Egyszer volt, hol nem volt. Minden mese így kezdődik. De én inkább azt szeretném megírni, hogy volt, nem azt, hogy nem – az első BÁBU fesztiválon, a Budapest Bábszínházban.

Kemény Henrik a pajtikáknak játszik

Kurucz Árpád

A fenti pár sort Az éneklő királyfi című darab elejéből kölcsönöztem, és írtam át magamnak. Vörös István meséjét a kecskeméti Ciróka Bábszínház hozta Pestre. Azon a háromnapos fesztiválon láttam, amelynek programját a Budapest Bábszínház igazgatója, Meczner János válogatta össze. Indítéka nem volt más, mint hogy azt gondolta: nonszensz, hogy a fővárosnak nincs bábfesztiválja. Most lett, és lesz folytatás is.

Nem sokat lacafacázott Meczner, meghívta saját kedvenceit. Nem titkolja, ez volt a vezérelve – meg az, hogy egyszemélyes előadások legyenek. Persze, a „monobáb” olcsóbb, mint a sokszereplős, ezt minden óvodás tudja. De persze itt az is nagy kérdés, hogy egyetlen szereplő hordoz-e magában annyi erőt, hogy le tudjon kötni, teszem azt, háromcsoportnyi kisgyereket, hárommaroknyi felnőttet, akik között sok a szakmabeli.

Vásári bábmisztériumtól a zenés némajátékig széles a paletta a színpadon, azaz paravánon. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy jó pár produkciónál, mint például Csákányi Eszteré, a Keresztanya, vagy a már említett éneklő királyfinál, továbbá Badacsonyi Angéla csodás meséjénél, a Nem akarok többé boszorkány lenni! címűnél – minden a szemünk előtt zajlik. Nemcsak a bábok kelnek életre, hanem a tárgyak is. Egy felfordított, hosszú csőrű kávékiöntőből és földig érő lepelből kegyetlen boszorka, apró lócából cica, fényes limlomból királyi birodalom, valamint homokórából gonosz kamarás, lopótökből poroszló lehet.

 Mi az a poroszló? – kérdezi mögöttem egy kisfiú az apja ölében. Nem kap rá választ. Majd a kortársai azon vitáznak ezen a nézőtéren megszokott hangerővel, hogy a daloló királyfis mesében a zsinegre aggatott hangszer zongora, gitár vagy hegedű-e. (A helyes válasz: a c.)

A közönségszervezés nem mindig az ideális korosztályt csábította be az előadásokra. Csákányi Eszter cigány népmesére épülő produkciójára például túl kicsik ültek be csapatosan. Ezt az óvónők is elismerik, és mentségképpen hozzáteszik: azt sem tudták, mire kaptak jegyet. A monori Kossuth Lajos óvoda középső és nagycsoportosai azért egymásra licitálva mondják, mi tetszett az előadásban: mikor a színésznő a fémkukák fedelével dobolt, a cigány kisfiú kalandja az ezüst birodalomban. De az nyűgözte le őket leginkább, ahogy a színpadi fényekben futkároztak a porszemek.

A legjobban talán Fabók Mariann tartotta kezében a közönséget A halhatatlanság országa című meséjével, amelyet szigorúan „kiskorúak felügyelete mellett” ajánlott. A mesét csak akkor kezdte el ízes szavakkal, mikor az egyik kisgyerek befogadta azokat a nagykorúakat, akik gyerek nélkül ültek a nézőtéren.

A Tintaló Társulás többéves előadása, a Nem akarok többé boszorkány lenni! egyesítette mindazt, ami egy modern bábelőadástól elvárható: fordulatos történet, bábok és tárgyjáték, remek színész, aki hol szerepet kap a történetben, hol háttérbe vonul. Nem véletlen, hogy a IV. Országos Gyermekszínházi Szemle fődíjasa lett.

Akadtak persze olyan előadások is, amelyekben klasszikus zenei közhelyekre kitalált, nem túl eredeti történetet néztünk végig a kétszer annyinak tűnő ötven percben. De megérte azért a kétszer két percért, amikor a bábos saját, mozdulatlan fejét emelte be a játékba, egy öreg báb mellé. (Baltazár felfedez, Kovács Katalintól). A Figura ex machina, az etűdökből álló produkció nem rengette meg alapjaiban a bábszakmát, de az előadó, Sarkadi Bence saját készítésű bábjait, például egy cselló-emberkét, jó volt nézni.

A legnagyobb tolongást Kemény Henrik Vitéz Lászlójánál láttam – a fesztivál zárónapján. A nyolcvanöt éves mesterről, aki családja hagyományait követi, pár éve elterjedt, nem lép többet színpadra. Aztán kiderült, szó sincs erről. És noha előadás közben néha-néha erejét vesztette a művész, megszédült a paraván mögött, Vitéz László megrázta magát. Aztán a pajtikák szeme láttára ugyanolyan erővel, mint 1931 óta bármikor, hatmillió-hétszázhatvanhatodszorra is visszaküldte a pokkelba a suvickos pofájú ördögöt és a spenótképű Cuclifert – a nagymamucikája báli legyezőivel és palacsintasütőivel. És reméljük, ez nem lesz máshogy a második, a harmadik és a többi BÁBU fesztiválon sem.

Szemere Katalin

Megjelent: Népszabadság Online, 2010. április 16. (http://nol.hu/lap/kult/20100416-kedvencek_talalkozoja)