Lieve Joris: A melankolikus forradalom (részlet)

1989 NYARA

Konrád György dallamos hangjának ritmusára utaztam Budapestre. Az a nyílt mélabú, a megszállottság teljes hiánya, azok a finom alkoholgőzben lebegő régi történetek – ahogy olvastam őket, elmosódtak a határok az ő Európája és az enyém között. Mintha abban a másikban, amely mindig is tudatom félhomályában pislákolt, olyasvalami derengett volna fel, ami hozzám tartozott, de amit eddig nem ismertem. Lengyelország után ez a második kelet-európai utam – és a sokadik egy olyan országba, ahol senkit sem ismerek, mégis odacsábítanak az ösztöneim.

Szorongok, mint mindig, de az évek során megtanultam, hogy bízhatok az ösztöneimben. Marek kísért ki a vonathoz. Az utolsó pillanatban még utánam kiáltotta: „Polak Węgier dwa bratanki, i do szabli i do szklanki”, ami annyit tesz: Lengyel, magyar két jó barát együtt harcol, s együtt issza borát. Aztán mókásan utánozta a dallamos magyar nyelvet, hogy a legutolsó pillanatban még megnevettessen, és talán azért is, hogy saját idegességét leplezze. Nyugtalansággal tölti el, hogy errefelé utazom.

Marek tizenhárom éve, húsz évesen hagyta el Lengyelországot. Soha többé nem tért vissza. A kelet- európai változások most fenekestül felforgatják az életét. A kommunistákkal szembeni bizalmatlansága mélyen gyökeredzik, és nem hajlandó olyan könnyen megszabadulni tőle. Titokban abban reménykedem, hogy egyszer majd sikerül rávennem, vigyen el magával ifjúsága tájaira. Talán most az ő nevében is utazom, felderítőként.
Szeretném befejezni Konrád Kerti mulatságát, de a férfi, aki Bécs után huppant le a szemben lévő ülésre, elkapja a pillantásomat, és minden bevezetés nélkül belekezd a mondókájába. Utastársam New York-i zsidó, 1949-ben hagyta el Magyarországot. Beszélgetésünk igen gyorsan Izraelre terelődik, és még mielőtt észreveszem, vitába keveredünk. A férfi felteszi magában, hogy a fennmaradó időben felidézi nekem Izrael történetét.

Egy pillanatig még megpróbálom visszafogni, kifelé intek, most jöttünk át a határon, és lám máris visszamentünk az időben: az első kis magyar vasútállomás, semmi különös nincs rajta, komoly és unalmas, mint valami régimódi építőkocka-készlet, az a fajta, amelyikben már egy piros kis oromablak is elragadtatott csodálatra készteti az embert. De utastársam nem hagy nekem nyugtot. Talán azt akarom, hogy Izrael eltűnjön a föld színéről?! Becsukott könyvem fölül az elsuhanó tanyákat nézem.

– Ezek vajon kolhozok vagy magánbirtokok?
– Vagy talán Dunába a zsidókkal?!
S így még mielőtt igazán elkezdődött volna az utazásom olyan érzés hasít belém, mintha elveszítettem volna valamit: egy új világba visz a vonat, de valami visszaránt. Az elkövetkező hetekben gyakran eszembe jut majd ez a férfi. Ő volt az első magyartanárom: tőle kaptam az első leckét a megszállottságról, a szóhoz és a történelemhez való kényszeres viszonyukról.
Kezdetben némi nehézséget okoz, hogy Magyarországon érezzem magam a lakásban, ahol lakom. Magas plafonú szobák, használt bútorok összevisszasága, üveges szekrény, benne, mindenféle régi játékszer, és egy napfényes belső udvar – lehetne mindez Párizsban vagy Észak-Olaszországban is. Hiányzik nekem az a pofon, amellyel a tökéletes ismeretlen fogad minden egzotikus országban: az afrikai forróság, amely takaróként borul az emberre, a keskeny kis arab sikátorok éneklő lármája.
Még Varsó is sokkal elidegenítőbb volt a szürke Marszałkowska utcával és egyhangú, színtelen emeletes házaival. Itt viszont a húszéves Zsóka a reggeli alatt The Velvet Undergroundot hallgat, miközben lassan paprikát vág a kenyerére. Bátyja, Tibor, tizennégy éves korában látta a Hairt, és azóta díszleteket gyárt megszállottan. Szobájában jelmezek és díszletek foglalják a helyet. Hamarosan New Yorkba utazik, és egy ottani stúdióban fog dolgozni. Édesapjuk közgazdaságtant tanít az egyik egyetemen, édesanyjuk Kelet-Magyarországon dolgozik, és csak hétvégenként jön haza.

A lakás helyiségeibe lassanként beszivárog Magyarország. A nagyszobában alszom, fejem fölött egy papírmasé-figura lóg, melyet Tibor készített egymásnak támaszkodó, nevető szüleiről. Akkoriban, amikor a figura készült, egy vigasztalan, városszéli lakótelepen laktak. A világ másik oldalán divatba jött a gördeszka – az itteni gyerekek kenyérvágódeszkára szereltek kis kerekeket, és azzal száguldoztak a járdákon. Ez Zsóka egyik kedvenc emléke – nem sok van neki azokból az évekből.
Odakint egészségtelenül dobog Pest, a nyári, Duna menti város szíve. A víz túlpartján, a budai hegyekben, minden hűvösebb és tisztább. Az első éjszaka gyanútlanul nyitva hagyom az ablakot. Fél hatkor már ott dübörög alatta a Bajcsy-Zsilinszky út és a Podmaniczky utca forgalma, és kétütemű Trabantok pöfékelnek be rajta mérges gázokat. Fájó tüdővel kelek fel, a szobában szinte szemmel látható füst terjeng.
– Igen, legyen egy kicsit mocskos a történet – biztat majd gúnyosan Konrád –, hadd érződjenek rajta ezek az undorító gőzök!
A szemben eggyel arrébb lévő utca végén áll a parlament. Ott tárgyalnak a reformokról, amelyek az egész világot megrengetik, folyosóin ellenzékiek járnak magabiztosan, olyanok, akik éveken keresztül csak óvatosan járhattak-kelhettek, és ott borulnak tabuk és pozíciók megállíthatatlanul. Másfél évvel ezelőtt még istenkáromlásnak számított az egyik ellenzéki újság kétségbeesett kiáltása, hogy Kádárnak, a párt vezetőjének el kell tűnnie, fél évvel később pedig maga a kommunista párt döntött az eltávolításáról. A kommunizmus szót egyébként már ritkán használják – csak azokra a kínai katonákra, akik védtelen egyetemistákat ölnek a Tienanmen téren.

1950 óta a parlament kupoláját vörös csillag ékesíti, amely esténként a sötét égbolton ragyog. Annak a csillagnak, mondják a reformok hívei, szintén el kell tűnnie. Glasznoszttyal és peresztrojkával teli változásokkal telve érkeztem ide. De ebben a parlament árnyékában álló házban lanyhulni kezd a lelkesedésem.
Tibor képtelen megfelelő anyagot találni a figuráihoz és díszleteihez. Zsóka épp most fejezte be egy nagyobb rajzát néhány éve grafikusnak tanul; az egész ház hemzseg az egyik ifjúsági lapban megjelenő képregényhez készített skicceitől, miközben fogalma sincs róla, hogy abból a kevéske kis pénzből, amit keres, miként fog valaha is önállóan megélni, hogy saját lakásról már szó se essen. A legjobb barátai Londonba, Párizsba, New Yorkba és Torontóba emigráltak. Apjuk azon gondolkodik, hogyan válhat Magyarország valaha is függetlenné Oroszországtól: egész gazdaságuk összefonódott az orosz gazdasággal. Oroszország alapanyagot szállít, Magyarország készterméket vissza.
– Egyetlen nyugati országnak sem kellenének azok a termékek – mondja komoran –, csak Oroszország van megelégedve velük.
Aztán egy pályázatról mesél, amelyet nemrég az új rendszámokra írtak ki. A győztes gyárat díjakkal árasztották el és az égbe menesztették – a tervezők szóba sem kerültek.
– Most akkor minek is tartjuk a tervezőket vagy a többi szakembert?! – méltatlankodik rosszkedvűen. Mégis ő az, aki reggelenként elsőként kel fel, elegáns öltönyben motoz a lakásban, aztán fél nyolckor finoman behúzza maga mögött az ajtó, és elindul az egyetemre. Mindhármukban megvan az a levertségre való hajlam, az a kétségbeesés, az a mélabú, amelyet Konrádnál is tapasztaltam – és az az éleslátás is.
Tibor indulása előtti napon nem a hűtőszekrényből ebédelünk, hanem a Duna túlpartján lévő Kisbuda nevű vendéglő árnyas kertjében. Tibor és Zsóka arról az időszakról mesélnek, amikor felújították a tanácsi lakásukat. Fél évig tartott, a munkások már reggel elkezdtek inni, dél körül ittott festettek egy kicsit, a nap további részében pedig csak a lábukat lógatták és a hasukat vakarták. Egyik délután, mikor Tibor hazajött az iskolából, egymás mellett hevertek a padlón és bőszen horkoltak. Tibornak meg kellett kérnie őket, hogy átléphessen rajtuk, s így eljuthasson a szobába, ahol már hónapok óta négyesben laktak kénytelen-kelletlen, ahol a gyerekek aludtak, házi feladatot írtak, éltek.
– De udvariasan kellett ám kérni, mert ha megsértem őket, egyetlen szalmaszálat se tesznek keresztbe többé!
Tibor összegörnyed a nevetéstől, ahogy felidézi az emléket; de közelgő utazása is merészségre hangolja: vár rá a Broadway. Csak huszonkét éves, arcvonásai még gyermekiek, ám szenvedélye mindent elsöprő, és biztos, hogy még messzire juttatja.
– De hát miért nem csinálnak semmit?
– A mellékállásaikra tartalékolják az energiáikat, ahol tényleg keresnek – felel Zsóka keserűen – Napközben jól feltöltik magukat, esténként meg kidolgozzák a belüket.
– És aztán elmennek pálinkát vedelni valami büfébe, isznak, amennyi beléjük fér, aztán csak bámulnak maguk elé, mint a zombik – vigyorog Tibor.
Hazafelé a hídon Tibor és Zsóka viháncolva utánozza a dülöngélő, iszogató munkásokat. Nevetnek, de nem tiszta szívből. Ez a tehetetlen emberek szardonikus nevetése, akik csak úgy tesznek, mintha… Csodálkozom. Negyven év kommunizmus – mintha egyáltalán semmi hatása nem lett volna rájuk. Tudják, hogy ez így nem jó. Valami furcsa módon engem ez optimizmusra hangol.

Budapest hajdani zsidónegyedében atlétában, nadrágtartósan, papucsban csoszog át az úton egy férfi. Kerékpáros áll meg egy fagylaltozó mellett, biciklije kormányán elnyűtt bőrtáska lóg. Félig a nyergen ülve lassan nyalja fagylaltját, onnan követi figyelemmel a cukrászdabeli jövés-menést. A Lenin körút kirakatai előtt babakocsit tologató nagyapák sétálnak, az illatszerboltokból kölni illata árad, a vegyesboltok kijáratai mellett vásárlók darálják a kávéjukat, melynek illata az egész üzletet belengi. Egy lassúbb világ képei ezek, egy régi Európa nosztalgikus fényképei kelnek életre, azonnali és heves szerelembe esem, és ebben az sem akadályoz meg, hogy egyetlen szót sem értek a nyelvből, amelyet magam körül hallok: a látnivaló is bőven elég ebben a némafilmben.
Virágos ruhás asszony áll egy forgalmas utca sarkán, és riadt pillantással néz a férjére. Falusiak, legalábbis az arcukból ítélve, meg a szatyrok mennyiségéből, melyeket cipelnek. Valószínűleg hosszú és fárasztó buszút választja el őket otthonuktól. Ahogy a férfi tenyerével letörli az izzadságot a homlokáról – ez a mozdulat paraszti környezetbe illik, nem pedig egy kereszteződésbe, ahol megállás nélkül zajlik a forgalom.
Egy férfi a metrón autóversenyről szóló videoklippet néz. Szétvetett lábbal, hátra tett kézzel áll ott, gyapjúzoknis lábán szandált visel, mellé susogós anyagból készült nadrágot és barna zakót, foltozott fogójú vászontáskája a hátán himbálózik. A videoklipbeli autók felborulnak és lángok törnek ki belőlük az út szélén, a sofőrök rongybabákként röpködnek a levegőben, aztán egy nyekkenéssel halálra zúzzák magukat. A férfi válla rázkódik a nevetéstől, és könnyek szöknek a szemébe. Körbekémlel, hátha társakat is talál ebben a féktelen jókedvben. Ám honfitársai rá sem hederítenek, csak üres tekintettel bámulják a fekete alagútban közeledő fényeket.
A záródó ajtókra figyelmeztető metróvezető hangja jól esik a fülemnek. Titkon még az esti város fölött kigyúló vörös csillagok is örömet okoznak – mintha karácsony volna. Egyik este, mikor hazaérek, a túloldali vendéglőből cigányzene hallatszik; a vendégek az asztalok között ropják, s hamarosan táncoló emberek sora kígyózik az utcán. De nem telik sok időbe, és ez az idilli kép máris repedezni kezd. Először alig látható, hajszálrepedések jelennek meg rajta, melyek egyre növekszenek – míg már csak apró darabok maradnak a képből, amelyekből sehogyan sem tudom ismét felidézni az egészet.
Buda egyik forgalmas közlekedési csomópontjában, a Clark Ádám téren, virágokból kirakott vörös csillag látható. Akkor is látszik a mélyben, ha az ember a dombon álló egykori királyi palotába látogat. Nemrég valaki az éj leple alatt egy vécécsészét állított a csillag alakú virágágyásba. A kora reggeli sofőrök vették észre, ám mire a hír terjedni kezdett a városban, és a kíváncsiskodók sorra érkeztek a kereszteződéshez, a porcelán csésze már eltűnt.

Az egész város tele van kis öregekkel, akik cseresznyével, őszibarackkal és virággal megrakott kosarakat és vászonszatyrokat cipelnek. Nem tudnak megélni a szerény nyugdíjból, ezért valamelyik metrókijárat melletti fa tövében árulják portékáikat. Egy kifogástalan öltönyt és kalapot viselő kis öregúr mellett sétálok el; a táskái már kiürültek, csak egy semmi kis mezei csokrot tart maga előtt reménykedve. Visszamegyek, és találomra adok neki húsz forintot, ami valamivel kevesebbet ér, mint egy gulden. Újságpapírba csomagolva adja át a csokrot, ami még nyomorúságosabban néz ki, mint gondoltam – az öreg valóban a mezőn szedhette. Az utcasarkról még visszanézek. A férfi már összeszedte üres szatyrait, és sétabotjával útnak indította magát, de most megáll, és megvizsgálja a kezében lévő pénzt. Egészen közel tartja a szeméhez, de úgy tűnik, még így sem látja rendesen. Aztán egy másik pénzdarabot vesz elő a zsebéből, és a tenyerén lévőre helyezi. Csak miután összehasonlította a két érmét, akkor csoszog tovább.

Otthon veszem észre, hogy egy madzaggal gondosan összekötötte a virágokat. Hogy vágyaim mennyire ellentmondanak Zsókáéinak! Engem örömmel tölt el a múlt szaga, mely belengi a várost, ő viszont előre tekint. Minden áldott délután négykor átbuszozik a város másik végébe, ahol egy „mágikus telefon” található, ahogy ő és a barátai nevezik. Onnan hívják ingyen Tibort, aki közben megérkezett New Yorkba. Minden este újabb történetekkel térnek haza. Tibor legalább hetvenhat tévécsatornát tud fogni! New York pedig mocskos. Van egy vicces történetük is. Amikor Tibor az első New Yorki estéjén McDonald’sben akart vacsorázni, amerikai vendéglátója rémülten kiáltott fel:
– De hát az junkfood, ember, eszedbe ne jusson, belehalsz!
Végül azért mégis mutatott neki egy hamburgerest, mondván:
– Fiatal vagy, talán túléled.
– Tibor azt mondja, egész New York sárgarépát rág – vihog Zsóka.
Lejártuk a lábunkat, de tizenegy óra körül ott állunk a Hősök-terén: Zsóka, Magda, az édesanyja, aki ez alkalomból beteget jelentett a munkahelyén, és én. Hűvös szél fúj, Magda remeg vékony selyemblúzában, a téren kifeszített gyászleplek pedig félelmetesen lobognak a téren. Zsókának nem sok kedve volt eljönni: oké, újratemetik Nagy Imrét, so what? A városban hemzsegnek az újságírók, az egész világról érkeztek magyar emigránsok, hogy láthassák, hogyan állítják vissza az ’56-os forradalom vezetőjének becsületét, de neki mi köze van mindehhez? Az iskolában éveken keresztül úgy tanították neki, hogy a kivégzett Nagy Imre ellenforradalmár volt, most meg ugyanezek az emberek hősnek mondják, mégis hogy hinne nekik?!

De amikor aznap délelőtt egy monoton hang a televízióban sorolni kezdte azoknak a nevét, akik meghaltak a forradalomban, azért Zsóka is megrendült. Bányászok voltak köztük, háziasszonyok, kikötői munkások, néhányuk alig volt idősebb nála. Végül hagyta magát meggyőzni, hogy jöjjön velünk. Most, hogy ott állt a téren, jórészt idősebb honfitársai között, ismét bizonytalanság sugárzik róla. Neki nehezebb, mint Tibornak, aki már kora ifjúságában visszahúzódott szenvedélyéhez, a színházhoz; belőle hiányzik ez a megszállottság, s emiatt kiszolgáltatottabb vele történő dolgokkal szemben. Még rajzolni is csak mellékesen rajzol, szinte közömbösen, mert azt azért megtanulta, hogy mindig tevékenykedjen.
Az apja mesélte, mennyire lelkes volt Zsóka, mikor tavaly visszatért egy olaszországi képzőművészeti kurzusról, és menynyire levert lett három hét múlva, amikor rájött, hogy ismét megrekedt. A rómaiak jókedvűek voltak, mesélte, itt meg mindenki szomorú és gondterhelt. Zsebre tett kézzel áll, és élvezettel pillant rám:
– Jó sok ember jött össze, mi? Most biztos meg vagy elégedve!
Csak akkor kezdi kényelmesebben érezni magát, mikor összetalálkozik egy ismerősével, egy fekete tüskefrizurás lánnyal, aki a Fekete Lyuk nevű punkklubban is gyakran megfordul. Tavaly történt már kísérlet egy efféle megemlékezésre, de azt szétverte a rendőrség, most azonban több mint százezer ember gyűlt össze a téren. Kis csoportokba verődve beszélgetnek, vagy ismerősök után kutatva sétálnak körbe, kicsit idegenül és gyanakvóan is – Románia elítélte a megemlékezést, itt-ott pedig azt suttogják, hogy román provokátorok vegyültek a tömegbe. Amikor a színpadon, melyen Nagy Imre és társai koporsóit elhelyezték, elkezdődnek a beszédek, elcsöndesedik a tér.

Az előttem álló kötött pulóveres férfi elsírja magát. Kockás zsebkendőbe fújja orrát, letörli vele könnyeit, de minden újabb beszédnél kitör belőle a zokogás. Vajon milyen személyes tragédia köti ehhez a mai megemlékezéshez? Csupán amikor a FIDESZ nevű ifjúsági szervezet felszólalója azt kiáltja, hogy nem érti, hogyan hagyhatta jóvá a kommunista párt ezt a megemlékezést, míg tavaly még leverték, akkor néz körül, akkor mosolyodik el. Az egyik felszólaló arra kér minket, hogy fogjuk meg egymás kezét. Baloldalamon Zsókának nyújtom a kezemet, jobb oldalamon egy idősebb asszonynak, akit ráz a zokogás – érzem a karomban, megrendülök, és némileg zavarba is jövök.

Nem Zsóka az, akinek nincs itt semmi keresnivalója, hanem én vagyok az! Egy nép, amely a szürke ég alatt most olyasvalamit sirat, amiről harminc éven keresztül hallgatnia kellett – mennyire eltávolodott az ilyen tragédiáktól az az ország, ahol én felnőttem, és mennyire eltávolodtam én magam is. Hogy érthetném meg akár egy kicsit is, mi játszódik le ezekben az emberekben? 1956 az évek során számomra is csupán absztrakt fogalom volt, és ugyanúgy, mint Zsóka, én sem vagyok biztos benne, hogy szeretnék többet megtudni róla. A megemlékezés végeztével még sokan lézengenek a téren. Habozom: távolabb, a sajtós tribünön újságírók ácsorognak, nem kellene csatlakoznom hozzájuk, hogy megtudjam a legújabb híreket?
Zsóka kíváncsian méreget:
– Jössz?
Így hát felkerekedünk hazafelé, magyar zászlókkal díszített házak mellett, büfék előtt, melyekből állott alkohol szaga száll kifelé, s melyeknek félhomályában a férfiak őrült tempóban hajtják fel a pálinkát. Ebéd után ki-ki megy a maga útján. Nem tudom megállni: metróra szállok, majd buszra, hogy eljussak a temetőbe, mely jócskán a városon kívül terül el. Virágokkal a kezükben mások is arra tartanak, sokan kisrádiót szorítanak a fülükhöz, hogy semmit se szalasszanak el az eseményekből. Nagy Imre és barátai sírját, újságírók és fotósok gyűrűjében, a család állja körül: feketébe öltözött, kalapos nők, Thomas Mann-bajuszos, szarukeretes szemüveget viselő férfiak. Még nem fogytak el a könnyeik.

Metsző szél söpör végig a temetőn, férje sírjánál gyufásdobozzal a kezében egy özvegyasszony áll; megigazítja a blúzát, aztán megigazítja a kalapját. S amikor a szél elfújja a sír mellett álló gyertyákat, az asszony mindig belelép a porhanyós homokba, előrehajol, és ismét meggyújtja őket. És a nyomott csöndet mindegyre megtöri a rengeteg fényképezőgép fülsiketítő kattogása és csattanása. Hazafelé menet eszembe jut Török András, a 2000 című folyóirat egyik szerkesztője, akivel néhány napja találkoztam. Megesküdött, hogy nem megy el a temetésre.
– Szavak, csak szavak! – kiáltotta – És közben minden marad a régiben!
Amikor az elegáns Hungária Kávéházban, ahol a lap szerkesztősége hetente összeül, felkeresem Andrást, így szól hozzám:
– Soha nem találod ki, mit csináltam aznap!
– Elmenekültél a városból, le a Balatonhoz.
– Nem talált!
– Titokban nézted a közvetítést.
– Súlyosabb, súlyosabb!
– Na, mit?
– Mégiscsak elmentem! – közli széles vigyorral.
A 2000-nek törzsasztala van a Hungária Kávéház első emeletén. Minden csillog-villog, kis kerubok csüngnek az aranyozott mennyezetről, zöld bársonyfüggönyök omlanak alá súlyosan, s az üvegajtók mögött vacsorához terített asztalok sorakoznak. Az egészből a húszas évek nagyvilági hangulata árad, amikor a kávéházat még New Yorknak hívták, és írók, újságírók híres találkozóhelye volt. Rendszeresen itt gyűlt össze az irodalmi folyóirat, a Nyugat szerkesztősége, kozmopoliták, akik jó középeurópai szokás szerint Bécsben vagy Berlinben épp úgy otthon érezték magukat, mint Budapesten. Manapság rövidnadrágos német turisták ülnek a lenti teremben, esténként pedig egy kisebb cigányzenekar játszik.
A márványvécéket őrző nénik időnként megragadják az aprópénzes csészealjakat, és a pénzt fehér kötényük zsebébe söprik. András és barátai negyven százalékos árengedményt kapnak – különben nem engedhetnék meg maguknak, hogy ide járjanak. Ahogy ott ülnek szakállasan, bajuszosan, az állandó szobalevegőtől sápadt arccal, tökéletesen becsületére válik annak a hírnévnek, melyet budapesti értelmiségiként élveznek. A nőket régimódi udvariassággal kezelik, előre engedik őket az ajtóban, átengedik nekik a széket.

Szabadúszó értelmiségiek és reménybeli szerkesztők tüsténkednek, cigarettafüst gomolyog felfelé, hogy aztán felhőként lebegjen az asztal fölött. András, aki Mark Twainről és Oscar Wilde-ról írt monográfiát, a 2000-t irodalmi folyóiratként képzelte el, de az irodalom nem virágzik ezekben a forrongó napokban – minden író és értelmiségi a politikával van elfoglalva. Minden egyes nap új lapok jelennek meg a piacon, gyilkos verseny folyik köztük. Délután egy fiatal nő jön fel a lépcsőn, és félénken megáll az asztalnál. András távolról ismeri.
– Mit hoztál nekünk?
A lány egy köteg sűrűn gépelt papírt húz elő a táskájából. András ránt egyet a bajuszán.
– Miről is szól? A zöldekről?
– Nem, a feminizmusról – pirul el a lány.
– Add csak ide! – mondja András, s miután a lány távozik, még hozzáteszi: – Zöldek, feministák, úgy látszik az én agyamban ezek egy helyre kerültek!
Gyorsan átfutja a szöveget, és felsóhajt: már megint politika! Egy alacsony, kopaszodó, élénk tekintetű, hevesen gesztikuláló férfi hozza a cikkét: Eörsi István. Régen színdarabokat írt, Shakespeare- t és Allan Ginsberget fordított, ma pedig könyvesboltban árulják a börtönmemoárjait, és miután kiderült, hogy kitűnően vitázik, az ellenzéki Szabad Demokraták Szövetségének szónokaként járja az országot.
A szerkesztőség tagjai politikáról beszélgetnek. Az asztalnál ülők nagy része nem hisz a munkáspárt reformirányzatának becsületességében, hamis megtérőknek tartják őket. „Csúcsforgalom a damaszkuszi úton”, írta nemrégiben Esterházy Péter Paulusra utalva, aki keresztényeket akart üldözni, de Damaszkuszba tartva látomásban volt része és megtért. Pozsgay Imre, a népszerű vezető, és a politikai reformok legradikálisabb követelője valaha megpróbálta rávenni Eörsit, hogy örökre hagyja el az országot.
– Egy pillanatig sem bízom benne – jelenti ki Eörsi.
Szerinte a kommunisták csak azért szervezték a Nagy Imremegemlékezést, hogy elnyerjék az emberek rokonszenvét.
– Nagy Imre legalább becsületes volt, egyfajta Oidipusz, nem tudta, hogy az anyjával hált, de amikor mégis rájött, vállalta a következményeket: kiszúrta a saját szemét. De gondolod, hogy Pozsgay meg a többi hasonszőrű is megtenné? – nevet fel Eörsi gúnyosan – Elnézést, nem tudtam, hogy az anyám az, hajtogatnák, azt hittem, valaki más… gyáva férgek, megpróbálnának kibújni a felelősség alól!
Délután négyre a hófehér damaszttal leterített hosszú asztal csodálatos élőképpé vált. A könyvek és kéziratok között üvegek, üres kávéscsészék, aranyszélű kistányérokon csokoládétorta- maradék; az asztal közepén üres nylonzacskó, cseresznyét hozott benne valaki, a hamutartókban cigarettacsikk és cseresznyemag halmozódik. Lassan oszlik a társaság. Mindenki aprót dob az asztalra, András összeszedi, azzal rendezi a számlát.
Amikor valamivel később ismét találkozom Andrással, izgatottan meséli:
– Na, képzeld, mi történt velünk!
A legutóbbi Hungária Kávéházbeli összejövetelük alkalmával megjelent három angolul beszélő úriember. Egyikük Helmut Newton fotósként mutatkozott be. Hallott a 2000-ről, és szeretett volna néhány felvételt készíteni a szerkesztőségről. Senki nem ismerte, de amikor megmutatta az albumokat, amelyeket készített, András rájött, hogy ő a legjobb. Barátai tiltakoztak. Fényképezkedés, fényképezkedés, de hát ők nem ezért jöttek össze!

Fél óra múltán, mikorra Newton két asszisztense bántó fényű lámpákkal fényképészstúdióvá alakította a helyiséget, András aggodalmaskodva azon gondolkodott, nem kellett volna-e mégiscsak elküldeni őket. Newtonból, aki félénk látogatóként jelent meg, időközben kibújt a hatalmaskodó rendező: egyiküknek egy oszlopot kellett támasztania, másikuknak áthajolnia egy harmadikon. A szerkesztőség tagjai bajuszuk alatt a szakállukba mormolva méltatlankodtak:
– Nagyszerű, csak vesztegetjük itt az időnket!
– Csináljátok, amit mond – sziszegte oda nekik András –, könnyebben szabadulunk!
– Look into the camera! – kiáltott közbe Newton.
– I need some more smoke there! – instruálta a szivarozó Jánost, mindenki közül a legsápadtabbat, majd a feszült Tibornak is odaszólt:
– Look natural!
Az esemény bő egy órán át tartott, s utána András jócskán kapott a fejére. De amikor később ismerős fotográfusok körében megemlítette Helmut Newton nevét, azok elismerően füttyentettek. Időközben Andrást már teljesen átjárta a megtiszteltetés, hogy épp az ő szerkesztőségére esett a választás. Amikor elváltak, Newton még közölte vele, hogy szeretné lefényképezni a feleségével együtt.
– Nagyon szívesen! – mondja András – De nem meztelenül!
Története elgondolkodtat. Mennyire magabiztosak ezek az értelmiségiek egymás között, és mennyire provinciálisak az ilyen Newton-félékhez képest, mennyire nincsenek felkészülve az ő nyugati agresszivitására. Nyugatiak egész vándorcirkusza járja most Kelet-Európát, köztük én is, híreket, a változás nyomait, és váratlan gazdasági lehetőségeket keresve. Vajon eléggé fel van vértezve ez a régió egy efféle invázió ellen? Írókonferenciát tartanak a budai hegyekben. A nemzetközi irodalmi élet színe-java összegyűlt itt, a Nobel-díjas Czesłav Miłosztól az amerikai sikerszerzőig, Richard Fordig, és a nigériai Chinua Achebéig. A magyar írók épp Párizsból érkeznek, ahol a magyar irodalomról rendeztek kongresszust. Mészöly Miklós, a magyar nouveau roman atyja panaszkodik:
– A francia sajtó öt napon át ostromolt minket, mindenki csak a politikáról akart beszélni, elegem van!
Ám később ő maga is aggodalmaskodva említi a legújabb kínai eseményeket, és Ceauşescut, ahogy ő nevezi, a „Kelet-Európai Bokassát”, aki nagyjából hadat üzent Magyarországnak. A szó ezen a konferencián is a politika felé terelődik. Nádas Péter, aki évekkel ezelőtt vidékre vonult vissza, hogy az irodalomnak szentelhesse magát, néhány nap múlva már nem mutatkozik. Barátja, Esterházy Péter, egy híres arisztokratacsalád sarja szerint:
– Amikor bárki politizálhat, akkor egy író nem teheti. Meglehetősen vitatható kijelentés egy olyan pillanatban, amikor minden kelet-európai író és értelmiségi akarata ellenére bevonódott a politikába.
Konráddal is találkozom. Épp most tért vissza Krakkóból, fáradtnak tűnik. Egy korábbi találkozásunk alkalmával, még Amszterdamban, megbeszéltük, hogy egyszer majd meglátogatom. De most, hogy itt vagyok, elbátortalanodom. Az egész világsajtó a sarkában liheg, megtudtam, hogy a külföldi újságírók a repülőtérről rögtön az ő házához vitetik magukat, a taxisofőrök már fejből tudják a címét.
Kívánságom szerény és mégis nagyra törő: szeretném meglátogatni egyik délután, beszélgetni vele egy kicsit, ahogy másokkal is teszem. Csak halasztgatjuk a találkozót. Van időm, bizonygatom, nem akarom zavarni. Úgy tűnik, mintha nem lenne itt egészen. Már Amszterdamban is ilyen volt – mint egy férfi, aki két hely között lebeg: ahol tegnap volt, és ahol holnap lesz. Az indiai irodalomról szóló beszélgetésen előttem ül, és egy férfias küzdelem után végül menthetetlenül álomba zuhan.
A Hilton Hotel folyosóin egymást kerülgetik az írók. Narcisztikus tánc ez, melynek Magyarország csupán véletlenszerű díszlete. Esve-kelve törtem magamnak utat Budapesten; most pedig nagy a csábítás, hogy alámerüljek a szenvedélyes viták, kerti ebédek, kristálycsillárok alatt elfogyasztott vacsorák olajozott menetében. Egy dunai sétahajózás alkalmával Alain Robbe-Grillet, a francia regényíró áll a fedélzeten whiskyvel a kezében, és a Parlament épületének árkádjai alatt álló szobrokra mutat:
– Nézzétek, ott állnak sorba kenyérért Magyarország volt uralkodói!
Sajnálja, hogy el akarják távolítani a vörös csillagot a parlament tetejéről.
– A kínaiak is ezt csinálják – morog. – Legutóbb egy Mao-szobor előtt álltam ott, csak a lába akkora volt, mint én. A kísérőm azt mondta, nemsokára darabokra vágják. Vétek, mekkora vétek! – belebámul a Duna koszos szürke vizébe – A magyarok nem mondhatják, hogy a Duna azóta szürke, mióta a kommunisták vannak hatalmon. Én 1948-ban is jártam itt, szerintem a Duna soha nem volt kék.

Bent, a terített asztal mellett, az erősen dadogó író-politikus, Adam Michnik ül, akinek Lengyelországban emelkedőben van a csillaga. Már napok óta örömmámorban úszik; Solidarność-jelvénye mellett most ott virít a magyar ellenzéki csoport, az SZDSZ jelvénye is. Honfitársával, Milosszal vodkázik, növekvő részegségében minduntalan a nyakába borul, megcsókolja, és maître-nek nevezi. Másnap az egész társaság buszra ül, és elindul az egyik legrégibb magyar város, Esztergom felé.
Richard Ford elgondolkodva nézi az ablakból a mellettünk elsuhanó falvakat. Szerény kis házak, kerítéssel körbevett gondozott kiskertek.
– I don’t know why, but I got the feelin’ nothin’s happening’ here – mondja végül.
Napokon keresztül fullasztó forróság uralkodott a városban, de azon a délutánon úgy esik, mintha dézsából öntenék, fülledt trópusi eső zúdul a városra, csak úgy gőzölögnek az utcák. A taxi egy gyönyörű, régimódi budai villa előtt áll meg: a falakra borostyán kúszik, az ereszcsatornából rozsdás víz csöpög. A kapu megnyikordul, ahogy kinyitom. Két lépcső fölfele; a férfi, aki ajtót nyit, az egész ajtónyílást betölti. Gyűrött ing, könnyed meghajlás, zavartan hajba túró kéz. Mögötte a folyosón fiatal felesége, Judit áll, a földön pedig a három éves Áron és a másfél éves József játszanak.

Számítógépe bekapcsolva áll a dolgozószobában. Beszélgetősarok bőr fotelekkel, a nyitott erkélyajtó egy csöpögő növények között álló nádszékre és egy pár gyerekcipőre enged pillantást. Elállt az eső, odakint ismét rákezdenek a madarak. Konrád egy üveg francia konyakkal és három pohárral a kezében lép be.
– Gyere Judit, igyunk egy pohárka brandyt ezen az esős délutánon!
VPRO Nauwgezet en wanhopig című sorozatából felismerem ezt a dallamos beszédhangot, az angoljában ugyanúgy hallatszik, mint amikor magyarul beszél. Áron eltökélten lepuffan az egyik fotelbe; Konrád az egyik karjánál fogva felemeli, mint egy tollpihét, és kirakja a szobából.
– Túl sok minden van itt, amit tönkre tehetne – mondja mentegetőzve. Később Konrád édesanyja is bejön, aki ideiglenesen náluk lakik. Apró, törékeny asszony, lábán bakancs. Konrád arcon csókolja, aztán lesegíti róla az esőkabátját. Néhányszor visszatérek még ide, a gyerekek mindig itt vannak, egyszer éppen alszanak, s a ház mély csendbe és homályba burkolózik, máskor épp akkor ébredtek fel, Konrád kakaót készít, édesanyja pedig Áronnak mesél. Konrád kezdetben óvatos, de későbbi beszélgetéseink már oldottabb hangulatban folynak.

Régebben Konrádot egy halvány háttérre vetített hatalmas személyiségnek láttam, ám minél jobban megismerem Magyarországot, Konrád annál inkább veszít mitikus nagyságából, s egy epikus táj egyik figurájává válik. Azok a magyarok, akikkel az elmúlt hetekben találkoztam, mind meglepődtek azon, hogy Konrádnak ekkora irodalmi sikere van nyugaton. Itt elsősorban politikai felfogását és az esszéit kedvelik. Regényeit inkább didaktikusnak, mint irodalminak ítélik.
– Biztos, hogy nem ő a legnagyobb író, de az is biztos, hogy ő a legnagyobb gondolkodó – mondta nekem egy magyar nő. – Konrád sokak számára valahol egy rabbi és egy szent között helyezkedik el. Mikor tíz éve elolvastam a tanulmányait, lehullt a hályog a szememről.
Konrád a földalatti szamizdatokban publikált, íróként innere Emigrationban élt; volt ideje a városban kószálni, presszókban ücsörögni. Itt találkoztak egymással az értelmiségiek, egyedül ezek a nyilvános helyek álltak rendelkezésükre. Időközben már mindenütt kaphatók a könyvei, és rendszeresen szerepel a tévében is. Mostanában a barátaival is csak politikai összejöveteleken és konferenciákon találkozik. Dolgozószobájában gyakran megcsörren a telefon. Különböző demonstrációkra hívják: a kínai diákok támogatására vagy Bush elnök üdvözlésére.

Egyik este elmegyek vele egy fiatal írók és irodalomkedvelők számára szervezett táborba, Tatára. Én már jártam ebben a táborban, elmesélem Konrádnak, mire számítson: egy csapat vigasztalan környezetben búslakodó fiatalemberre.
– Nem gondoltam volna, nem kellett volna elfogadnom a meghívást! – kiált fel kétségbeesetten, majd rögtön utána: – Igyunk meg egy brandyt!
Igyekszik korlátozni a közszerepléseit, de bizonyos dolgokat nem tud visszautasítani.
– Mindannyian mocsárba süppedtünk – magyarázza –, és most megpróbálunk kikecmeregni belőle. Az SZDSZ miatt, melynek ő is tagja, rendszeresen jár vidékre. Érdekli, kik azok az emberek, mit is akarnak, akik eljönnek az ilyen politikai összejövetelekre. Gyakran hallani, hogy csak a fővárosiakat érdekli a politika – de hát televíziót vidéken is néznek az emberek. Egy olyan esemény, mint Nagy Imre újratemetése biztosan őket is elgondolkoztatja.
– Úgy tűnik, mintha közömbösek volnának a politika iránt, de valójában félnek – mondja Konrád –, a vidéki hatóságok félelmetesebbek, nagyobb hatalmuk van, az emberek nem tudják megvédeni magukat. A közömbösség és a félelem édestestvérek. Itt más a helyzet, mint Lengyelországban – folytatja –, ott valódi munkásforradalom volt, melyet néhány perifériára szorult értelmiségi is támogatott, itt viszont a középosztály forradalma zajlik.
Egyre erősebben vágyik rá, hogy visszatérjen az íráshoz.
– Mégis mennyi ideig hallgathat az ember politikai vitákat anélkül, hogy megfertőződne? – kérdi egy délután, mintha csak hangosan gondolkodna – A szavak csak addig fontosak, míg egy nap eljut hozzád a hír, hogy az egyik barátod váratlanul meghalt. Egy ilyen tragédiához képest a szavak mit sem jelentenek.
– Közép-Európában a körülmények miatt az értelmiség szerepe nagyobb, mint nyugaton – magyarázza – minket provokáltak, hogy politizáljunk, mi pedig nem akartunk kibújni a felelősség alól, de hivatásos politikusok sem akarunk lenni.
Szerencsére az SZDSZ-en belül már körvonalazódik egy-két politikus alakja, akik nemsokára átvehetik a szerepet. Konrád lelkesen mesél a harminchét éves Demszky Gáborról, aki éveken keresztül szamizdatot adott ki.
– Vállaltam a kampányfőnöki tisztét, remélem, sikeres lesz!
Mindig így beszél, nyugodt, atyai hangnemben. Odakint vihar tombol, amely a Szekfűs Forradalom utáni Portugáliát juttatja eszembe, mindenfelé újabb pártok bukkannak fel, itt-ott megszólal a bosszú hangja. Konrád a fellobbanó érzelmek tengerében a nagy békítő. Minden egyes történetemnek, melyet elmesélek neki, szépen lekerekíti az éleit.
– Azok, akik belebocsátkoztak a kommunista rendszerbe, gyakran meglehetősen rugalmasak – mondja –, együtt úsznak az árral, könnyen megtanulják a demokrácia zsargonját. Természetesen néhány karrier most derékba törik, de az egésznek nem kell nagyon drámainak lennie.
Néhány hete új regény írásába fogott. Ősszel szeretne visszavonulni felesége családjának balatoni nyaralójába.
– Ez az X-terv – mondja titokzatosan. – Kétszáz kilométerre van innen, az biztos sok az újságíróknak – folytatja optimistán –, aki pedig mégis hajlandó ennyit utazni, azt szívesen látom!
Kisfia, Áron türelmetlenül dörömböl a dolgozószoba ajtaján.
– Apa! Apa!
Konrád feláll, rám mosolyog, és kinyitja az ajtót. Nemsokára engem is utamra enged. Azt tanácsolja, az 56-os villamossal menjek vissza.
– A villamosvezető vidám fickó, mindenkit üdvözöl, és mindig azt mondja, hogy az egész városban ő jár a legszebb vonalon.

Lieve Joris: A melankolikus forradalom, Gondolat kiadó, 2009, ford.: Törő Krisztina

Lieve Jorisnak, a Hollandiában élő flamand írónőnek ez a riportkötete az 1989–90-es magyarországi rendszerváltás krónikája, és annak 20. évfordulója alkalmából jelenik meg. Joris 1989 és 1990 tavasza között négyszer járt Magyarországon. Először Konrád György műveinek hatására látogatott ide 1989 júniusában. Felemelő pillanatok, tragikus momentumok és melankolikus hangulatok szemtanúja és résztvevője lesz. Írók, filmrendezők, szociológusok, ellenzéki politikusok, értelmiségiek, tragikus sorsú "átlagemberek" történeteit hallgatva próbálja megfejteni az akkori és korábbi Magyarországot. Miközben a keleti blokk országainak építménye recseg-ropog, Joris egyre pontosabban látja, milyen mélyen meghatározta a negyven évig tartó rezsim, a háború és azt megelőző korszak az emberek lelkét és életét. A szerzőt nemcsak a budapesti értelmiségi és művészvilág érdekli: részt vesz választási gyűléseken, gondolkodás nélkül bekéredzkedik vidékre vagy épp a forrongó Romániába tartó autókba. Beszélgetéseken keresztül vagy rövid, pontos leírásokkal, finom kritikával mutatja be elsősorban a liberális ellenzék legfontosabb tagjait. Bár szimpátiája, világnézeti elköteleződése világosan érződik, igyekszik feltérképezni az egész magyar politikai palettát. Könyve izgalmas, néhol távolról, néhol empatikusan megírt krónikája a magyar rendszerváltásnak. Hol könnyeket csal az olvasó szemébe, hol mosolyra ingerli, hol kétkedő gondolatokat ébreszt benne. Nem nosztalgia, hanem figyelemre méltó olvasmány – különösen az elmúlt húsz év fényében.

Megjelent: Litera.hu, 2010. február 09. (http://www.litera.hu/irodalom/a-melankolikus-forradalom)