Fel kell keltenem saját kíváncsiságomat, rájönnöm, mitől nem hétköznapi és érdektelen a megközelített esemény vagy figura, mitől több annál, aminek első ránézésre tűnik. - Berniczky Évával beszélgettünk, az idei Könyvfesztiválra megjelent, Várkulcsa c. novelláskötete apropóján.

Két mesegyűjtemény, két társszerzővel írt kötet után jelent meg első önálló novellásköteted, A tojásárus hosszúnapja (Magvető), amelyet a szakma egyöntetűen az egyik legerősebb, legunikálisabb indulásnak ítélt 2004-ben. 2007-ben egy regény követte, majd idén megjelent újabb novellásköteted. Izgat még a nagyforma, vagy nem véletlen tértél vissza a novellához?

Persze, hogy izgat. Az ember mindig azon a területen szeretne eligazodni valamelyest, ahol bizonytalan, ahol botladozik. Ott szeretne bizonyítani, ahol kevesebb esélye mutatkozik, ahol nagyobb a kihívás. Az írásban a továbblépés okozza a legnagyobb élvezetet. Szerencsémre türelmesen kiváró alkat vagyok, szeretek ismeretlen terepeken bóklászni, már ami a műfajokat illeti, mert az anyag adva van, azzal kell valamit kezdenem, amiben élek. Mivel valós mozgásterem elég szűkös, kénytelen vagyok fikcióval tágítani. Számomra igazán érdekes, hogyan nő vagy csökken a szöveg hitelessége az arányok (valóság:fikció) változtatásával. A novellákhoz természetesen nem véletlenül tértem vissza. Folyamatosan íródtak, mert vannak jelenségek, amelyek szerintem csakis ebben a műfajközegben, atmoszférában értelmezhetőek.

Munkáidnak, mint pl. Dérczy Péter megállapítja, a metaforizáltság a legeredetibb jellegzetessége, sőt Bodor Béla szerint "rendjét a költészet törvénykönyve határozza meg". A mesék világa és tapasztalata szüremlik át a novellákba, megbújik benned egy költő, vagy a Bodor Ádám-i "fedőnyelvvel" van dolgunk?

Nem szeretném tudni, mi vagy ki bújik meg bennem, mert abban a pillanatban, amint rájönnék, amint megfejteném, már el is múlna a varázs. Az azonban tagadhatatlan, hogy egy az egyben nem érdekel, amiről írok éppen, ami egy prózaírónál nem kimondottan erény. Általában azon dolgozom, hogy a munkába vett anyagom más legyen, mint amilyennek nyers, hozzáférhető valójában látszik. Érzékelhetőbb, pontosabb, kifejezőbb. Fel kell keltenem saját kíváncsiságomat, rájönnöm, mitől nem hétköznapi és érdektelen a megközelített esemény vagy figura, mitől több annál, aminek első ránézésre tűnik. Az átlényegítésük, maga az átkomponálás folyamata hatalmas örömet szerez. Hogy milyen irányból közelítek? Elvetélt költő vagyok, no, ez az igazság. Bevezetésem az olvasásba a költészeten keresztül történt. A nagyanyám rontott el még kisgyermekkoromban, aki parasztasszony létére élt-halt a könyvekért. Világi bibliája, a Petőfi-kötet szinte minden este előkerült, amikor leült az ágyam szélére mesélni. Úgy olvasta fel nekem a verseket, szép sorjában, mintha mesét mondott volna. Így aztán a mese számomra sokáig egyet jelentett a verssel, innen már csak egy lépés a világ, amelyhez, hogy megérthessem, én, a verset írni képtelen, a próza felől közeledem.

 
Honnan származnak a hőseid, és milyen a viszonyod hozzájuk?

Most éppen a vár környékéről, ahol magam is lakom, hol távolabbról próbálom megidézni őket, hol egészen közelről. Időnként olyan közelségből, hogy már azonosulnak velem. Ez a legnehezebb, a személyesség regiszterében mozgatni a szereplőket. De jó viszonyban vagyunk, mert a legelesettebb, leggusztustalanabb, legvisszataszítóbb figurába is szívesen beköltözöm, ők pedig megtűrnek, holott a bőrükre megy a játék.  
 
Mintha Kárpátalja szociografikus mitológiáját (vagy mitikus szociográfiáját) írnád. Tényleg így látsz, amikor valamire ránézel, ilyen sokdimenziósan?

Ilyennek látom ezt az ellentmondásos vidéket. Ez az én Kárpátaljám, gyűlöletes és szeretnivaló, taszító és fogva tartó, bonyolult és átlátható, szürke és színpompás, amilyenek bárhol a világon a szülőföldek. A valóságban nincs ilyen, ugyanakkor nagyon is létezik. Aki elhiszi nekem a vidék általam leképezett hegy-, víz- és emberrajzát, az is biztosan egészen másképpen látja a valóságban létezőt. De ez benne az izgalmas, a megközelítés számtalan módja és lehetősége. Az én kísérletem egy a sok közül.

Várkulcsa című novelláskönyved fülszövegében az áll, "Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából" figyel. Van ekkora ez a távolság? És ha van, miért van szükség rá író (vagy épp a narrátor) és hősei között?

Képletesen bármekkora lehet ez a távolság. Persze csak abban az esetben, ha A távolságot, mint üveg golyót, megkapod…, mint tudjuk. Esetemben a megfigyelőnek azt is látnia illik, ami a háta mögött zajlik, zajlott, ami a vár túloldalán történik, történt. Azt játszottam, hogy körbe írom a várat, vállalva az egyik szemfényvesztő szerepét. Szép fokozatosan haladtam, leírva a lehető legkisebb és legnagyobb köröket. Aki ismeri a környéket, az a novellákat olvasva pontosan beazonosíthatja, hol kelnek életre a figurák, milyen távolságra vannak a padlásszoba ablakától. Szóval számomra ennyi manír, ennyi mesterkedés, ennyi zsonglőrködés szükséges földön, vízen, levegőben ahhoz, hogy megérkezzem oda, ahonnan elindultam.