
A nyelv szabadsága, a nézőpont, a történetben való mozgás pontos és önfeledt szabadsága.
És az édesség, a latin édesség.
Akkor még napi hat-hét órát éltem a könyvekkel, belefért ez is.
Rá három hónapra indultunk el Lisszabonba, ködös, átláthatatlan volt az idő, a Skoda 105 GLS-sel olyan vakon hajóztunk át a kontinensen, mint egy kődarab süllyed el lassan a tejfeles üvegben. Három nap, már álmomban is vezettem. És amikor Badajozba értünk, átléptük a határt, január volt, virágzó mandulafák álltak végig a vártemplomhoz vezető úton, a domboldalon, kint ültek az asszonyok a házak előtt és szőnyegeket szőttek, sütött a nap. Addigra már kétszer elolvastam Saramago regényét, ott ült velünk a Skodában Hét-Nap Baltazár, a félkarú obsitos katona és Blimunda, az emberek lelkébe látó asszony, akinek reggelente kenyeret kell majszolnia, hogy ne lássa, kiben mi lakik.
Ne lássa, csak ha akarja.
Lisszabonban, nem messze a háztól, ahol laktunk, egy kiadó kirakatában hatalmas fénykép állt az üveg mögött. Ő Saramago, mondta a feleségem. Ez meg a kiadó, ahol a könyvei megjelennek.
Be is mentünk, a kommunista párt kiadója volt, mondták, hogy Saramago is elkötelezett kommunista, ő a legnagyobb élő portugál író.
Így mondták, egy mondatban, kommunista és legnagyobb.
Egy szemüveges, ősz hajú, öreg ember nézett vissza rám, svájci sapka féle billegett a fején.
Ő öreg volt, én meg fiatal.
Találkozhatnánk is vele, mondta a feleségem.
Minek, válaszoltam, nézzük meg inkább a tengert.
Ott, Lisszabonban olvastam el aztán harmadszor a Kolostor regényét. Elmentünk Mafra-ba is, ahol az építkezés huszonöt éven át zajlott, sétáltunk a Kereskedők terén, a Tejo parton, ahol a híres Scarlatti csemballómuzsika hangjaival felemelkedett a lelkek könnyűségétől mozgatott repülő szerkezet.
Aztán az évek múlásával elolvastam Saramago minden magyarul elérhető könyvét. Jó magyar fordítói voltak, ez a mi szerencsénk, Székely Ervin és Pál Ferenc, Lukács Laura.
Ha a klasszikus író-olvasó találkozói helyzetben megkérdezik, milyen írók voltak/vannak hatással rám, Saramago nevét mindig mondom. José, így kell mondani, Zsével és ével, és Saramago, Sz-szel és a végén úv-val. Jegyezzék meg, érdemes.
Lisszabon ostromának históriája, Ricardo Reis halálának éve, Kőtutaj, Minden egyes név, Hasonmás, A barlang, Megvilágosodás, Halálszünet, Jézus Krisztus evangéliuma. A Vakság.
Miért?, szokták megkérdezni.
A szabadság és az édesség miatt.
A nyelv szabadsága, a nézőpont, a történetben való mozgás pontos és önfeledt szabadsága.
És az édesség, a latin édesség.
Az a szabadság és édesség, ami a magyar regényből, a németeskedő magyar prózából annyira hiányzik.
A legutóbbi könyvét Az elefánt vándorútját most, két hete olvastam el. Még fanyalogtam is, nem az igazi, mondtam M.Nagy Mikinek a könyvhéten, Saramago, de nem az igazi.
Pedig sokan szeretik, nézett rám komolyan.
Tudom.
Tudom, mert én is szeretem.
Ricardo Reis Lisszabonja, ahol mindig esik az eső.
Saramago a megszokotthoz képest későn kezdett el publikálni, nem is effélét tanul, szegény családból származott, géplakatosnak tanult, s akként dolgozott sokáig egy kórházban. Kicsi emlékek című, mozaikos könyve beszél a gyerekkoráról, babonákról és félelmekről, a régi, vidéki Portugáliáról, nagyapjáról, s vágyairól. Később költöztek Lisszabonban, ott is munkások között élt, ott lett baloldali, s az is maradt, dacolt a félelmes portugál katolikus egyházzal, dacolt a bigott hitekkel, miattuk költözött el a Kanári szigetekre is a Jézus Krisztus-regénye után. A géplakatosság után kiadói lektor lett, éppen olyan, mint ősz hajú hőse a Lisszabon ostromának históriájában, majd főként verseket publikált. Csaknem ötven éves volt már, amikor az első regénye megjelent, s csaknem hatvan, mire a Fölemelkedve a földről című regénye meghozta neki az elismerést is. 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, hetvenhat éves volt akkor már, a világ egyik legnagyobb élő írója, kortalan mesélő, az esszéisztikus regény és a latin mágikus realizmus vegyítője, az európai regény megújítója, akinek egyetlen mondatát is felismerni már, az ő nyelve, az ő hangja.
Talán ha akkor bemegyünk a Caminho kiadóba és elkérjük a címét.
Talán.
Évek óta visszahúzódva élt, feleségével, Pilarral, egy fantasztikus, mediterrán kertben, gyíkok, virágok és kövek között, napsütésben a tenger ölelésében. Leukémiás volt.
Szinte minden évben írt egy regényt, rendíthetetlenül, s mégis mindig másként.
Filozófus volt, aki az észben, a tiszta észben hitt, az érzelmekben és a szeretetben, ezért aztán csodákról írt könyveket.
Szétbontotta a mondatokat, mesélt, és ebbe a mesébe szóltak bele a regényalakok, az olvasók és az olvasottak, beszéltek egymással, mint az egymást író történetek.
Nyolcvanhét éves volt, amikor délelőtt, rövid rosszullét után meghalt.
Meghalt a kedves íróm.
Meghalt a világ egyik legnagyobb élő írója.
A jó írók majdnem mind meghaltak már.
Ma egész délelőtt zuhogott csak, zuhogott az eső.
Pedig sokan szeretik, nézett rám komolyan.
Tudom.
Tudom, mert én is szeretem.
Ricardo Reis Lisszabonja, ahol mindig esik az eső.
Saramago a megszokotthoz képest későn kezdett el publikálni, nem is effélét tanul, szegény családból származott, géplakatosnak tanult, s akként dolgozott sokáig egy kórházban. Kicsi emlékek című, mozaikos könyve beszél a gyerekkoráról, babonákról és félelmekről, a régi, vidéki Portugáliáról, nagyapjáról, s vágyairól. Később költöztek Lisszabonban, ott is munkások között élt, ott lett baloldali, s az is maradt, dacolt a félelmes portugál katolikus egyházzal, dacolt a bigott hitekkel, miattuk költözött el a Kanári szigetekre is a Jézus Krisztus-regénye után. A géplakatosság után kiadói lektor lett, éppen olyan, mint ősz hajú hőse a Lisszabon ostromának históriájában, majd főként verseket publikált. Csaknem ötven éves volt már, amikor az első regénye megjelent, s csaknem hatvan, mire a Fölemelkedve a földről című regénye meghozta neki az elismerést is. 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, hetvenhat éves volt akkor már, a világ egyik legnagyobb élő írója, kortalan mesélő, az esszéisztikus regény és a latin mágikus realizmus vegyítője, az európai regény megújítója, akinek egyetlen mondatát is felismerni már, az ő nyelve, az ő hangja.
Talán ha akkor bemegyünk a Caminho kiadóba és elkérjük a címét.
Talán.
Évek óta visszahúzódva élt, feleségével, Pilarral, egy fantasztikus, mediterrán kertben, gyíkok, virágok és kövek között, napsütésben a tenger ölelésében. Leukémiás volt.
Szinte minden évben írt egy regényt, rendíthetetlenül, s mégis mindig másként.
Filozófus volt, aki az észben, a tiszta észben hitt, az érzelmekben és a szeretetben, ezért aztán csodákról írt könyveket.
Szétbontotta a mondatokat, mesélt, és ebbe a mesébe szóltak bele a regényalakok, az olvasók és az olvasottak, beszéltek egymással, mint az egymást író történetek.
Nyolcvanhét éves volt, amikor délelőtt, rövid rosszullét után meghalt.
Meghalt a kedves íróm.
Meghalt a világ egyik legnagyobb élő írója.
A jó írók majdnem mind meghaltak már.
Ma egész délelőtt zuhogott csak, zuhogott az eső.
