Az Országos Széchényi Könyvtár ha nem is elvarázsolt kastély, annyiban mindenféleképpen különleges hely, hogy a büfében vagy a folyosókon is a legutóbbi Don Carlos-bemutató sajátosságairól vagy Széchenyi naplóinak filológiai vonatkozásairól hallhatjuk vitatkozni az embereket. És akkor itt szépen fel lehetne sorolni a vonatkozó szakirodalmat Borges bábeli könyvtáráról és Musil univerzális könyvtárosáról, annak bizonyításaképpen, hogy a könyvtár mint tér minden exkluzivitása ellenére – vagy talán épp azért – regényes hely. Ahol – ahogy Ottlik mondaná – „minden megvan” (lám, a könyvekről beszélve a könyvek is beszélnek), de ahol e minden átlátásához sajátos optika, sajátos szaktudás kell. Hogy ez a – jó és rossz értelemben egyaránt érthető, de mindenféleképpen elkerülhetetlen – exkluzivitás hogyan lehet a külső szemlélő számára is érdekes, arra lehetett példa az OSZK Tudományos ülésszaka, amelyet január 25-én tartottak az intézményben.

Mint azt Boka László tudományos igazgató a megnyitón elmondta, a minden évben megrendezett decemberi tudományos ülésszak mellé a nagyszámú jelentkezők miatt kellett idén egy második tanácskozást is hirdetni, hogy a ház minősített kutatói és kutatónappal rendelkező könyvtárosai bemutathassák tudományos eredményeiket. Az ülésszakot meghívott előadóként Szegedy-Maszák Mihály nyitotta meg a művészetközi vizsgálódás kísértéséről és akadályairól szólva. Széles ismeretanyagot mozgató előadása érzékeltette, hogy minél több művészetközi jelenségre figyelünk, azok annál szerteágazóbbak. Szegedy-Maszák emlékeztetett rá, hogy noha minden közeg már eleve intermediális, az olvasás és a látás kultúrája mégis különböző: e két kultúra dinamikusan változó kapcsolata pedig hol összezár, hol eltart egymástól. A középkori kultúra vizuális befogadásra is számító akrosztikonjai, képrejtvényei például kép és betű egymásra utaltságát sejtetik. Később az irodalmi törekvések illusztrációellenessége (többek között Mallarmé, Henry James esetében) azonban már a nyelv közegellenállásának hangsúlyozásával együtt érthető, amikor a szöveg immár a nyelv transzparenciája ellen akar tartani. Betű és hang különbségét érinti még az is, hogy a hang mindig jobban kötődik a nemzeti nyelvek egyéni jellegéhez, miközben a betű mint kép univerzálisabb jelként működik.

A zene-színház-irodalom szekció előadásaiba belehallgatva a művészetközi vizsgálódás szemléletével egyedi esettanulmányokon keresztül találkoztunk. Ebből a szempontból azok az előadások tűntek a legérdekesebbnek, amelyek a vizsgált jelenség által a jelenség korát, környezetét helyezték új megvilágításba. Mikusi Balázs például a férfikar születéséről beszélt a kora 19. századi Németországában, ám előadása jó példa volt a tágabb összefüggések érzékeltetésére. Mikusi rámutatott, hogy a férfikar megjelenését kísérő első, elmarasztaló vélemények (a férfihangok önmagukban monotonok, együtt túl csúnyák) hogyan változtak meg egy-két évtized alatt, és hogy ennek a látszólag esztétikai rehabilitációnak hogyan váltak eszközévé politikai és társadalmi szempontok. A férfikari éneklést kísérő vélemények így nem csupán a férfi hang mélyebb mivoltát jellemezték a női hanggal szemben a szó átvitt értelmében is mélyebbnek vagyis tartalmasabbnak, de a férfikarok térnyerése a puszta szép hangzással szembeállított fenséges hangsúlyozásával a német idealizált önportré politikai ideológiájához is hozzájárult. Hasonló, korfestő jelleggel bírt Illyés Boglárka előadása Szemethy Kornél hanglemezhagyatékáról, a Horthy-korszakban összegyűjtött elsősorban könnyűzenei, jazz- és filmdalokat tartalmazó lemezgyűjtemény a mai értelemben vett zenehallgatás (mindennapi helyzetek és társas összejövetelek aláfestő-zenéje) és a zenei globalizáció kezdetébe engednek bepillantást. Ez a civil hanglemezgyűjtemény ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kor zenehallgatási szokásait legalább annyira meghatározták (ha nem jobban) a rádió és a mozi kínálata, mint a kor hivatalos kultúrpolitikája.

Irodalmi vonatkozású előadások is elhangzottak a tanácskozáson. Hungarológiai szempontból is különösen érdekes volt Mann Jolán ismertetése Miroslav Krleža kéziratos hagyatékáról, amely 2001-ben vált hozzáférhetővé. Krleža munkásságában a magyar vonatkozások amúgy is kitüntetett jelentőségűek, így levelei között is találni dokumentumokat: hogyan figyelt a Rajk-perre, ’56-ra. Levelezőpartnerei között ott volt Major Tamás, Aczél György is, valamint természetesen irodalmárok is, mint Lőkös István, és magyar fordítói. Érdekes volt az a személyes vonatkozású megfigyelés, hogy azzal a fordítójával, aki egyenrangú partnerként írt neki, több levelet váltott, mint azzal, aki rajongóként szól hozzá.

Boka László Kovács András Ferenc költészetének változásairól és változatairól beszélt, elsősorban a legutóbbi, Sötét tus, néma tinta kapcsán, de kitekintéssel egyéb kötetekre is. Boka az új kötet letisztultabb hangvételét hangsúlyozta KAF szerepjátékokat és az alteregókat kedvelő költészetének kontextusában, ám ő is emlékeztetett arra is, hogy talán ez a személyesebb hangvétel is egy eleme e megújulásnak.

Rózsafalvi Zsuzsanna filológiai előadása nyomozás volt az irodalmi köztudatban viszonylagos feledésbe merült Judik Etel, Karinthy Frigyes első felesége, és annak első férje után, akitől Karinthy megszöktette: a regénybe illő történet további regényes részleteket takar. A levéltári és könyvtári adatok által „megtalált” első férjről többek között kiderül, hogy meggazdagodási reményektől vezérelve felszedette és eladta a Rottenbiller utca köveit, valamint hogy tervei között volt, hogy fürdővárost csinál Rákospalotából. Mielőtt az embernek eszébe jutna, hogy az élet néha izgalmasabb, mint az irodalom, megtudjuk azt is, hogy e „pesti csodabogár” (Saly Noémi vonatkozó könyvében is szerepel) nem egy Krúdy-novellában is feltűnik. Ahogy Sirató Ildikó, a szekció moderátora hozzátette mindehhez: „még mondják, hogy a tudomány unalmas!” Mindehhez mi is csak annyit tudunk hozzátenni, hogy kíváncsian várjuk (noha valószínűleg nem igazán fogjuk megtudni), egy-kétszáz év múlva a mi korunk és életünk kapcsán miről fognak beszélni egy hasonló tanácskozáson.