Itt a nagysikerű képregénykötet második része!
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2716
Homokot a szemnek - Neil Gaiman magyarul mesél
A napokban kerül a boltokba a világszerte elismert fantasy-szerző, Neil Gaiman Sandman sorozatának második kötete. Ennek kapcsán kicsit utánajártunk a szerző munkásságának.
„… hát mit gondolsz, ki vagy te, kicsi szellem?”
Ott látta meg a napvilágot, ahol könnyű meséset álmodni a ködben: Neil Richard Gaiman 1960-ban született az angliai Portchesterben. Eleinte újságírásból él, kritikusként működik, rock-bandákat filéz. Aztán 1987-ben barátjával, a festő-grafikus Dave McKeannel közösen megalkotja a Violent Cases - t (Erőszakos Ügyek), mely vitathatatlanul az egyik első üveg hatvanfokos szilvapálinka az addig leginkább csak tejhez meg kakaóhoz szoktatott comics életében. Ebben a füzetben egyesül minden, amit Gaiman a felnőtt képregényről gondol: sehol egy szuperhíró, a színek szabadságoltak, McKean, a kezdettől örök alkotótárs egy hiperaktív, zsírkrétafetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot… pedig csak egy négyéves kisfiú és egy öregember kvaterkája ez, laza ötven oldalon.
Igazi elismertségét mégsem ennek (sőt, még csak nem is a hasonló megbecsülésnek örvendő Black Orchid-nak) köszönheti, mint inkább egy igen szerencsés felkérésnek a képregénymogul DC-Comics cég részéről. Ők a harmincas-negyvenes évek klasszikus szuperhőse, a megbízás idején igencsak megkopott fényű Homokember (Sandman) renoméjának helyreállításával bízták meg Gaimant. A leporolásból így lett upgrade: az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős álomhozó lépett.
Az új Sandman csipetnyi poppal fűszerezett mítoszkaleidoszkóp, jó spájznyi frissen tartott világi és urban legend ízléses egyberántása - ugyanúgy megfér itt a DC történelem Marsbéli Vadásza és Dr. Destiny, mint William Shakespeare, a Bolygó Hollandi, a Biblia, meg a macskák. Szuperhőssztori és mégsem az; képregény, illetve egy kicsit több annál. Számunkra már csak azért is, mert a történet "paprikás mitizálása" érdekében egy ponton írónk még a magyar nyelvet is beveti - igaz, a "galambot etetni tilos" táblaszöveg a nyomdai macerákból kifolyólag két kiadásban is hibásan szerepel.
"És a nagy történetek mindig visszatérnek az eredeti formájukhoz." Persze bajos lenne beállítani Neil Gaimant egy konkrét céhbe, a képregény-forgatókönyvek csak az életműnek egy lépcsőjét jelentik (mitagadás persze, igen széles fokról beszélünk itt, gondoljunk csak a Marvelnél megjelent Marvel 1602 című comics-folyamra, a legendás Varázskönyvekre - melynek kapcsán még maga Harry Potter is plágiumgyanúba keveredett, ám ezt Gaiman egy nagystílű legyintéssel intézte el - vagy a Miracleman-re).
A Sandman 1988-tól 1996-ig tartó történetének egységes keretbe rendezését követően születnek meg lökött hangulatú, színpompás képes-mesekönyvei: a Stardust, a Mr. Punch, a Wolves in the Walls, a The Day I Swapped my Dad for Two Goldfish, illetve a Hugo- és Nebula díjas Coraline, s ezeknek legtöbbjét (akárcsak az eredeti Sandman borítókat) ismét Dave McKean illusztrálja.
Gaiman tehát kipörög kicsit, majd papírra veti, hogy fest a világ szédülés előtt - később aztán az is előfordul, hogy inkább filmre írja, amit a forgás után, fektében lát. A filmkészítésbe elsőként a BBC kínálására kóstol, ennek a rövid kalandnak az eredménye az 1996-os Neverwhere című fantasy-sorozat (mellyel olyannyira elégedetlen, hogy - a kényszerűségből kimaradt részekkel felturbózva - könyv formában is piacra dobják). 2005-ben következik a McKeannel közösen rendezett (Magyarországra DVD-n becsorgó) Tükörálarc (MirrorMask), majd a Robert de Niro és Michelle Pfeiffer nevével fémjelzett, igen finomra sült Csillagpor (Stardust). A Coraline-ból a Karácsonyi Lidércnyomás rendezője, Henry Selick gyúrt sötét és különös hangulatú stop-motion bábmozit 2008-ban.
Mikor nem a rendezéssel kacérkodik (már 2009-re beígérték a Sandman sorozat mellékszereplőjéről főcímezett Death-mozit), itt-ott a forgatókönyvírásba is besegít: a Ponyvaregény kapcsán ismerős Roger Avery-vel közös keze munkáját dicséri például a Beowulf szkriptje, melyet végül Robert Zemeckis vitt filmre.
(UI., régről: „Basszus Dougie, ez leharapta az ujjaimat a szemével!”)
2006, Július 4, szerepjátékbolt a Ferenc körúton, előttünk egy srác úgy remeg, mint a szomorúfűz a viharban, pedig ott van az ajándéknak szánt kapros-túrós sütije, kapaszkodónak jó lenne az is. Jobbára Tükör és füst novellásköteteket hozott magával a nép, de van itt jócskán az Amerikai Istenekből, ki-kibukkan az embercunamiból a Neverwhere fedlapja is, sőt, sőt, a tucatnyi Sandman kötet mellett ott az egy Mr.Punch – együttvagyunk hát, naná, és amikor a lányával, Maddyvel, és egy rejtélyes módon ismerős, túl vékony idegennel karöltve Neil Richard Gaiman végre elsétál a sor mellett („oh, my gosh’!) mi is nekilódulunk, de csak úgy, mint a sítalpas tudósok a Delta elején.
Két óra múlva érünk elibe.
Gaiman (akit értesüléseink szerint Guillermo del Toro hívott meg a nálunk forgó Hellboy – The Golden Army forgatására) fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a szeles magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten kifejezéseket, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján.
Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére: „Gosh, no problem.” – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és hoppá.
Mi jövünk.
- Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.
- Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?
- Hát, talán ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.
- Na persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.
- Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.
- Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.
- Persze az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?
- Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?
- Hát, mondjuk kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.
- Oké.
Két óra múlva érünk elibe.
Gaiman (akit értesüléseink szerint Guillermo del Toro hívott meg a nálunk forgó Hellboy – The Golden Army forgatására) fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a szeles magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten kifejezéseket, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján.
Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére: „Gosh, no problem.” – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és hoppá.
Mi jövünk.
- Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.
- Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?
- Hát, talán ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.
- Na persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.
- Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.
- Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.
- Persze az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?
- Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?
- Hát, mondjuk kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.
- Oké.
...és "Sweet dreams", ezzel bocsát utunkra, mögöttünk még ott zakatol vagy jó másfél órányi sor... és csak kifelé menet, egy pesti bérház esőtől kopogó kövezetén jut az eszünkbe, hogy ki volt az a túl vékony, túl nagy fejű srác, akivel Gaiman érkezett: hát nem más, mint Doug Jones, a Hellboy filmek Abe Sapienje.
Úgy is néz ki egyébként.
ui., 2.: Kis hazai "gaimanológia"...avagy - kis túlzással - sorra vesszük a hazánkban napvilágot látott Neil Gaiman írásokat. A csoportba szedés elvét követve mindig a kiadó neve a legfelső a sorban.
Beneficium
Elveszett próféciák (Good Omens, 1999.)
Terry Pratchettel közös a toll – információnak talán elég ennyi is.
Tükör és Füst (Smoke and mirror, 1999.)
Gaiman mesélőmánia tekintetében – nincs mese - a kortárs irodalom ingujjába bújtatott dupla ász. Ki a fenének jutna eszébe kiforgatni a Hófehérke-történetet úgy, hogy ha utána feltűnnek az erdőből a Disney-féle mókatörpék, beleborzongjon a rémületbe az egyszeri olvasó? Bemelegítő novelláskötetnek kitűnő, ráadásul farzsebben simán elfér.
Szukits kiadó
Amerikai Istenek (American Gods, 2003.)
Gaiman egyik, ha nem a legjobbja: rég elfeledett mennybéliek egy volt fegyenccel játszatnak passiót az Amerikai senkiföldjén. Kárhozottak kavarnak a 66-os úton – 371 oldal hatalomról és hitről. Ha kicsit jobban odafigyel, az ember rá kell jöjjön: mesélni talán a legjobb dolog a világon.
Agave
Sosehol (Newerwhere, 1996., itthon 2006.)
Letompított BBC-s metrómeséből így kell tökös urban-fantasyt írni. Szokás szerint semmi új, de Gaiman olyan ügyesen keveri a szószt a szó szerinti undergroundban, hogy az olvasó WC-re nem mer kimenni, nehogy valami történjék közben.
Jeles autorunk Csodaországba vezető ajtómániája is ehelyütt tetőzik egyébként: ez az Ajtó jár.
Csillagpor (Stardust 1999., itthon 2007.)
Kis hazánkban a filmmel együtt piacra dobott, bájos-bajos ujjgyakorlat. Nem rossz, nem rossz, sorok írójának véleménye szerint azonban a mozivásznon nagyobbat sistergett a mesekémia.
Törékeny holmik (Fragile things, 2008)
Újabb novelláskötet, ahol Sherlock Holmes – vagy minimum egy Moriarty – lovecrafti csápos borzalmak szolgálatában kerül szembe önmagával, és amelyben az Amerikai Istenekből megismert Árnyék hiába utazik Skóciába: ott sem marad (haha:) istentelen. Kitűnő válogatás.
Coraline (2009)
Talpraesett kislány beleun az otthoni levegőben unalmasan páráskodó miazmába, és egy (nofene) igen baljós ajtón keresztül gombszemű anyuhoz menekül a Másik Házba. Ahol minden ugyanaz, de mégis jobb, de sokkal. Persze, hogy csupán ideig-óráig – mikor pedig besokasodnak az aggasztó jelek, gombszemű anyu varródoboza is rögvest előkerül.
Úgy is néz ki egyébként.
ui., 2.: Kis hazai "gaimanológia"...avagy - kis túlzással - sorra vesszük a hazánkban napvilágot látott Neil Gaiman írásokat. A csoportba szedés elvét követve mindig a kiadó neve a legfelső a sorban.
Beneficium
Elveszett próféciák (Good Omens, 1999.)
Terry Pratchettel közös a toll – információnak talán elég ennyi is.
Tükör és Füst (Smoke and mirror, 1999.)
Gaiman mesélőmánia tekintetében – nincs mese - a kortárs irodalom ingujjába bújtatott dupla ász. Ki a fenének jutna eszébe kiforgatni a Hófehérke-történetet úgy, hogy ha utána feltűnnek az erdőből a Disney-féle mókatörpék, beleborzongjon a rémületbe az egyszeri olvasó? Bemelegítő novelláskötetnek kitűnő, ráadásul farzsebben simán elfér.
Szukits kiadó
Amerikai Istenek (American Gods, 2003.)
Gaiman egyik, ha nem a legjobbja: rég elfeledett mennybéliek egy volt fegyenccel játszatnak passiót az Amerikai senkiföldjén. Kárhozottak kavarnak a 66-os úton – 371 oldal hatalomról és hitről. Ha kicsit jobban odafigyel, az ember rá kell jöjjön: mesélni talán a legjobb dolog a világon.
Agave
Sosehol (Newerwhere, 1996., itthon 2006.)
Letompított BBC-s metrómeséből így kell tökös urban-fantasyt írni. Szokás szerint semmi új, de Gaiman olyan ügyesen keveri a szószt a szó szerinti undergroundban, hogy az olvasó WC-re nem mer kimenni, nehogy valami történjék közben.
Jeles autorunk Csodaországba vezető ajtómániája is ehelyütt tetőzik egyébként: ez az Ajtó jár.
Csillagpor (Stardust 1999., itthon 2007.)
Kis hazánkban a filmmel együtt piacra dobott, bájos-bajos ujjgyakorlat. Nem rossz, nem rossz, sorok írójának véleménye szerint azonban a mozivásznon nagyobbat sistergett a mesekémia.
Törékeny holmik (Fragile things, 2008)
Újabb novelláskötet, ahol Sherlock Holmes – vagy minimum egy Moriarty – lovecrafti csápos borzalmak szolgálatában kerül szembe önmagával, és amelyben az Amerikai Istenekből megismert Árnyék hiába utazik Skóciába: ott sem marad (haha:) istentelen. Kitűnő válogatás.
Coraline (2009)
Talpraesett kislány beleun az otthoni levegőben unalmasan páráskodó miazmába, és egy (nofene) igen baljós ajtón keresztül gombszemű anyuhoz menekül a Másik Házba. Ahol minden ugyanaz, de mégis jobb, de sokkal. Persze, hogy csupán ideig-óráig – mikor pedig besokasodnak az aggasztó jelek, gombszemű anyu varródoboza is rögvest előkerül.
Igen finom falat, Selick szuper bábmozija azonban valahogy nagyobb és szaftosabb harapás - Gaiman ellenben besegített a forgatókönybe, amit felfoghatunk akár szimpatikus önkorrekcióként is. Jár is az ötös, pirossal.
Anansi fiúk (Anansi boys, 2009.)
Amerikai Istenek spin off, a Nagy Istenes Könyv legszuperebb figurájának, Mr. Nancynek a tőrőlmetszett kölkeivel. Mi tagadás: nem Gaiman legsikerültebb munkája, mégsem unalmas. Simán kihagyható, de csak annyira, amennyire új Gaimant kihagyni érdemes. Vagyis semennyire sem.
Cartaphilus
Sandman, az Álmok Fejedelme - Prelűdök és noktürnök
Sandman, az Álmok Fejedelme - A babaház
Ugyan tény, hogy aki Neil Gaimant itthon kiad, rossz ember nem lehet, mégis, azt kell mondjuk, a Cartaphilus a Sandman képregények hazai megjelentetésével a honi rajongók templomába minimum egy színes-szagos, háromkockás comics-Jézusként robbantotta be magát. Egyáltalán: Alan Moore klasszikusa, a Watchmen után, mely a kiadó kezei közül három kötetben, 2009-ben került a boltok polcaira, remélni sem mertünk ekkora kegyet.
A füzet gyönyörű, Tothh Benedek fordítása az aprólékos utalásmagyarázatokkal teletömött függelékkel egyetemben pazar. Az igazság az, hogy meg sem érdemeljük, és most mégis itt a második kötet - álljon itt ajánlóképp a Cartaphilus oldaláról szemérmetlenül lelopott néhány sor a Babaházról.
„Az Álmok Fejedelmére új kihívások várnak a hosszú rabság után: helyre kell állítania birodalmát, meg kell fékeznie néhány elszabadult alattvalóját, és egy közelgő álomörvénnyel is szembe kell néznie. A SANDMAN-eposz második kötetének főszereplője Rose Walker, aki miközben hozzátartozóit keresi, egyre jobban belebonyolódik az Álomvilágba, ahol néha igencsak bizarr és különleges lények tanyáznak, valamint furcsa és rémisztő események történnek.
A BABAHÁZ lapjain két nagyszerű, novellisztikus fejezet is olvasható: Nada, a gyönyörű királynő legendája, és a haláltól megkímélt Hob Gadling századokon átívelő története. E mesék kiemelik az Álomúr időtlen voltát, és megmutatják jellemének gyarló és emberi vonásait is.
Anansi fiúk (Anansi boys, 2009.)
Amerikai Istenek spin off, a Nagy Istenes Könyv legszuperebb figurájának, Mr. Nancynek a tőrőlmetszett kölkeivel. Mi tagadás: nem Gaiman legsikerültebb munkája, mégsem unalmas. Simán kihagyható, de csak annyira, amennyire új Gaimant kihagyni érdemes. Vagyis semennyire sem.
Cartaphilus
Sandman, az Álmok Fejedelme - Prelűdök és noktürnök
Sandman, az Álmok Fejedelme - A babaház
Ugyan tény, hogy aki Neil Gaimant itthon kiad, rossz ember nem lehet, mégis, azt kell mondjuk, a Cartaphilus a Sandman képregények hazai megjelentetésével a honi rajongók templomába minimum egy színes-szagos, háromkockás comics-Jézusként robbantotta be magát. Egyáltalán: Alan Moore klasszikusa, a Watchmen után, mely a kiadó kezei közül három kötetben, 2009-ben került a boltok polcaira, remélni sem mertünk ekkora kegyet.
A füzet gyönyörű, Tothh Benedek fordítása az aprólékos utalásmagyarázatokkal teletömött függelékkel egyetemben pazar. Az igazság az, hogy meg sem érdemeljük, és most mégis itt a második kötet - álljon itt ajánlóképp a Cartaphilus oldaláról szemérmetlenül lelopott néhány sor a Babaházról.
„Az Álmok Fejedelmére új kihívások várnak a hosszú rabság után: helyre kell állítania birodalmát, meg kell fékeznie néhány elszabadult alattvalóját, és egy közelgő álomörvénnyel is szembe kell néznie. A SANDMAN-eposz második kötetének főszereplője Rose Walker, aki miközben hozzátartozóit keresi, egyre jobban belebonyolódik az Álomvilágba, ahol néha igencsak bizarr és különleges lények tanyáznak, valamint furcsa és rémisztő események történnek.
A BABAHÁZ lapjain két nagyszerű, novellisztikus fejezet is olvasható: Nada, a gyönyörű királynő legendája, és a haláltól megkímélt Hob Gadling századokon átívelő története. E mesék kiemelik az Álomúr időtlen voltát, és megmutatják jellemének gyarló és emberi vonásait is.
adamik zsolt / ma.hu
Megjelent: Kultúrport.hu, 2010.03.23 14:13
(http://kulturport.hu/tart/cikk/f/0/66163/1/kultura/Homokot_a_szemnek__Neil_Gaiman_magyarul_mesel?place=srss)
