Itt élek a végeken
FEKETE VINCE - József Attila-díj

Mekkora jelentősége van egy magyarországi díjnak az erdélyi irodalom körein belül?

Mint minden díjra, ha csak egy röpke pillanatra is, de felfigyelnek a szakma képviselői, az írók, költők (azok, akik megkapták, és azok is, gondolom, akik még nem kapták meg); és természetesen az érdeklődő olvasók is. És ez nálunk, Erdélyben sincsen másképpen. Egy kicsit megszellőztetik a lapokban errefelé is; olyanok is gratuláltak a napokban, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi is az a József Attila-díj; csak annyit tudtak, hogy Budapesten adják, és ha már Budapest, akkor szerintük a Parlament, és ha Parlament, akkor miniszterelnök, és persze március 15-e. Még olyan valaki is volt, aki a Kossuth-díjjal tévesztette össze, és enyhe csalódás volt számára, amikor kiderült, hogy ez csak egy J.A.-díj. De azért – a kósza kivételektől eltekintve – a József Attila-díjnak szép fénye van még Budapesttől majdnem 800 kilométerre, a Kárpát-medence legkeletibb magyar többségű (17ezer a 18ezerből) városkájában, Kézdivásárhelyen is.

Személyesen, számodra megerősítés-e a díj? Vagy jelenti-e például azt, hogy amit csinálsz, az a határokon túlmutat?

Nyilván megerősítés is, visszaigazolás is, de akár azt is jelentheti, hogy amit írok, az határokon túl is mutat. Akik adták, javasolták, mind ottaniak; talán így (is) gondolhatták. Persze, jó, hogy van ez a díj, de ez csak egy pillanatnyi, felszabadult öröm, megszusszanás; mert megy az élet tovább. És ez így van rendjén. De milyen határokon mutatna túl? Gondolok bele újra és újra, és teszem fel magamnak is a kérdést mindannyiszor, amikor ez a határontúliság/határoninneniség kérdése, problémája stb. felmerül. Egy magyar irodalom van, úgy tartjuk, nem? És én magyarországi lapokban, folyóiratokban legalább annyit közölök, ha nem többet, mint Erdélyben. Az utóbbi másfél évtizedben volt szerencsém legalább négy ilyen határontúli-e a határontúli, és ha igen, akkor miért nem jegyében zajló konferencián részt venni, ahol okos emberek azon vitatkoztak, hogy van-e határon túli magyar irodalom, vagy nincsen; és ha van, akkor miért nincsen; vagy miért nincsen, ha van. Jól bele is lehet(ett) ebbe bonyolódni. Soha nem sikerült megtudnom a rengeteg elhangzott beszéd, pro- és kontra vélemény után, hogy most mi is a helyzet. És mi a helyzet velünk. Innen nézve nyilván határon innen vagyunk. Onnan nézve meg… Egy biztos: itt élek a végeken, Székelyföld csücskében, és ugyanúgy végzem a munkámat, ugyanúgy ezzel a közös nyelvvel dolgozom, mint ha, mondjuk, Budapesten élnék. Ami különbözhet, az talán az, hogy ezt a nyelvet néha egy kicsit másképpen – a hazulról hozottal, az itteni kertben termesztett tárkonnyal vagy egyébbel – fűszerezem.

„Úgy (is) érzem, Fekete Vince valamikkel leszámolt, valamiket felszámolni akart, elszámoltatni másokat, mert szüksége volt, van arra.” Czegő Zoltán írta ezt Udvartér című könyvedről. Mire gondolhatott?

Hát ezt csak ő tudhatja. Ahhoz újra kellene olvasnom ezt a recenziót, de nem teszem, mert elkedvetlenedem tőle. Se leszámolni nem akarok semmivel, sem felszámolni semmit; aztán meg, hogy másokat elszámoltatni, Isten is őrizzen. De ha jól emlékszem, akkor valami olyasmi volt a végkövetkeztetése, hogy én valamire készülődöm ezekkel az írásokkal (tárcanovellákról volt szó), talán regényírásra.  Mit mondjak, még csak terveim között sem szerepelt (mostanában) ilyesmi. De lehet, hogy mindentudó a recenzens. Azt is tudja, hogy mit fogok akarni majd évek múlva. Adná a Fennvaló, hogy igaza legyen.

Prózát is, verset is írsz. Mikor, hogy a mikor-hogy’?

Egyikből a másikba ugorva. Most éppen egy verseskötetet adtam le a szerkesztőnek és a kiadó igazgatójának; Védett vidék a címe, és a kolozsvári Előretolt Helyőrség és a budapesti Ráció Könyvkiadó közös kiadványaként fog megjelenni. Közben meg születnek az újabb prózák is; egy újabb gyerekkönyv is készül, rövidpróza-kötet is lesz, nemsokára, lehet. És ott van a mindennapi, a Székelyföld szép számmal beérkező szépirodalmi anyagainak a rostálása, szerkesztése, gondozása, a levelezgetések, az egyebek. De regénybe még nem fogtam. 

(Jánossy Lajos)

* * *

"reggelig tartó sztorizások a kocsmában"
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS - József Attila-díj

Nem olyan régen nagyot szólt a Puszibolt című novellásköteted, pár hónapja nem kisebb sikerrel jelent meg a Mérgezett hajtűk esszéköteted, most megkaptad a József Attila-díjat. Defoe Zoltán című szövegeddel élve, hogy érzed, hogy alakul az bizonyos írói sértettség?

Ebben az írásban éppen azon töprengtem el, hogy a siker nem oltja ki az írói sértettséget. Szerencsére, mert ez az egyik alapvető üzemanyaga az írónak... Nagyon felemelő érzés díjat kapni, de azért a legjobb érzés mégis csak az, amikor látod, hogy valaki a villamoson a könyvedet olvassa és közben röhög, vagy ha a kocsmapultnál melléd lép egy idegen és azt mondja, imádja a Pusziboltot. Sőt, nemrég kaptam egy fiatal lánytól egy levelet, aki csak annyit kért, hogy meg szeretne ölelni (mint írót). Meg voltam hatódva, tényleg.

Mennyi utánajárás és/vagy irodalmárokkal töltött kocsmázás kell ahhoz, hogy egy Mérgezett hajtűkre való szépirodalmi anekdota, információ és anyag összeálljon? Hogyan gyűjtötted az anyagot a kiadványhoz?

Valóban ez életem két alapvető élménye: az olvasás (leginkább a fürdőkádban) és a reggelig tartó sztorizások a kocsmában. Valahogy belenőttem az irodalmi sztorikba. 15 éves koromban már Poszler Dino barátom (akkor még gimnáziumi tanárom) mesélt Nietzschéről a Szamárdelelő Csárdában egy korsó sör mellett, de mondjuk otthon sem volt ritka, ha elcsattant egy irodalmi bonmot apám szájából, aki (többek közt) Cs. Szabó, Szerb Antal, Hasek, Karinthy és Rejtő feltétlen híve... (Petrit idézve: "Ízlését nem vitattam." Most sem vitatom.)

Most mi következik? Esszék, gastroesszék, vagy novellák? Vagyis min dolgozol most?

Igen. Ezeken. Esszéken, novellákon, gasztronómiai írásokon. Meg könyvkritikákon, forgatókönyveken, éttermi recenziókon stb. Amiken szoktam. Aztán egyszer csak majd látszik, hogy mi akar lenni a sok kis apróságból... A Mérgezett is úgy készült, hogy írtam az És-nek a rádiókritikákat, aztán egy idő után láttam, hogy mi akar ez lenni.

Hogy állsz azzal a bizonyos nagyregénnyel, amit sokan (el)várnak tőled?

Nem vagyok regényíró. Úgyhogy egyelőre nem lesz nagyregény. És operát se komponálok a közeljövőben, kőszobrot se faragok, és szonettkoszorúba se fogok. Ha bármelyikhez időközben mégis tehetséget érzek, szólni fogok. Persze vannak nagy álmaim, mint mindenkinek. Például megnyitni A Thelemai Apátsághoz Címzett Becsületvesztőt, ahol Darida meg én főznénk, minden nap egyféle étel lenne. Egyik este román pacalleves lenne punk koncerttel, másik este Fehér Béla olvasna fel a körömpörkölthöz, a harmadikon Kőhalmi Zoli stand-upolna a sólet mellé, és így tovább a végtelenségig... Ebből aztán jelentősen meggazdulnék, átadnám a kocsmát a fiamnak, én meg leköltöznék a tengerpartra, és minden nap kagylót vacsoráznék, és mivel kőgazdag lennék, egy sort sem írnék többet.

(Kálmán Gábor)

* * *

"megcsinálom, mert meg akar születni"
MARÉK VERONIKA - József Attila-díj

Többször nyilatkozta, hogy már jócskán publikált gyerekkönyveket, de még mindig nem tartotta magát igazán meseírónak, inkább a színház érdekelte. Mi volt az a pont, amikor ráébredt, hogy önnek ez az útja? Rögtön egyértelmű volt, hogy saját maga fogja illusztrálni is a köteteit?

A nagy fordulópont az 1963-as év volt. Bábszínész voltam az akkori Állami Bábszínházban, és az évad végén szembesültem azzal, hogy színészként
nem sokra becsülnek. Könyveimet viszont egyre többen keresték és számon tartották.  Logikus volt az a döntés, hogy azt kell csinálnom, amiben a legjobbak közé számítok.  1956-ban jelent meg az első könyvecském, és természetes volt számomra, hogy én rajzoljam hozzá – és a következőkhöz -  a képeket, mivel a mesék képekkel együtt születnek meg bennem.

Kinek-kiknek az elismerése a legfontosabb ön számára?

A legfontosabb természetesen az olvasóké: a gyerekeké és a szülőké. Ha ők nem szeretnék a könyveimet, abba kellene hagyni ezt a fajta munkát. De tudjuk jól: a közönség szeretete nem jelent feltétlenül esztétikai értékelést.
Ezért nagyon fontos számomra a szakma véleménye is. Rengeteget segítettek a  szerkesztők, elsősorban a Móra Kiadó munkatársai, és egyéb műhelyek, amelyek ma már nincsenek. Szerencsére vannak azért újak is.  

Nem sok olyan író van - ráadásul speciális műfajban alkotó író -, akinek a sikere talán még nagyobb külföldön, mint itthon. A hatvanas évektől kezdve töretlen a sikere Japánban, a Laci és az oroszlán című könyve több mint félmillió példányban kelt el. Mit gondol, mi a titka, hogy ennyire szeretik a japánok a könyveit, mit tud Marék Veronika, amit más nem?

A Laci és az oroszlán 45 éve jelenik meg ott folyamatosan, a félmillió példányt még nem érte el, 480 000 körül jár. A japánok érdeklődése zavarba ejt és meghat.  Próbálom megfejteni, de nekem sem sikerül. Ez a történet valamit mélyen megérint bennük, férfiak, nők és gyerekek egyaránt örömöt és vigaszt találnak benne. Néhány éve más könyveimet is kiadják, a Lacin kívül ma már huszat lehet olvasni japánul is.

Tavaly egy interjúnkban nyilatkozta, hogy egy családregényt tervez írni, amely első lenne a felnőtteknek szóló munkái közül. Hol tart ebben a munkában és okoz-e bármilyen nehézséget, hogy most nem gyerekkönyvet ír?

A nagy tervtől elsodortak a tennivalók, most épp a Boribon focizik című könyvet fejezem be. Sajnos igen lassan dolgozom, de ha leadtam, jöhet a regény. Ez természetesen nagy erőpróba lesz, és lehet, hogy a végén a fiókba kerül – de megcsinálom, mert meg akar születni.

(Szekeres Dóra)