A Száz Bánat Kapuja
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2334
Kipling csupán nálunk maradt „ifjúsági író”: leginkább A dzsungel könyve szerzőjeként ismerjük. A legutóbbi időben azonban egyre több magyar fordítás készül. A Palatinus eddig magyarul kiadatlan elbeszéléseket gyűjt kötetbe, Sári László válogatásában, avatott fordítók jóvoltából.
Dréj várrá jou dé
Dray Wara Yow Dee
Miért búslakodom? Hát mi másért tépi ki szívét a férfi, és sütögeti lassú tűzön, mint asszonyért? Ne nevess, barátom, mert rád is jár még a rúd! Abázái törzsbeli lány volt, és nőül vettem, hogy véget vessek a falum meg a ghóriak közti viszálynak. Hogy nem vagyok fiatal? Hogy meszesedik a szakállam? Igaz. Hogy nem kell új feleség? Csakhogy szerettem. Amint Rahmán mondotta: „Ha a szívbe Szerelem lép, balgaság marad meg, más semmisem. Pillantással megvakított, szempillával bilincsbe vert, nem válthat meg más semmisem.” Emlékszel erre a dalra? A birkasütésen énekelték Pindíben az Emír üzbégjei,1 amikor ott táboroztunk.
Az abázáik kutyák, asszonyaik meg a bűn cselédjei. Ennek is volt szeretője a maga népéből, de arról az apja egy szót sem szólt. Barátom, ha imádkozol, kérj átkot – amint én kérek átkot minden imámban a fadzsrtól az isáig – az abázái törzsbeli Dáúd Sáh fejére. Mert még nyakán a feje, még csuklóján a keze, pedig a becsületembe gázolt, és rajtam nevet Kis-Malakand összes asszonya.
Két hónap múltával lementem Hindusztánba, Csérátba. Csak tizenkét napra, de azt mondtam, tizenöt napig elleszek. Azért, hogy próbára tegyem, hisz írva vagyon: „Ne bízz alkalmatlanban”. Alkonyatkor értem vissza, egyedül kaptattam fel a szurdokban, és hallottam, hogy egy férfi énekel a házam ajtajában. Dáúd Sáh hangja volt, és azt énekelte, hogy Dréj várrá jou dé: „Egy mind a három”. Mintha pányvát vetettek volna a szívemre, és az összes ördög együtt rángatta volna, hogy beleroppanjak. Hangtalanul fellopóztam az ösvényen, mert a puskám gyutacsát eláztatta az eső, és nem ölhettem meg Dáúd Sáhot messziről. Azonfelül az asszonyt is meg akartam ölni.
Így énekelt ott az én házam előtt, aztán az asszony is kijött az ajtó elé, én meg közeledtem, hason csúszva a sziklák között. Csak a késem volt nálam. De kavicsba rúgtam, azok meg lenéztek a dombról, és Dáúd Sáh elmenekült haragom elől, a puskáját is hátrahagyva, mert féltette a benne lakó életet. De az asszony meg sem moccant, amíg elé nem álltam, és ráordítottam: „Ó asszony, mit cselekedtél?” Ő pedig, bár tudta, mi jár a fejemben, nem félt, csak nevetett: „Csekélység. Őt szerettem, te viszont kutya vagy, éjjel járó marhatolvaj. Sújts!” Én meg, bár szépsége még mindig vakított – mert, barátom, az abázái asszonyok nagyon csinosak –, azt feleltem: „Hát nem félsz?” Ő meg: „Nem ám… csak attól, hogy életben hagysz.” Erre én: „Egyet se félj!” Ő lehajolt, én pedig lecsaptam a nyakcsontjánál a fejét, hogy a lábam elé hullott.
Akkor elöntött a törzsem dühe, és lekaszaboltam a mellét, hogy Kis-Malakand népe tudhassa, mi volt a bűne; aztán a hullát a patakba dobtam, ami a Kábul-folyóba ömlik. Dréj várrá jou dé! Dréj várrá jou dé! A fej nélküli test, a fény nélküli lélek, és a saját sötétlő szívem – egy mind a három, egy mind a három!
Meg sem pihentem, hanem még aznap éjjel Ghórba mentem Dáúd Sáh után faggatózni. Azt mondták: „Pabbíba ment lovakért. Mi dolgod vele? Béke van a falvak között.” Így feleltem: „Az ám! Az álnokság békéje, és olyan szeretet, amilyennel Atala, az ördög szerette Gurelt.” Azzal háromszor a kapuba lőttem, majd kacagva továbbálltam.
Azokban az órákban, barátom és szívem szívének testvére, a hold és a csillagok vérré váltak fölöttem, és számban a száraz föld ízét éreztem. Kenyeret nem törtem, italom a Ghór-völgy arcomra hulló esője volt.
Pabbíban rátaláltam otthonában Mehbúb Alíra, az íróra, de a ti törvényetek szerint le kellett adnom a fegyvereimet. Nem bántam, mert a szívem azt mondta, puszta kézzel öljem meg Dáúd Sáhot, így ni, ahogy mazsolát fosztunk a fürtről. Mehbúb Alí azt mondta: „Dáúd Sáh az imént inalt tovább Pésávarba. Onnan Delhinek megy tovább, és útközben lovakat szerez, mert úgy hírlik, hogy a Bombayi Omnibusz Társaság tucatjával vásárolja a lovakat Delhiben.” Ez pedig igaz is volt.
Láttam akkor már, hogy nem kis vadászat lesz ez, mert a fickó a ti határaitokon túlra menekült a haragom elől. De megmenekülhet-e? Tán én nem élek? Fusson akár északra a Darráig és a havasokig, akár délre a Fekete Vízig,2 én követem a nyomát, mint szerelmes az imádottjáét, és ha utolérem, gyengéden – ahó! de milyen gyengéden! – karomba veszem, és azt mondom: „Jót tettél, és helyébe jót várj.” Abból az ölelésből már csak úgy szabadul Dáúd Sáh, hogy nem marad szusz az orrában. Áárrh! Hol a kancsó? Szomjas vagyok, mint viselős kanca az első hónapban.
A törvényetek? Mit nekem a ti törvényetek? Mikor a lovak összekapnak a versenypályán, talán törődnek a határjelzőkkel? Az Alí-mecset kányái tán elkerülik a dögöt, amire a Ghór Kathrí3 árnyéka vetül? Ez az ügy a határotokon kívül kezdődött. Vége meg ott lesz, ahol Isten akarja. Itt, vagy az én hazámban, vagy a pokolban. Egy mind a három.
Hallgass ide, szívem bánatának megosztója, és elbeszélem a vadászatot. Pabbíból Pésávarba követtem, és ott végigkajtattam az utcákat, mint a tanyátlan kutya, az ellenségem után. Egyszer azt hittem, őt látom, amint a száját mossa a főtéren a vízcsapnál, de mire odaértem, sehol sem volt. Talán tényleg ő volt, és az arcom láttán kereket oldott.
Egy lány a bazárból azt mondta, biztosan Nausárába megy tovább. Megkérdeztem: „Mondd, szívemnek szíve, jár-e hozzád Dáúd Sáh?” „Jár bizony” – felelte ő. Mire én: „Látására vágyom, mert két éve elvált barátja vagyok. Rejts el, kérlek, itt az ablaktábla mögött, és megvárom, míg jön.” Azt mondta erre a lány: „Ó pathán, nézz a szemembe!” Odafordultam, a mellére támaszkodtam, és a szemébe néztem, megesküdve, hogy Isten színtiszta igazságát mondom. De ő így felelt: „Soha barát barátjára ilyen szemmel nem várt. Hazudj Istennek és a Prófétának, de nőnek nem hazudhatsz. El veled! Énmiattam ugyan nem kerül bajba Dáúd Sáh.”
Meg is fojtottam volna azt a lányt, hanem tartok a ti rendőrségetektől, mert miattuk vége lett volna a vadászatomnak. Ezért csak nevettem és elmentem, ő pedig kihajolt az ablakpárkányra, és csúfolódott utánam az éjszakában. Dzsámún a neve. Ha elszámoltam az emberemmel, visszatérek Pésávarba, és… akkor a szeretői nem a szépségéért szeretik többé. Nem Dzsámún lesz a neve, hanem Ák, az aszott bokor.4 Ohó! Ák lesz, úgy ám!
Pésávarban vásároltam lovakat és szőlőt, mandulát és aszalt gyümölcsöt, hogy a kormány jól láthassa, milyen ügyben járok, és ne akadályozza utamat. De amikor Nausárába értem, ő már nem volt ott, és nem tudtam, hova tovább. Egy napot ott töltöttem, és éjjel egy Hang szólt a fülembe, míg a lovak között aludtam. Egész éjjel a fejem körül szálldosott, és abba nem hagyta a suttogást. Hason fekve aludtam, mint az ördögök, és talán a Hang is egy ördög hangja volt. Azt mondta: „Délre menj, és ott megtalálod Dáúd Sáhot.”
Figyelj, barátom és barátaim legkiválóbbja, figyelj rám! Hogy hosszú a mesém? Gondold csak el, nekem milyen hosszú volt. Pabbítól idáig az út minden mérföldjét végigkutyagoltam, és Nausárá óta csak a Hang és a bosszúvágy volt a vezetőm.
Atakba mentem, és gond nélkül folytattam utamat. Ohó! Ha bajban van az ember, akkor is játszhat a szóval. Az Atak sem támasztott atakot, vagyis akadályt nekem. A nagy sziklán dübörgő víz hangján át is hallottam a Hangot: „Jobbra menj!” Így hát Pindígaibbe mentem. Azokban a napokban hagyott el végleg az álom, és azóta látom szüntelenül az abázái asszony fejét, épp úgy, mint amikor a lábam elé esett. Dréj várrá jou dé! Dréj várrá jou dé! Tűz, hamu és a vánkosom – egy mind a három, egy mind a három!
Ekkor már messze jártam attól az úttól, amelyiken télen járnak a kereskedők Szijálkótba, majd tovább délre a vasút és a Nagy Út mentén a katonai telepek felé. De Pindígaibben táborozott egy száhib, akinek jó áron eladtam egy fehér kancát. Ő mesélte, hogy járt erre egy Dáúd Sáh nevű ember, aki Sáhpurnak tartott a lovaival. Akkor láttam, hogy a Hang figyelmeztetése igaz, és siettem a Sós Dombok felé. Áradt a Dzshélam, de én nem várhattam, és átkelés közben egy pej csődör elsodródott és megfulladt. Kegyetlen volt hozzám Isten: nem a ló miatt, azzal nem törődtem, hanem ezzel a késlekedéssel. Míg én a jobb parton álltam, és a vízbe tereltem a lovakat, Dáúd Sáh ott állt a balon. Tudom, hisz – Al-giász! Al-giász! – mikor pirkadatkor a túlsó partra kecmeregtünk, kancám patája az ő tüzének forró hamuját rúgta szét. De megszökött. A halálfélelem adott erőt a lábának.
Sáhpurból tehát nyílegyenest délnek indultam. Másfelé nem mertem, nehogy elszalasszam bosszúmat, amelyhez jogom van. Sáhpurtól a Dzshélam mentén utaztam, mert úgy véltem, a Racsná5 pusztaságát ő is elkerüli. De aztán Száhíválnál letértem a Dzsang, Szamundrí és Gúgérá felé tartó útra, mígnem egy éjjelen a tarka kanca szügye a Montgomerybe6 vezető vasút kerítésébe ütközött. Ez Ókáránál volt, és az abázái asszony feje a homokon hevert a lábamnál.
Onnan Fázilkába mentem, és azt mondták, megőrültem, hogy csontsovány lovakat hozok. Velem volt a Hang, de őrült nem voltam, csak kimerült, mert Dáúd Sáhot nem találtam. Úgy rendeltetett, hogy ne leljek rá se Rániában, se Bahádurgarhban, és így érkeztem nyugatról Delhibe, de ott sem találtam. Barátom, sok különös dolgot láttam kóborlásom alatt! Láttam ördögöket tombolni a Racsnában, ahogy a csődörök tombolnak tavasszal. Hallottam dzsinneket, amint a homokba mélyedő lyukakból szólongatják egymást, és láttam őket a tulajdon arcom előtt. A száhibok szerint nincsenek ördögök? Bölcsek a száhibok, de nem tudnak mindent az ördögökről – sem a lovakról. Ohó! Azt mondom én neked, aki kineveted nyomorúságomat, hogy fényes délben láttam az ördögöket: kurjongattak és ugrándoztak a Csanáb zátonyain. De féltem-e? Testvérem, ha a férfi minden vágya egyetlen dologra irányul, akkor sem embertől, sem istentől, sem ördögtől nem fél. Ha bosszúm nem járna sikerrel, a puskám tusával verném szét a paradicsom kapuit, a késemmel vájnék utat a pokolba, és az ottani Uraktól követelném Dáúd Sáh testét. Hol akad szerelem oly mély, mint a gyűlölet?
Ne is szólj. Tudom, mi jár a szívedben. „Nem homályos a szeme fehérje? Hogyan ver a csuklóján az ér?” Nincs a testemben őrület, csak a veszekedett vágy, amely elemészt. Hallgass meg!
Delhitől délre egyáltalán nem ismertem a vidéket. Úgyhogy meg nem mondhatom, merre jártam, de sok városon utaztam át. Csak azt tudtam, hogy délre vezet a rendelés. Amikor a lovak nem győzték tovább, a földre vetettem magam, és kivártam a reggelt. Elkerült az álom azon az úton, és ez bizony nehéz teher volt. Ismered-e, én testvérem, azt a gonosz éberséget, ami csak nem akar szűnni? Mikor a csont is sajog az álmatlanságtól, és a halánték lüktet a fáradtságtól, és mégsem jön, mégsem jön az álom? Dréj várrá jou dé! Dréj várrá jou dé! A Nap szeme, a Hold szeme, az én nyugtalan szemem – egy mind a három, egy mind a három!
Volt egy város, a nevére nem emlékszem, ahol a Hang egész éjjel szólongatott. Ennek tíz napja. De újból csalatkoztam.
Egy Hamírpur nevű helyről jöttem ide, és lám, úgy hozta a sorsom, hogy itt teveled találkozzam vigasztalásomra, és hogy erősbödjön a barátságunk. Jó jel ez. Arcod látásának örömétől elszállt lábamból a fáradtság, elfeledtem hosszú utam nyűgeit. Megbékél a szívem is, mert tudom, közel a vég.
Úgylehet, ebben a városban találom meg Dáúd Sáhot, mert már északnak tart – hiszen a hegyvidéki ember mindig csak a hegyekbe tér meg, ha melegszik a tavasz. De meglátja-e ő a hazánk hegyeit? Bizonnyal utolérem! Bizonnyal meglesz a bosszúm! Bizonnyal Isten tartja őt a tenyerében, míg én magamnak nem követelem. Dáúd Sáhnak nem eshet bántódása, míg én érte nem jövök, mert elevenen és egészségesen akarom megölni, míg az élete még szorosan tapad a testéhez. Akkor a legédesebb a gránátalma, amikor a magocskák még nem akarnak leválni a héjról. Adassék úgy, hogy nappal érjem utol, hogy láthassam az arcát és teljes legyen az örömöm.
Aztán ha végeztem az ügyemmel, ha újra tiszta a becsületem, akkor hálát adok Istennek, ki a Törvény mérlegét tartja kezében, és akkor majd alhatok. Alszom majd estétől reggelig, egész nap, és a következő éjjel – és semmi álom nem zavar fel.
És most, ó testvérem, végeztem a mesével. Aháj! Aháj! Al-giász! Aháj!
Balogh Dániel fordítása
1 Az afgán hadsereg egyik elit lovasszázada.
2 A Fekete Víz az óceán gyakori elnevezése Indiában.
3 A Ghór Kathrí buddhista emlékhely Pésávarban, a történelem során épült a területén hindu templom és muszlim karavánszeráj is.
4 A dzsámún vagy rózsaalma (Syzigium cumini) terebélyes, árnyas fa, amelynek fanyar, szilvaszerű, sötétbíbor gyümölcse kedvelt csemege. Az ák – gyakoribb nevén madár, magyar nevén koronavirág (Calotropis gigantea) – szárazságot és rossz talajt jól tűrő, gyomszerűen növekvő, nagytermetű cserje, melynek tejnedve mérgező.
5 A Ráví és a Csanáb folyók köze.
6 A Pandzsábnak a mai Pakisztán területére eső részének egyik városa; nevét Sir Robert Montgomeryről kapta, aki a város 1865-ös alapítása idején Pandzsáb alkormányzója volt.
3 A Ghór Kathrí buddhista emlékhely Pésávarban, a történelem során épült a területén hindu templom és muszlim karavánszeráj is.
4 A dzsámún vagy rózsaalma (Syzigium cumini) terebélyes, árnyas fa, amelynek fanyar, szilvaszerű, sötétbíbor gyümölcse kedvelt csemege. Az ák – gyakoribb nevén madár, magyar nevén koronavirág (Calotropis gigantea) – szárazságot és rossz talajt jól tűrő, gyomszerűen növekvő, nagytermetű cserje, melynek tejnedve mérgező.
5 A Ráví és a Csanáb folyók köze.
6 A Pandzsábnak a mai Pakisztán területére eső részének egyik városa; nevét Sir Robert Montgomeryről kapta, aki a város 1865-ös alapítása idején Pandzsáb alkormányzója volt.
Rudyard Kipling: A Száz Bánat Kapuja, Palatinus Kiadó, Nobel-díjasok sorozat, 2009
Kipling már jó száz esztendeje az egész „művelt világot” izgalomban tartja műveivel, írásai a legfontosabb és legégetőbb kérdéseket vetik fel, csupán nálunk maradt mindeddig „ifjúsági író”: leginkább A dzsungel könyve szerzőjeként ismerjük. Nem használt utóéletének az író eltökélt gyarmati szemlélete, a brit birodalom feltétel nélküli szolgálata. A legutóbbi időben azonban egy lelkes műhely jóvoltából egyre több magyar fordítás készül. A Palatinus most újabb, eddig magyarul kiadatlan elbeszéléseket gyűjt kötetbe, Sári László válogatásában, avatott fordítók jóvoltából. A Száz Bánat Kapuja remekeivel a magyar olvasók most már igazán plasztikus képet kapnak Kipling művészetéről. Sári László az író szélsőségesen különböző tárgyú és szellemű elbeszéléseiből válogatott. Így kerültek a kötetbe Kipling tengerésztörténetei, így sorakoznak misztikus tárgyú novellái, olvashatunk az észak-indiai ópiumbarlangok törzsvendégeinek drámai sorsáról, bepillantást nyerünk a garnizonok romantikájába, a misszionáriusok és a katonafeleségek lelki életébe.
Megjelent: litera.hu, 2010. január 27. (http://www.litera.hu/irodalom/a-szaz-banat-kapuja)
