– Javíts ki, ha nem jól mondom, de úgy tudom, nem könyvek közé születtél.

– Hát végképp nem. Ettől függetlenül a könyvnek a tisztelete és becsülete megvolt a szüleimnél. De könyv nem volt, még csak a Biblia sem. Ezt igen fájlaltam is, keseregtem magamban, hogy nekünk miért nincsen Bibliánk, mert azt azért belénk nevelték, hogy ez a legfontosabb könyv, a könyvek könyve.

– Egyetlen könyvetek sem volt?

– Énekes- és imádságoskönyvek azért természetesen voltak. Anyum katolikus, apum református volt, vagyis az ilyen jellegű irodalom mindkét oldalról föllelhető volt nálunk. Nem tudom, nem is értem, hogyan hiányozhatott éppen a Biblia, szerintem nem volt pénzünk megvenni.

– Neked hiányzott.

– Igen, s lett is Bibliám. Amikor a keresztédesanyám apukája haldoklott, tízéves lehettem, nekem ajándékozta. Pontosabban rám hagyta, mert magához hívott, s azt mondta, ha meghalok, ez a tied lesz. S így lett Bibliám.

– Meg is van?

– Persze. Azt használom. Bele van pecsételve, hogy Kovács Károly szabómester, Dunaszerdahely. Károli-fordítás, 1948-as kiadás, Angliában jelent meg azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a kommunista Magyarország vagy a környező országok magyarsága se maradjon Biblia nélkül. Ebből a kiadásból jutott tehát egy példány Karcsi bácsinak is, s ezt használta haláláig. Vagyis visszatérve a kérdésedre, látod, nem könyvek közé születtem, de a családunkban nekem volt elsőként Bibliám.

– Ezek szerint a szüleidtől nem is kaptál könyveket.

– Nem. Egyetlent kivéve. Nyolcéves lehettem, amikor kaptam, Nemes Nagy Ágnes Az aranyecset című kötetét. Ez volt a könyv és egyben, talán mondanom se kell, a csodakönyv. Ezerszer elolvastam. Gyönyörű illusztrációkkal készült.

– Az is megvan még?

– Persze. Kissé megtépázva, agyonfirkálva, de őrzöm. Látszik rajta, hogy gyerek kezében volt, s hogy az a gyerek nagyon sokszor forgatta és használta. Esténként olvastam, az ágyban. Ez volt az én könyvem. Több könyvre viszont valóban nem emlékszem. Más világ volt azért akkor.

– S azzal is összefüggött, hogy a szüleid szegény emberek voltak.

– Így van. Szegények is voltak, meg azért túl nyugodt életük se volt. Különösen apumnak volt része sok meghurcoltatásban: három évig volt katona, 1942-ben épp leszerelt, egy napot volt otthon, jött a SAS-behívó, kivitték az orosz frontra, onnan egész Berlinig hátráltak, ahol szélnek eresztették őket. Sikerült gyalog hazajönnie, pontosabban Komáromig jutott a társaival, s ott, a szerdahelyi vonatra várva tuszkolták be őket az oroszok a Szibériába tartó vagonokba. Három év hadifogság következett.

– A Nemes Nagy Ágnes-könyvet örökölted, vagy vették?

– Ezt a szüleimtől kaptam. Ők vették nekem. Tiszta újan.

– Előfordult, hogy olvastak neked, mondjuk, lefekvés előtt?

– Nem. A könyvekkel már csak az iskolában találkoztam. A nővéreim ugyanis jóval idősebbek voltak nálam, 1968-ban, nyolcéves koromban volt az esküvőjük, egy napon, közösen házasodtak. A bátyám jöhetett volna szóba, ő hat évvel volt csak idősebb nálam, de ő meg abból a szempontból nem olvashatott nekem, mivel a nagy fiúk nem szoktak olvasni a kisfiúknak. Sokat voltam magam. Amit megint nem panaszként említek, félre ne értsd, inkább úgy, hogy ebben az egyedüllétben sok jó is volt, sőt. Ma is szeretek elvonulni, egyedül lenni, gondolkodni, olvasgatni, mint akkor, gyerekkoromban.

– Ezekre a gyerekkori olvasgatásaidra hogyan emlékezel? Milyen intenzitásuk volt, többet olvastál otthon, vagy többet az iskolában?

– Ez a kettő nem vált el egymástól. Ráadásul az olvasással együtt jött az írás is. Mikor megtanultam írni, az volt az első dolgom, hogy megírtam a „verseskötetemet”. Hat- vagy hétévesen.

– De az már nincs meg, ugye?

– Dehogynem, az is megvan. Nem könyv, hanem füzet. A sógoromtól kaptam, pontosabban akkor még csak a sógoromnak valótól, aki a nővéremnek udvarolt. Ugye, mindennek megvolt a maga ügymenete, az esküvőt udvarlás előzte meg, s ennek voltak szakaszai. Mondjuk, az első fél év udvarlás abból állt, hogy a kapuban beszélgethettek öt percig. Aztán mondjuk a következő fél évben már be is jöhetett a házba, s rövidebb időre le is ülhetett. Fokozatosan alakult a párkapcsolat. Ehhez apu ragaszkodott is, de okkal, hiszen a lányok akkor még nagyon fiatalok voltak. Szóval Erzsi nővérem udvarlója hozott nekem egyszer egy füzetet. Nem tudom, honnan szerezte, már csak a fele volt meg, minden első oldala indigós lehetett, ezek már hiányoztak belőle, s maradtak a tiszta, hártyavékony oldalak, amelyek közé biztos tettek valamit, hogy ne másolódjon át rájuk az írás, nyilván olyan helyről származott a füzet, ahol nem volt szükségük másolatokra. Ez már az udvarlásnak az a szakasza lehetett, hogy együtt tartózkodhattak a házban, fölnőtt felügyelete nélkül, de nekem azért még ott kellett lennem, apum erről is gondoskodott. Az ajándékba kapott füzetnek bizonyára az volt a célja, hogy valamivel elfoglaljam magam, ne folyton rájuk figyeljek.

– Nagyon örülhettél a füzetnek, ha ennyire a szemed előtt van ma is. Tudtad, hogy írni fogsz bele?

– Hogy verseskönyv lesz, az még ott eldőlt, amikor kézbe vettem. Tavasszal volt, tehát ismertem minden betűt. Azt hiszem, rögtön tele is írtam versekkel, s mutogattam mindenkinek. S így megy ez máig, mondhatnám, mert látom, hogy örülsz ennek. Folyamatosan írtam, de nem olvastam folyamatosan, ha ezt kérdezted. A rendszeres olvasás ideje később jött el, tizenvalahány éves koromban. Amikor először betévedtem Mészáros Karcsihoz a Csallóköz szerkesztőségébe. És oda se könyvekért mentem, hanem verseket vittem, mert az iskolában én voltam a költő, és a tanító néni a Csallóközbe utasított, hogy oda vigyem, ott mutassam meg a verseimet, mert ők értenek hozzá.

– Ezt hogyan kell érteni, hogy te voltál az iskolában a költő?

– Úgy, hogy lefoglaltam magamnak ezt a státust. Egyébként úgy is viselkedtem, a költészeten kívül semmi más nem érdekelt. Költészeten meg elsősorban a magam irományait értettem, s csak elvétve néhányat azok közül a versek közül, amiket az iskolában tanultunk, de igazán nem sokat. Vagyis úgy gondoltam, hogy a költészet úgy nagy általánosságban az, amit én művelek.

– Mészáros Károly mit szólt a verseidhez?

– Egyet átfutott, s csak annyit mondott, hogy a költészet nem ez. S még mielőtt felocsúdhattam volna, megkérdezte, most éppen mit olvasok. Hát úgy igazából semmit, makogtam. Mire összeállított nekem egy listát az elolvasandókból, ehhez időrendet is adott, s azt mondta, ha tényleg költő akarok lenni, akkor ehhez tartsam magam.

– Később ezeket számon is kérte tőled?

– Hát persze, ez rendes iskola volt, folyamatosan bejártam hozzá. S természetesen nagyon komolyan vettem mindent, amit mondott. Meg hát önmagamhoz se lehettem hűtlen, hiszen ha tényleg ezt az életpályát jelöltem ki magamnak, akkor magamat is komolyan kellett vennem.

– De nem csak ő volt rád hatással, szinte mindenkivel, aki Dunaszerdahelyen írónak számított, megismerkedtél.

– Így van, de az már későbbi történet, az alapiskolás éveim végén egyedül Mészáros Karcsi volt a mentorom. Aztán később persze bemutatott annak a körnek, melybe ő is tartozott, először a szerkesztőségen belül, majd valóban mindenkinek, aki írónak számított. Karcsi ezenkívül rendszeresen összehívott ilyen-olyan társaságokat, melyeket főleg szerdahelyiek alkottak.

– Kik fordultak meg itt a hetvenes évek legelején?

– Bereck Józsi, Tóth Laci, Varga Imre, Keszeli Feri, Kulcsár Feri, Zirig Árpi, Zalabai Zsiga… Nagyjából ők. Imádtam közöttük lenni, hiszen rengeteg ösztönzést kaptam tőlük. Meg az akkori kortárs irodalom is így tárult föl előttem. Szigeti Laci által, például. Vagyis sok irodalmat ennek a társaságnak köszönhetően ismertem meg. Akkor már kialakult bennem egy hatalmas szomjúság a mások művei iránt, és igyekeztem minél gyorsabban fölzárkózni.

– Egyszeriben gyűlni kezdtek a házatokban a könyvek?

– Akkor már nem családi házban laktunk, azt lebontották, s beköltöztünk egy Kukučín utcai tömbépületbe. Mivel a könyvekhez pénz kellett, különféle alkalmi munkákat vállaltam. A pénzből meg könyveket vettem. Na most, szépen szaporodtak a lakásunkban a könyvek, ugyanakkor nem volt otthon pénz. Úgy értsd, hogy az a fizetség, amihez a szüleim hozzájutottak, az sokszor nem tartott ki a hónap végéig. Én meg könyvekre költöttem. Nagy lelkifurdalásom volt. Másrészt ha az általam megkeresett ötven vagy száz koronámat odaadtam anyunak, akkor nem vehettem könyvet. Így aztán másodikos középiskolás koromban úgy döntöttem, elmegyek albérletbe. Azért, hogy ne terheljem a szüleimet. Az albérlethez is pénz kellett, természetesen, jártam vagont kirakni az állomásra: egy hétvégén háromszáz koronát is lehetett így keresni, és az albérlet is ennyibe került havonta. A többit meg összeírtam, akkor éppen ezért rengeteget publikáltam, főleg tudósításokat, mindenféle cikkeket. Nagyon termékeny voltam. És rengeteg könyvet vettem.

– Volt ezek közt olyan szerzemény, amelyikre nagyon büszke voltál? Vannak emlékeid valamilyen kapitális fogásról?

– A kortárs irodalmat vásároltam, főként a fiatal költők vagy prózaírók munkáit, tehát mindig olyasmit, ami a köztudatban még nem számított elkönyvelt értéknek.

– Említs konkrétan egy könyvet, amit a társaság ajánlott, amiről ők akkor, a hetvenes években rajongva beszéltek!

– Sokat beszéltek például Márqueznek a Száz év magány című regényéről, mely a hetvenes évek elején jelent meg magyarul. Ezt konkrétan Bereck Jóskától kértem kölcsön. Vajkai Miki, látod, őt nem említettem, ő hozta akkor szóba, nyilván szóba került máskor is, mert Márquez később Nobel-díjat kapott, és akkor már mindenki a Száz év magányról beszélt, de én erre emlékszem.

– Tehát elkérted Bereck Józseftől a Márquez-könyvet.

– Igen, mert ez akkor már társasági kérdés volt. Amikor mondtam, hogy nem olvastam, megkérdezte, hogy akkor mit keresek itt. Elég nehezen adta kölcsön egyébként, két napra. Vagyis folyamatosan olvastam, éjjel-nappal, még az utcán is, mert akkor még ugye gyalog járt az ember. Az iskolában is olvastam, természetesen.

– Azt akkor nem gondolhattad, szerintem, hogy egyszer könyvkiadó leszel. De hogy lesz saját könyved, azt mennyire tartottad reális vágynak?

– Abban biztos voltam, hogy lesz könyvem. Amiket én legbelül nagyon megtervezek, azokat így vagy úgy, de meg is szoktam valósítani. Azt nem lehetett mindig reálisan látni, hogy mikor. De ez így volt a közléssel is, hiszen hol szabad volt publikálnom, hol nem.

– Akkortájt olvastál többet, vagy manapság?

– Hát persze hogy akkor. A katonaságon például rengeteget. S ma hiába vagyok könyvekkel körülvéve, hiába dolgozom velük, s naponta kell olvasnom valamit, ez eltörpül amellett, amit régen olvastam. Ma sajnos jószerével azzal merül ki az olvasás, ami kötelező olvasnivaló, ami ide köt, ehhez a kiadói tevékenységhez. Régebben, hogy mást ne mondjak, rendszeresen jártam könyvtárba is. Imádtam a könyvtár világát. A könyvek világát. Azt kérdezted, számoltam-e azzal, hogy megjelenhet könyvem, és azt válaszoltam, hogy a kezdettől fogva igen. De a könyvkiadó gondolata természetesen föl se merült. Nemcsak az nem merült föl, hogy kiadót vezessek, az sem, hogy kiadói szerkesztőségben dolgozhatnék. Ez annyira távolinak tűnt, hogy úgy gondoltam, elérhetetlen. Mérhetetlenül tiszteltem a szerkesztőket, és fölnéztem rájuk.

– A Száz év magányból mi maradt meg az emlékezetedben?

– Az első olvasatból, amikor szinte negyvennyolc óra alatt végeztem a könyvvel, abból semmi. Pontosabban nem tetszett, amit olvastam, ez maradt meg érzésként, nagyon életidegen mű hatásával volt rám. Nem is értettem, mi tetszett a többieknek benne. A katonaságon került újra a kezembe, ott aztán teljesen elvarázsolt vagy ha úgy tetszik, rabul ejtett. S ez a rabság és varázslat, több más könyvvel kapcsolatban is, máig tart.

Csanda Gábor (fotó: Somogyi Tibor)

Megjelent: Új Szó, 2010. január 24. vasárnap, 12:56 (http://ujszo.com/online/kultura/2010/01/24/amikor-meg-gyalog-jart-az-ember)