Jókai Mór szót emel a zsidók kirekesztése ellen
- Részletek
- Írta: Hunra_Admin
- Kategória: Agora
- Találatok: 2169
Sok ezer órát kellett könyvtárban tölteni, sárguló fóliánsokat és szemrontó mikrofilmtekercseket olvasni ahhoz, hogy a szerkesztő, Buzinkay Géza felfedezze és kiválassza azt a kétszáznál több közleményt, vezércikket, riportot, interjút, amit a Hírharang, vezércikk, szenzációs riport című, a szó szellemi és fizikai értelmében is súlyos gyűjteményében közreadott. A sajtótörténet gazdag életművel rendelkező kutatója, professzora ezúttal is rangos, tudományos értékű publikációval jelentkezett. Ami a sorozatból kirajzolódik, majd két évszázad történelmének hiteles lenyomata. A hazai eseményeken túl Rát Mátyástól az is megtudható, hogy még az Éjszaki Ámerika földjén való zenebona (értsd: az Amerikai Függetlenségi háború) is hazánk, de főként a dohányosok és a hajósok hasznára lehet, Szatsvay Sándortól, hogy gróf Benyovszki Madagaszkárban magát az ország "tsászárának megtette", vagy hogy a francia forradalom új Constituciójának 2. toldalékpasszusa 1791-ben kiállt a nyomtatásbeli szabadság mellett. Írástudó szemtanúk avatnak be bennünket a negyvennyolcas eseményekbe, a Márczius Tizenötödike vezércikke figyelmeztet - már akkor! -, hogy igenis Európában lakunk, és Jókai Mór emel szót a zsidók kirekesztése ellen.
Tragédiákkal terhes történelmünk készteti és kényszeríti is a szerkesztőt, hogy tág teret biztosítson két világháború egykori friss híreinek. A haditudósítók között a leleményes Tarján Vilmos, az első magyar oknyomozó riporter a sztár. A kortárs olvasók ízlését is ismerő szerkesztő szem előtt tartja, hogy a mai olvasó a történelmen és a politikán kívül arra is kíváncsi, hogy vajon mit tud a héten és a hétről Incze Sándor teremtménye, a népszerű Intim Pista? Híres-véres bűnügyek és felejthető sztorik követik egymást, de sorban, láncban olvasva megcsap a sajtótörténet szele. Hiszen a gyanús háborús szappanüzleteket a nagy leleplező, Fényes László világítja át, a legelegánsabb Molnár-premierre Egyed Zoltán kalauzol, miközben a pesti kávéházak szociológiai ismeretekkel fűszerező jellemzése az újságíró Molnár Ferencet dicséri.
Napjainkban, amikor újságírók, kiadók és szerkesztők együtt siratják az elüzletiesített, szellemileg megnyomorított, az információs társadalom versenyében vesztesként válságba jutott, sokak szerint végóráit élő nyomtatott sajtót, a közkinccsé tett hagyomány egyrészt önbizalmat ad, másrészt érvként is alkalmazható az írástudóknak a nyilvánosság meghódítása, illetve megőrzése érdekében vívott csatájában. A szerkesztő fegyvere és a kötet varázsa, hogy a mérhetetlen gazdagságú anyag szelektálásakor a miről és a hogyan szempontja egyszerre érvényesült. Az újságírás és az irodalom kapcsolatáról, szimbiózisáról Mikszáth Kálmán tudósításait, Bálint György tárcáit olvasva többet megtudunk, mint Ambrus Zoltánnak a témáról írott századelejei esszéjéből és az azóta született tanulmányokból. Különös bukéja a gyűjteménynek a mesterségről fogalmazott vallomások sorozata. Zsolt Béla közismert Ars scribendijén kívül érdemes magunkat és kollégáinkat, a "nap lovagjait" és a köznapi "sajtókulikat" Szatcsvay Sándor, Móra Ferenc vagy Márai Sándor tükrében is szemügyre venni. A felfedezés örömével olvastam Bródy Sándor Wekerlével és Szomory Dezső Puccinivel folytatott beszélgetését.
Nincs olyan antológia, amely arányaival ne csábítana vitára. Érthető és örvendetes is, hogy a felfedezés örömének köszönhetően a szerkesztő ennyire nagyvonalúan szerepelteti az újságírónak is kiváló Márai Sándort, de mégis megkérdőjelezhető, hogy közölt írásainak számával a publicista Adyt is lekörözi. A nemzedékünkre ráerőltetett, félrevezetően sematikus szemlélettel dacolva az objektivitás jegyében talán indokolható még a nyilas Meskó Zoltán és a sajtókamara dicsőségét zengő Kolosváry-Borcsa Mihály jelenléte is, de Móricz Zsigmond jelentős újságírói ouvréjéből nem biztos, hogy más fontos írások mellett Gömbös-párti cikkét kellett a huszonegyedik századba átmenteni.
Mint ahogy kortársként vitathatónak vélem, hogy az 1953 és 1956 között megjelent írásokból a szerkesztő egyet sem tart érdemesnek a közlésre. Holott nem egy, az 56-os forradalom szellemi előkészítésében részt vállaló írói publicisztika, Déry Tibor, Háy Gyula, Örkény István, Méray Tibor, Tardos Tibor cikke megérdemelte volna.
Vajon milyen kötetet állíthat majd össze kortársaink újságcikkeiből a jövendő kutatója?
(Hírharang, vezércikk, szenzációs riport, Magyar sajtótörténeti antológia, 1780-1956, szerkesztette Buzinkay Géza, 2009, Corvina)
Tragédiákkal terhes történelmünk készteti és kényszeríti is a szerkesztőt, hogy tág teret biztosítson két világháború egykori friss híreinek. A haditudósítók között a leleményes Tarján Vilmos, az első magyar oknyomozó riporter a sztár. A kortárs olvasók ízlését is ismerő szerkesztő szem előtt tartja, hogy a mai olvasó a történelmen és a politikán kívül arra is kíváncsi, hogy vajon mit tud a héten és a hétről Incze Sándor teremtménye, a népszerű Intim Pista? Híres-véres bűnügyek és felejthető sztorik követik egymást, de sorban, láncban olvasva megcsap a sajtótörténet szele. Hiszen a gyanús háborús szappanüzleteket a nagy leleplező, Fényes László világítja át, a legelegánsabb Molnár-premierre Egyed Zoltán kalauzol, miközben a pesti kávéházak szociológiai ismeretekkel fűszerező jellemzése az újságíró Molnár Ferencet dicséri.
Napjainkban, amikor újságírók, kiadók és szerkesztők együtt siratják az elüzletiesített, szellemileg megnyomorított, az információs társadalom versenyében vesztesként válságba jutott, sokak szerint végóráit élő nyomtatott sajtót, a közkinccsé tett hagyomány egyrészt önbizalmat ad, másrészt érvként is alkalmazható az írástudóknak a nyilvánosság meghódítása, illetve megőrzése érdekében vívott csatájában. A szerkesztő fegyvere és a kötet varázsa, hogy a mérhetetlen gazdagságú anyag szelektálásakor a miről és a hogyan szempontja egyszerre érvényesült. Az újságírás és az irodalom kapcsolatáról, szimbiózisáról Mikszáth Kálmán tudósításait, Bálint György tárcáit olvasva többet megtudunk, mint Ambrus Zoltánnak a témáról írott századelejei esszéjéből és az azóta született tanulmányokból. Különös bukéja a gyűjteménynek a mesterségről fogalmazott vallomások sorozata. Zsolt Béla közismert Ars scribendijén kívül érdemes magunkat és kollégáinkat, a "nap lovagjait" és a köznapi "sajtókulikat" Szatcsvay Sándor, Móra Ferenc vagy Márai Sándor tükrében is szemügyre venni. A felfedezés örömével olvastam Bródy Sándor Wekerlével és Szomory Dezső Puccinivel folytatott beszélgetését.
Nincs olyan antológia, amely arányaival ne csábítana vitára. Érthető és örvendetes is, hogy a felfedezés örömének köszönhetően a szerkesztő ennyire nagyvonalúan szerepelteti az újságírónak is kiváló Márai Sándort, de mégis megkérdőjelezhető, hogy közölt írásainak számával a publicista Adyt is lekörözi. A nemzedékünkre ráerőltetett, félrevezetően sematikus szemlélettel dacolva az objektivitás jegyében talán indokolható még a nyilas Meskó Zoltán és a sajtókamara dicsőségét zengő Kolosváry-Borcsa Mihály jelenléte is, de Móricz Zsigmond jelentős újságírói ouvréjéből nem biztos, hogy más fontos írások mellett Gömbös-párti cikkét kellett a huszonegyedik századba átmenteni.
Mint ahogy kortársként vitathatónak vélem, hogy az 1953 és 1956 között megjelent írásokból a szerkesztő egyet sem tart érdemesnek a közlésre. Holott nem egy, az 56-os forradalom szellemi előkészítésében részt vállaló írói publicisztika, Déry Tibor, Háy Gyula, Örkény István, Méray Tibor, Tardos Tibor cikke megérdemelte volna.
Vajon milyen kötetet állíthat majd össze kortársaink újságcikkeiből a jövendő kutatója?
(Hírharang, vezércikk, szenzációs riport, Magyar sajtótörténeti antológia, 1780-1956, szerkesztette Buzinkay Géza, 2009, Corvina)
Földes Anna / Népszava
Megjelent: Népszava Online, 2010. Március 06., 14:00 (http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=267749)
