Cigány mese nyert a rádió pályázatán

Gabnai Katalin A jó élet című színdarabja nyerte a Magyar Rádió drámapályázatát. A győztes mű jutalma 2 millió forint. A zabolázatlan királyfiú története színpadi legenda zenére, táncra, óriásbábokra elgondolva, az európai roma hiedelemvilág és egy cigány palóc népmese motívumaival.

Gabnai Katalin szerint műve fejlődés- és szenvedéstörténet is lehet

Az írói erő, a szépen kimunkált nyelvezet, a szórakoztató, mégis nagyon komoly hangulat – ennek köszönhető, hogy Gabnai Katalin nyerte az első díjat a Magyar Rádió drámapályázatán – mondja Solténszky Tibor. Az MR1 Kossuth Rádió Művészeti Produkciós Szerkesztőségének vezetőjétől, a zsűri tagjától megtudjuk: a bírálótestület döntése egyhangú volt. A második helyet és az ezzel járó 1,5 millió forintot Benedek Szabolcs, a megosztott harmadik helyet pedig Lanczkor Gábor és Péhl Gabriella nyerte, jutalmuk fél-félmillió forint.

A befogadottnál egyébként több pályamű érkezett, ezek egy részét azonban formai okok miatt el kellett utasítaniuk. A befogadott 413 művet először a szerkesztőség tagjai olvasták el, 46 szövegkönyv került tovább a Bereményi Géza, Gothár Péter, Marton László, Molnár Piroska, Radnóti Zsuzsa és Solténszky Tibor nevével fémjelzett zsűrihez. Mint a jeligék bontása után kiderült, ismert írók, színpadi szerzők, például Kukorelly Endre, Sultz Sándor, Szakonyi Károly is pályáztak – s bár a díjakat nem ők kapták, ez mégsem jelenti, hogy rádiójátékaik ne valósulnának meg: további kb. ötven-hatvan darab megvételéről tárgyal az MR a pályázókkal. A szerkesztőségvezető egyelőre nem tudja biztosan, mikor hallhatók a nyertes művek, amelyek jó részét a szerzőkkel együtt munkálkodva „rádiójátékosítani” kell, a díjazott négy darabból is három például színpadra íródott. A gyártás ősszel kezdődik.

– Egy zabolázatlan királyfiú megsért egy öregasszonyt, aki elátkozza. Addig mindig sorvadnia kell, amíg Iborkabeborított Borbálát meg nem találja, és el nem veszi feleségül. Ha akarom, fejlődéstörténet, ha akarom, szenvedéstörténet. A próbák során találkoznia kell önmagával, a családja és a népe titkos történeteivel, s végül meg kell küzdenie a betegségdémonokkal – válaszolja Gabnai Katalin, mikor a díjnyertes mű témájáról kérdezem. A drámatanár-kritikus-írót régóta izgatja a cigány mesék – a cselekvésnek történéssel való helyettesítése miatti – dramatizálhatatlanságának szakmai problémája. Néhány előző játéka a magyar hagyományból merített, most kevésbé ismert tájra merészkedett. – Ebben a munkában az európai roma hiedelemvilág és egy cigány palóc mese motívumai szövődnek össze. Hogy miért éppen ez vonzott? Egyik dédanyámat Szőke Máriának hívták, ő még bársonymellényes lókupecek lánya volt. Amúgy meg a Józsefvárosban élek negyven éve. A „Nyócker” sok mindenre megtanítja az embert – így Gabnai Katalin.

Akinek egyébként már orosházi gyermekként is fontos volt a rádió, a könyvek mellett ez jelentette a világot. Hegedűs Géza játékain nőtt föl, ekkor csodálkozott rá Gilgamesre. Későbbi nagy élménye a Krúdy-sorozat volt, majd az Éjszakai Rádiószínház adásai jöttek.

– Ami mostanában megállított, az egy verses Tolnai Ottó-mű volt, amelyhez Máté Gábor neve kapcsolódik az emlékezetemben. S bár elhangzott már rádiójátékom, én most színpadi legendát írtam, zenére, táncra, óriásbábokra elgondolva. Ezt megengedték a szabályok – magyarázza a szerző.

Vajon mennyiben segíti a szépírói munkát, ha az ember drámatanár és kritikus is egy személyben? – Kritikusként megtanulható, hogy a gyöngébb produkciók gazdái sem bosszúból hozzák létre művüket. Ennyire telik most éppen. Ettől megcsöndesedik az ember. De azért csak megfogalmazza, mit gondol, és a nevét aláírja. Drámatanárként viszont ki kell bírnod, hogy amit harminc éven át a társaiddal fölépítettél, s aminek haszna nyilvánvaló, az öt-hat ember kósza kedve miatt most öszszeomlik. Odaadnám ezt a díjat bárki óhajtónak, ha cserébe a magyar nevelőképzés intézményei beengednék vagy legalább a szakirányú képzésekbe visszafogadhatnák társaimat és tanítványaimat, akik kusza rendelkezések miatt most falakon kívül rekednek. Pedig PhD-s, DLA-s gyakorlati emberek ők, akik meg tudják tanítani, és a közösségi létre, a másik ember élményére föl tudják készíteni a pályára alkalmasakat. Nem tehetik meg. Ez a hivatásom tehát most nem működik. Egy erről szóló darab csak Brecht Sen Téjének híres suttogásával fejeződhetne be: „Segítség…”

Megjelent: , 2010. június 15. (http://nol.hu/lap/kult/20100615-_odaadnam_ezt_a_dijat_barki_ohajtonak_)