Bohócemlékiratok
- Részletek
- Írta: Csere Tamás
- Kategória: Agora
- Találatok: 2499
A Jelenkor decemberi lapszámából Lábass Endre esszéjét és Györffy Miklós kritikáját ajánljuk.
Lábass Endre: Bohócemlékiratok
Joseph Grimaldi és Dickens
Egy idegen ember életrajza saját életünk legutolsó percéig meglepetéseket tartogat. Ennek példája a következő mese. Valamelyik nap egy Dickens koráról írott angol könyvben1 furaszép kis rézmetszetet leltem. Grimaldi utolsó fellépését örökítette meg a kép. A jegyzetekből kiderült, hogy a metszet eredetileg a Memoires of Grimaldi című, 1838-ban megjelent könyv egyik illusztrációja, és George Cruikshank2 volt a rajzolója, Dickens egyik elvarázsolt illusztrátora. Részben épp miatta akartam gyerekkoromban rézkarcoló lenni: egyszerre szomorúnak és nagyon vidámnak éreztem a rajzait.
A képen, gyertyákkal megvilágított színpad közepén, egy bohóc ül pettyes ruhában, a múltban, és énekel – ha jól látom a reprodukciót. A közönség meg teli torokból kacag, önfeledten szórakozik –, ezért jöttek el. A zenekari árokban muzsikál pár zenész, a proszcéniumpáholy ezúttal üres. Így találkoztam először a bohóc Grimaldival.
Cruikshank metszetén azonban nem látszik pár lényeges, színes elem: Joey – ahogy a Clownt becézték – hófehérre festett arccal ült a színpadon, jobb és bal arcára meg két nagy vörös félholdat festett a függönyök mögött, mielőtt a színpadra kiment. Mondják is: Joey az arcfestés úttörője volt! Dickens és más viktoriánus angol írók képzelt hőseinek arcát Cruikshank metszeteiről ismerjük, különös érzés egy valóban élt, egykor hús-vér embert látnunk a híres illusztrátor metszetén – hát életünket is lehet illusztrálni ezek szerint…?3
Grimaldi 1779-ben született – talján neve ellenére nem a festői Itáliában, hanem London füstös, ködös városában –, gyermekként lépett a gyertyafényes deszkákra – kétéves korától már a londoni Sadler’s Wells színpadán táncolt –, háromévesen hivatásos pantomimművésznek állt. Először heti egy fontot keresett, a következő esztendőben már kettőt, végül hetente hármat és így tovább – népszerűsége növekedett.4 A Covent Gardenben a Harlequin és Lúdanyó, avagy az aranytojás címmel futott műsora kilencvenkét éjszakán át, ez összesen több mint 20 ezer fontot hozott – a színház tulajdonosának. E darabokban egyáltalán nem beszéltek, színtiszta pantomimek voltak. (Mint ez Grimaldi búcsúbeszédéből is kiderül). Grimaldi később fellépett a Harlequin és Cinderella című darabban, és voltak híres dalai is:
„Egy almanénike
kinn a piactéren
Sült almákat árult,
jó forrót a télen.
S bár az anyókának
almája jól fogyott,
a forró almája,
ő maga vacogott.
Gondolta, nem nagy bűn,
ha a csaposnak int,
s hogy átmelegedjen,
lenyom egy jó nagy…”
– ezeket közönsége vele együtt énekelte – különösen vidáman kiabálták világgá a kimondatlan szót…
1837-ben halt meg a bohóc, ötvennyolc évig élt. – Grimaldi elment, és nem hagyott örököst – írta egy korabeli újság –, félünk, hogy a pantomim szelleme eltűnt vele. Dickens meg ezt írta: Grimaldival a Clown elhagyta a színpadot, s bár még gyakran hallunk felőle, sosem lesz többé látható.
Mint nemsokára megtudtam, Joseph Grimaldi memoárjait éppen Charles Dickens szerkesztette egybe – akkor még baráti – kiadója felkérésére.5 Richard Bentley a Pickwick Papers 1836-os hatalmas sikere után hívta meg lapjához az írót, és nem is kellett csalódnia, 1837–39 között a Bentley’s Miscellany hasábjain indult útjára folytatásokban a Twist Olivér. Nos, Mr. Bentley az éppen ekkor, 1837. május 31-én elhunyt híres bohóc, Grimaldi emlékirataiban is üzletet szimatolt, és a papírok rendezésére felkérte Dickenst. Mint Dickens első komoly életrajzírója, barátja, John Forster írja: „A memoárokat már előzőleg ellátta valaki életrajzi jegyzetekkel, de ezt még okvetlenül stilizálni kellett, mert bár maguk a történetek remekek, csapnivalóan voltak megírva.”6 – Kell egy igazi író, ha életünk rosszul van megírva! Akkor aztán önéletrajzunk másvalaki életművének része lesz. Grimaldi emlékezései például manapság úgy jelennek meg: Charles Dickens: Memoirs of Joseph Grimaldi – mintha valami kitalált Twist Olivér lenne szegény Joey.
Nézzük kissé részletesebben e bohócemlékiratok történetét.
„Joseph Grimaldi 1836-ra, ötvennyolcadik születésnapjára készült el négyszáz oldalnyi, többnyire diktált önéletrajzával. Rá kellett azonban ébrednie, hogy a vaskos kézirat jelen állapotában kiadhatatlan – ’rendkívül terjedelmes’ – jegyezte meg később Dickens. Rögtön javasolták, keressen egy jó munkatársat, és ő három hónap múlva el is jutott a termékeny zsurnaliszta zugíróhoz, Thomas Egerton Wilkshez, akit megbízott, ellenőrizze, javítsa ki és írja át az anyagot. A Grub Street-i irodalmi napszámos elvállalta, hogy a bevétel feléért december 1-jére előkészíti a kötetet a kiadásra, de Grimaldi meghalt két hónapon belül, így Wilksnek a munkát egyedül kellett befejeznie. Nem csak durván vágott belőle és tömörítette, de a Bohóctól hallott anekdotákat is betoldott ide-oda, anélkül, hogy képes lett volna azokat ellenőrizni, és azt sem különítette el egyértelműen, mit írt Grimaldi, és mit toldott ő az emlékiratokba. Mindezen túl, elég vitatható módon, az egész szöveget átírta függő beszédbe, így aztán a Bohóc alig néhányszor szólalhat meg első személyben.
Wilks szeptemberre készült el az Emlékirattal, és rögtön felajánlotta kiadásra Richard Bentley-nek. Bár a kézirat vacakul volt szerkesztve, és még mindig szörnyen terjengős maradt, Bentley kapott rajta így is, Grimaldi hagyatéki végrehajtójától, Richard Hughestól megszerezte a jogokat, és felkérte Charles Dickenst, szerkessze át rendesen.
Dickens ekkor alig huszonöt éves volt, de már messze túlhaladta Wilkset álnéven írt darabjainak Sketches by Boz címen előző évben megjelent válogatott kiadásával és a Pickwick Klub-sorozatával, mikor pedig Bentley megkereste a Grimaldi–Wilks-kézirattal, már a Twist Olivér is megjelenőben volt az újonnan indított Bentley’s Miscellany havi számaiban, amit Dickens szerkesztett.
Dickens először vonakodott elvállalni a munkát. 1837. október 30-án ezt írta Bentleynek:
’Átgondoltam az ügyet, s megint átnéztem az anyagot is. Nagyon rosszul van összetákolva, és annyi fecsegéssel van tele, hogy félek, nem tudom elvállalni oly feltételekkel, melyek önnek is megfelelnének. Először is háromszáz fontot kérnék, az eladástól függetlenül, ezenkívül biztosítékot arra nézve, hogy a könyvet nem árulják majd sorozatként szétdarabolva.’
Bentley azonban tántoríthatatlan volt; belement Dickens feltételeibe, megelőlegezte neki a háromszáz fontot a költségek után maradó bevétel felére; erre Dickens november végén aláírta a szerződést, vállalva, hogy két hónap leforgása alatt előáll az új szövegváltozattal két kötet terjedelemben, post octavo7 kéziratlapokon. (Bentley ezenkívül még Richard Hughes-nak is kifizetett nyolcvanöt fontot a jogokért.)
Dickens rögtön nekiugrott az anyagnak, hajtotta a határidő. Egy héttel a szerződés aláírása után ezt írta: ’Azt hiszem, mindent kihoztam Mr. Wilks rettentő fecsegéséből, amit csak lehetett.’ Két nap múlva meg ezt: ’A Grimaldi a vártnál sokkal jobb lett az átírás után.’
Január 5-ére elkészült a szöveggel, leszámítva a nyitó és a záró fejezeteket. A szerzőhöz hasonlóan Dickens is főként diktálta a szöveget, John Forster, Dickens biográfusa írja, hogy gyakran találta Dickens papáját ’a titkári teendőktől lelkesült állapotban.’ Meglehet, Forsternek igaza van, mikor azt mondja, ’abból az életrajzból Dickens egyetlen sort sem írt’, ez mégsem jelenti azt, hogy az alapjában édesapja műve lenne. Az olvasók, miként egykor, most is egyből megérzik a jellegzetes dickensi hangulatot már az első sorok után. A regényíró el is meséli módszerét egy levélben, melyet Grimaldi Szent György Kórházbeli orvosának, Dr. J. A. Wilsonnak írt:
’Nagyon örülök, hogy nem rontottam e jóember megítélésén, hisz én másvalaki leírását szerkesztettem csupán, s csak némely történetét meséltem el a magam módján, ám így is szíven ütött a jószívűség számtalan jele, mely az egész könyvben mindenütt megtalálható, s végigszínezi azt.’
Joseph Grimaldi emlékiratai néhány hét múlva, 1838 februárjában megjelentek ’Boz’8 szerkesztésében, jegyzetek nélkül. 1846-ban új kiadás jelent meg Charles Whitehead jegyzeteivel. Ő negyvenkét éves volt az Emlékiratok első megjelenésekor. Regény- és drámaíróként s mint ígéretes ifjú költő rövid életű sikert aratott Jack Ketch önéletrajza címen névtelenül kiadott humoreszkjével 1834-ben, és Richard Savage című regénye is hozott számára némi elismerést. Dickens közeli barátja volt, ő ajánlotta neki a munkát, melyből végül a Pickwick Klub született. Whitehead később alkoholista lett, 1857-ben Ausztráliába vándorolt, és ott halt meg nagy nyomorban.
Úgy tűnik, se Dickens, se Whitehead soha nem nézték meg Grimaldi eredeti kéziratait, melyek Hughesnál maradtak, csupán a Wilks által szerkesztett anyag alapján dolgoztak mindketten. Dickens ’lelkesült lángolása’ ahhoz már nyilvánvalóan nem volt elég nagy, hogy tekintetet vessen az eredetire is, vagy legalább megkísérelje leírni a bohóc Grimaldit és pantomimjeit. Nem meglepő hát, hogy egy szemléző végül azt írta: úgy látszik, Dickens soha nem látta Grimaldit. A regényíró valóban tízéves volt csupán, mikor Grimaldi visszavonult, ám mégis vette a fáradságot, és egy a Bentley’s Miscellanynak szánt, ám publikálatlanul maradt levelében válaszolt a vádra. Azt írta, hogy 1819-ben vagy tán 1820-ban vidékről felutaztak megnézni Grimaldit, ’kinek tiszteletére, mint mondják, nagy komolyan csapkodtam össze a két praclimat’, s hogy 1823-ban is látta Grimaldit játszani – bár ez legfeljebb egyszeri fellépés lehetett, valami jótékonysági est, hiszen a Bohóc már csak párszor lépett fel visszavonulása, 1822 után.
Eredeti kézirata eltűnt szem elől, miután 1874-ben száz guinea-ért elkelt egy londoni árverésen – oly árért, mely részben a több mint hatvan mellékelt arcképnek, eredeti belépőjegyeknek, rajzoknak és színpadképeknek tulajdonítható. A katalógus így zengte be: ’Ez a legeredetibb, leghűbb életrajz, amit valaha írtak, csodálatosan bohócos és gyermekien egyszerű – ám a két jeles szerkesztő, akik harmincöt év előtt a nyomda számára előkészítették, nem érdeklődtek utána. Pedig a Bohóc oly komolyan vette a tollat is, mint hivatását, a bohóckodást.”9
Megszerettem a metszetről megismert Grimaldit, örültem, amikor megtudtam, hogy végre újra kiadták emlékiratait. Gyorsan ellenőriztem: a Bohócot jól képzeltem el? Íme, egy-két feldobált és elkapott kislabda az előadásból.
„Joseph Grimaldi atyai nagyapja, a francia és az olasz közönség előtt egyaránt jól ismert táncos, aki oly csuda erős és fürge volt, hogy Vaslábúnak is nevezték, egy éjszaka akkorát ugrott a színpadon, hogy Puff, lelkesültségében leverte az egyik színpadi ajtó felett lógó kandelábert, aminek szerteröpülő szilánkjai némileg megsebezték orcáján a török követet, ki pechjére a színpadi bokszban foglalt helyet. A felséges francia Udvarnak kellett exkuzálnia, és erre a Vaslábút is felszólították, s ezt ő meg is tette alázatosan, töredelmesen: Pardon, hatalmas ugrásomért, Excellenciás uram.”
„Az első Grimaldi, ki feltűnt Angliában, ezen emlékiratok hősének atyja, a Vaslábúnak fia volt. Ő 1760-ban érkezett Angliába, és Charlotte királyné udvari fogorvosa lett. Genovában született, s már jóval régebben, hazájában is nevet szerzett magának e mesterség terén. Igazán nem mondhatjuk túl gyakorinak, hogy valaki egyszerre fogász és táncmester legyen, ám ő elég ügyesen művelte mindkettőt, bár… az utóbbit talántán mégis jobban, hisz a fogászatot feledve végül is teljesen a tánctanításra adta magát. Ebben aztán sikert sikerre halmozott Mr. Grimaldi, így érthető, hogy nemsokára már a híres Drury Lane és Sadler’s Wells színházak balettmestere lett – továbbá primo buffo! E sokoldalúságával a közönségnél, de még a királyi családnál is kedveltté tette magát hamar. Nem csak becsületes, de nagyon jótékony ember hírében ált, mindig segített a nagyszámú elesetteken, nyomorultakon, kik valami segítségért fordultak hozzá. Ráadásul sose volt részeges! – ez meg igazán ritka virtus az újabb idők színművészei között.”
„Grimaldink zseniális és józan atyjának azért akadt egypár elég fura dolga: bérelt például egy telkecskét Lambethben, ennek egy részét szép érzékkel virágoskertnek kerítette el, ám mivel e telekszerzés a tél legzimankósabb közepén esett, ő meg türelmetlen alkat volt kivárni, míg vánszorogva eljő a tavasz, tavaszra nyár, és így tovább, s a kis kert végre saját rendje szerint, a maga egészen egyszerűen kivárhatatlan lassúságával virágba borul, hát fogta magát, teliültette művirágokkal az egészet, és fákat is ültetett, ahová jónak gondolta, mondanunk sem kell, műfák voltak azok, műgyümölcsökkel tele.”
„Idősebb Grimaldinak a művirágkert mellett volt még pár apró furcsasága, mit feljegyeztek. Például arról volt nevezetes, hogy a hónap tizennegyedik napjától kifejezetten rettegett. Minden hónap minden tizennegyedikétől. Ahogy ez a baljós, félelmetes nap megállíthatatlanul közeledett, ő egyre idegesebb lett, nyugtalanság öntötte el, ám ahogy elmúlott ama tizennegyedike, egy csapásra a régi ember lett megint ’– Ó! – mondta tört angolságával –, egy holnapra megint biztonságban vagyok.’ Azt már nem is kell mondanunk, hogy ebből aztán baljós egybeesések kerekedtek ki, annyi viszont valóban tény, hogy amikor az öreg Grimaldi meghalt, éppen március tizennegyedike volt, s hogy szintén tizennegyedikén született, keresztelték, és házasodott.”
1 Charles Dickens and Early Victorian England, R. J. Cruikshank, Sir Isaac Pitman and Sons, LTD, London, 1949. 223. o.
2 George Cruikshank (1792–1878) már jó nevű művész volt – a Grimm-mesék illusztrátora, és az írónál húsz évvel idősebb –, amikor felkérték Dickens Boz néven kiadott, első könyvének illusztrálására. A Sketches by Boz. Illustrative of Every-Day Life, and Every-Day People aztán éppen Charles Dickens (1812–1870) huszonnegyedik születésnapján, 1836. február 7-én jelent meg. Dickens későbbi írásaiba lassacskán belopóztak a cruikshanki hangulatok, a metszetek fura alakjai életre keltek az író álmaiban – néha Cruikshank illusztrátora lett.
3 George Cruikshank életrajzát John Camden Hotten írta meg a viktoriánus korban, két kötetben.
4 „He shone with unimpeded brilliance” – írta egy kritikus. Egy másik elámult előadásán: „Pástétomárusnak öltözött, felnyitott egy osztrigát, igáslovat hajtott, bárányt imitált, megmarkolt egy tűzforró piszkavasat… mindezeket a szertelenségig élethűen adta elő!” – e képekből előttem Grimaldi egy ős performance-színésznek tűnik, különösen tetszik, amikor valakire azt mondják: extravagantly natural.
5 Grimaldi emlékiratai először két kötetben jelentek meg: Memoirs of Joseph Grimaldi, Edited by „BOZ.” With illustrations by George Cruikshank, London: Richard Bentley, New Burlington Street. Kötetenként hat illusztrációval és egy-egy címképpel. Léteztek egykötetes kiadások is, az első: Richard Bentley, London, 1846. I vol, későbbi kiadások: George Routledge & Sons, Ltd. London, 1888, illetve egy reprint, Elibron Classics, London, 2000.
6 The Life of Charles Dickens. By John Forster. 6 vols. Leipzig, Bernhard Tauchnitz 1872–74 (I.v. p.176–178.) E könyvet Angliában is 1872–74 közt adták ki, pár évvel Dickens halála után.
7 A post octavo egy könyvméret, mely Angliában (körülvágatlanul) 5x8 inch – azaz 13x20 cm méretű lapokat jelent, Amerikában lehet kicsit nagyobb.
8 „Tollnévvel tört be. Még senki se tud Dickensről, amikor már országszerte nevetnek Boz Vázlatain; a kezdő Jókai Móricz is Boz és nem Dickens karcaiból és humoreszkjeiből tanul. (…) Legkisebbik testvéröccsét becézték ezen a néven. Érzelmes családi olvasmányuk volt A wakefieldi lelkész, Mosesnek hívják a kisfiút a regényben, gyermekszájon Bosesre lágyult a Moses, Boses lekopott Bozra.” (Cs. Szabó László: „Dickens napló”, Nagyvilág, XXV. évfolyam 5. szám, 1980. május) „Boz” Twist Olivér című regénye – Gondol Dániel 1843-ban megjelent fordításában – Petőfi kedves olvasmánya volt. A következő sorok állnak e háromkötetes kis könyv elején: „Mintegy hét év előtt egy huszonöt esztendős, derült arcu és nyilt homloku ifju, egymásután majd valamennyi könyvárusát és kiadóját meglátogatá Londonnak, a városok e mesés óriásának. Zsebében meglehetős terjedelmü iratcsomó kiadó után sohajtozott, mennyire tudniillik az iratcsomók sohajtani képesek, de a kemény szivü kiadók csak vállat vonitottak, s nem akartak keresztapái lenni a szegény elmeszülöttnek, ámbár kivétel nélkül hizelgő szókkal kisérték a fölolvasott mutatványokat. (…) És ezen ifju Dickens Károly volt, az eladott kézirat pedig a nagyhirü ’Pickwickiratok’ nyolc füzetét foglalá magában, mellyek rögtön olly roppant hatást szültek, hogy csakhamar 100.000 példányban terjedtek el (…) számos tollrajzzal Cruikshank és Phiz (Seymour) ügyes rajzolóktól, mellyek a munka becsét s kelendőségét nagy mértékben emelték. 1837-ben ’Memoirs of Clown Grimaldi’ jelentek meg 2 kötetben, mellyek igen sok érdekes adatot közlenek az angol szinészi életből.” Vagyis már ekkor Dickens regényei közt sorolták fel Grimaldi emlékiratait. (Bár „Phiz” és Seymour kissé összemosódnak itt.)
9 Charles Dickens: Memoirs of Grimaldi, Pushkin Press, London, 2008. (p.353–357, Afterword by Richard Findlater, ford.: L. E.)
Györffy Miklós: Aktus-orientált párkapcsolatok
Kukorelly Endre: Ezer és 3
Miután elolvastam – helyenként kedvetlenül, el-elcsüggedve – az Ezer és 3-at, sőt már az olvasás és a gyakori visszalapozások közben is: próbáltam felidézni, miről olvastam, miről is szól ez a könyv, mi a „meséje”, mi a matériája, tart-e valahonnan valamerre, de csak homályos, diffúz benyomások jutottak eszembe. Persze voltak ezek a baszások, szopások, seggbekúrások, faszmerevedések, pinanedvedzések, voltak ezek a dupla zárójelek közé zárt három- és négyjegyű számok, amelyek az elbeszélő nőit jelölték, voltak ezek az aforisztikus szentenciák, amelyek szerint „meg kell őket baszni… Kötelező, ha nem teszed, megbánod. És ha megteszed, akkor is megbánod…”; meg hogy: „Aki beszél róla, nem csinálja”; meg hogy: „A pénz jel. Férfiak jele, ahogy a kozmetikumok márkája a nőké, és… igazából a parfüm is a férfiak jele – a nőkön. Ők kenik rájuk, mert inkább az ondójukat kennék rá minden nőre.” És volt persze itt is ez az ismerős, hasonlíthatatlan Kukorelly-hangzás, ez a töredékes, csapongó, dünnyögő beszédstílus, ez a szöszmötölő, vacakoló nyelvi araszolás, a romos, slampos hétköznapi élőbeszédnek és az önfeledt, motyogásszerű monologizálásnak ez a Kukorellyre jellemző, ironikus elegye, amelynek mindig kedvtelve adja át magát az ember, úgy olvassa, mintha valami végtelenített minimalista zenei improvizációt hallgatna. De mindez aztán valahogy elfoszlott, szétszóródott, és mintha minden egyes számozott szakasszal (éppen száz van belőlük a 268 oldalas könyvben, illetve a három részt megelőző lírai bevezetésekkel együtt: százhárom), sőt minden egyes, spáciumokkal elválasztott bekezdéssel újra kellett volna kezdeni az olvasást.
Vajon mi lehetett ennek a Kukorelly-könyvnek az eredeti koncepciója? Talán éppen ilyen diffúz, megfoghatatlan, szétszórt hatások keltése? Elvégre olyan lírai naplóként vagy jegyzetfüzetként is fel lehet fogni az Ezer és 3-at, amely a fenti stratégia szerint olvasható és olvasandó. Ebben az esetben nincs epikum, nincs szerkezet, nincs jelentősége a szakaszok sorrendjének, ott kap bele az ember a könyvbe, ahol fellapozza, kicsit belehallgat, mint egy hangfelvételbe, aztán félreteszi. Csakhogy nyomokban másféle poétikai elgondolás körvonalai is látszanak Kukorelly könyvében. Eszerint egy én-elbeszélő emlékező vallomásaival, töredékes emlékképeivel volna dolgunk. Nőkről, önmagáról, szexuális élettörténetéről beszél egy férfi. Ki ez a férfi? Ki az Ezer és 3 én-elbeszélője?
Kétféle válasz adható erre a kérdésre, bár a két válasz nehezen különíthető el egymástól, és ez már maga is a szöveggel kapcsolatos zavarok egyik forrása. Az egyik válasz szerint egy fiktív férfiról van szó, aki vallomásainak címével és bizonyos eljárásaival, utalásaival Mozart Don Giovannijával hozza magát összefüggésbe. Az Ezer és 3 cím Leporello első felvonásbeli híres regiszteráriájára utal, amelyből megtudjuk, hogy gazdája csak Spanyolhonban 1003 nőt csábított el, Itáliában, Némethonban, Franciahonban stb. még további sok százat. Az elcsábított nőket Kukorellynél azok a bizonyos dupla zárójelbe tett számok jelölik, tehát nem nevek, nem kezdőbetűk, hanem számok, amelyek nemcsak azért nem jelentenek semmit, mert a számoknak semmi közük sincs az általuk jelölt lány vagy nő kilétéhez, és mert sorrendjükben nincs semmiféle felismerhető rendszer, hanem azért sem, mert egy-egy szám (= nő) legfeljebb egyetlen, két-három oldalnyi szakaszban fordul elő néhány említés erejéig, és aztán soha többé – ha vannak ritka kivételek, és nem zárom ki, hogy vannak, annak sincs jelentősége. A könyv egyik kritikusa megszámolta, hogy az Ezer és 3 a 000-tól 1003-ig terjedő számsorból valójában csak 110-et szerepeltet – igaz, az így számszerűsített nők majd mindegyikének emlékéhez társul valami apró tárgyi tény, ha más nem, annyi, hogy ((068)) ukrán lány volt, „akiről azt se tudtam igazán, kicsoda” – míg a Don Giovanniban a nagyszájú Leporello csak ellenőrizhetetlen számokkal dobálózik.
A másik lehetséges válasz szerint az én-elbeszélő nem más, mint maga a szerző, amit nemcsak a lírai és naplószerű beszédmód személyessége támaszt alá, hanem számtalan olyan tematikai motívum is, amelyek a Kukorelly-olvasó számára már ismerősek lehetnek, mindenekelőtt a TündérVölgyből, a szerző előző, önéletrajzi ihletésű regényéből. Például az anya és az apa alakja, a Szondi utcai lakás és környéke, a Pest környéki családi nyaraló, a futballozások és hévezések, egyáltalán a hetvenes-nyolcvanas évek hétköznapi banalitásai, és maga az írás, általában is, meg mint annak a szövegnek az írása, amelyet épp olvasunk. És ismerős persze az említett Kukorelly-hangzás, vagy akár a szöveg tagolásának külsőségei is: miként itt, a TündérVölgyben is spáciumokkal elválasztott, néhány soros bekezdésekből építkezik az én-elbeszélő. Különösen feltűnő és sokatmondó azonban, hogy Kukorelly elbeszélője a TündérVölgyben sem nevezi meg szerelmeit, alkalmi kedveseit, akik ott is fontos szerepet játszanak, sőt teljesen egybeolvasztja őket azáltal, hogy valamennyit egyazon betűjellel jelöli: mindegyiket C.-nek nevezi. Az olvasó először azt is hiszi, hogy mindig ugyanarról a nőről van szó, később jön rá, hogy ezek más-más nők. Aki olvasta annak idején Kukorelly nyilatkozatait, onnan megtudhatta, hogy összesen kilenc nőről van szó – magából a regényből ezt nehéz kiolvasni. Kukorelly (vagy elbeszélője?) számára tehát a nőkhöz való viszony, az egyes nőkhöz fűződő „párkapcsolatok” emléke olyasfajta problémaként jelenik meg, amelyben maguk az egyes nők, csajok, kedvesek nem különülnek el egymástól, nincs önálló arculatuk, csak az én-hős rögeszmés keresésének és/vagy élvhajhászásnak perspektívájában jelennek meg mint a vágy egyáltalán nem titokzatos, alkalmi tárgyai, úgyszólván mint egyszeri használat után eldobandó kellékei.
Az Ezer és 3 tehát többféle szempontból is úgyszólván folytatása a TündérVölgynek, és ezért az új könyv kritikai recepciója nem állhatta meg, hogy művészi eredetiség és érdekesség szempontjából össze is hasonlítsa, akár pontokra átszámítva, a Kádár-korszak gyermekének vallomásait a nőcsábász-Kukorelly vallomásaival. Ezek az összehasonlítások, amelyek különben mindannyiszor az előbbi javára dőltek el, akarva-akaratlanul azonosították mindkét műben a szerző személyét az elbeszélővel. Ilyen személyes művek befogadásakor a kortárs kritikusok óhatatlanul látják a szöveg mögött a szerző személyét is, főleg ha olyan, irodalmi berkekben közismert és közkedvelt személyről van szó, mint „kukorellybandi”. A mindenkori irodalmi mű azonban ideális esetben – és érdemes-e a szerzőnek az ideális esetnél alább adnia? – a laikus olvasót veszi célba, azt a feltételezett avatatlan vagy utókori vagy külföldi olvasót, aki nem tud semmit a szerzőről, akinek csakis a szöveg alapján kellene megtudnia, ki beszél hozzá egyes szám első személyben, úgy, mintha önmagáról beszélne. Mit tudunk meg az Ezer és 3-ból az én-elbeszélőről, ha nem tudjuk, kicsoda Kukorelly Endre?
Jelenkor 2009. december
Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor decemberi száma. A november 11-én elhunyt Tüskés Tibor irodalomtörténészre, a Jelenkor egykori főszerkesztőjére emlékezik írásában a pályatárs Kalász Márton és a lap főszerkesztője, Ágoston Zoltán.
A szépirodalmi rovat Bertók László és Vasadi Péter verseivel indul. Ezt követően olvasható Lábass Endre írása, amelyben a 18. és 19. század fordulóján élt angol bohóc, Joseph Grimaldi alakját mutatja be, részleteket közölve Grimaldi emlékiratából, mely a halála után, Charles Dickens szerkesztésében látott napvilágot. Ugyancsak az angol kultúrtörténet egyik fontos szakaszába avatja be az olvasót a Grimaldi-kortárs filozófus, William Hazlitt Az folyóirat-esszék íróiról című szövege, amelyben az angol esszé műfajának kialakulásáról és jellegzetességeiről kaphatunk pontos képet, s amelyhez a fordító, Gárdos Bálint izgalmas kísérőtanulmányt is írt A társalgás változó művészete címmel.
Gömöri György és Meliorisz Béla versei után Kiss Tibor Noé közöl részletet – Pécset is megidézve – készülő regényéből. A hiphop műfajából ismert Závada Péter versei után Danyi Zoltán és Horváth Ida novellái, Méhes Károly regényrészlete, valamint Darányi Sándor, Szeifert Natália és Necz Dániel versei olvashatók. A szépirodalmi blokkot Komáromi Gabriella irodalomtörténész tanulmánya zárja Lázár Ervin pécsi éveiről.
A bírálatok rovatában Györffy Miklós írt kritikát Kukorelly Endre Ezer és 3 című kötetéről, Keresztesi József pedig Bereményi Géza 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére című könyvét recenzálja. Gálosi Adrienne írásának tárgya Bán Zsófia Próbacsomagolás című esszékötete, Havasréti József a Róheim Géza pszichoanalitikai tanulmányait egybegyűjtő Ádám álma című kötetet elemzi.
A decemberi szám mellékleteként a Jelenkor LII. évfolyamának tartalomjegyzékét veheti kézbe az olvasó. www.jelenkor.net
Megjelent: litera.hu 2010. január 03. (http://www.litera.hu/irodalom/bohocemlekiratok)
Lábass Endre: Bohócemlékiratok
Joseph Grimaldi és Dickens
Egy idegen ember életrajza saját életünk legutolsó percéig meglepetéseket tartogat. Ennek példája a következő mese. Valamelyik nap egy Dickens koráról írott angol könyvben1 furaszép kis rézmetszetet leltem. Grimaldi utolsó fellépését örökítette meg a kép. A jegyzetekből kiderült, hogy a metszet eredetileg a Memoires of Grimaldi című, 1838-ban megjelent könyv egyik illusztrációja, és George Cruikshank2 volt a rajzolója, Dickens egyik elvarázsolt illusztrátora. Részben épp miatta akartam gyerekkoromban rézkarcoló lenni: egyszerre szomorúnak és nagyon vidámnak éreztem a rajzait.
A képen, gyertyákkal megvilágított színpad közepén, egy bohóc ül pettyes ruhában, a múltban, és énekel – ha jól látom a reprodukciót. A közönség meg teli torokból kacag, önfeledten szórakozik –, ezért jöttek el. A zenekari árokban muzsikál pár zenész, a proszcéniumpáholy ezúttal üres. Így találkoztam először a bohóc Grimaldival.
Cruikshank metszetén azonban nem látszik pár lényeges, színes elem: Joey – ahogy a Clownt becézték – hófehérre festett arccal ült a színpadon, jobb és bal arcára meg két nagy vörös félholdat festett a függönyök mögött, mielőtt a színpadra kiment. Mondják is: Joey az arcfestés úttörője volt! Dickens és más viktoriánus angol írók képzelt hőseinek arcát Cruikshank metszeteiről ismerjük, különös érzés egy valóban élt, egykor hús-vér embert látnunk a híres illusztrátor metszetén – hát életünket is lehet illusztrálni ezek szerint…?3
Grimaldi 1779-ben született – talján neve ellenére nem a festői Itáliában, hanem London füstös, ködös városában –, gyermekként lépett a gyertyafényes deszkákra – kétéves korától már a londoni Sadler’s Wells színpadán táncolt –, háromévesen hivatásos pantomimművésznek állt. Először heti egy fontot keresett, a következő esztendőben már kettőt, végül hetente hármat és így tovább – népszerűsége növekedett.4 A Covent Gardenben a Harlequin és Lúdanyó, avagy az aranytojás címmel futott műsora kilencvenkét éjszakán át, ez összesen több mint 20 ezer fontot hozott – a színház tulajdonosának. E darabokban egyáltalán nem beszéltek, színtiszta pantomimek voltak. (Mint ez Grimaldi búcsúbeszédéből is kiderül). Grimaldi később fellépett a Harlequin és Cinderella című darabban, és voltak híres dalai is:
„Egy almanénike
kinn a piactéren
Sült almákat árult,
jó forrót a télen.
S bár az anyókának
almája jól fogyott,
a forró almája,
ő maga vacogott.
Gondolta, nem nagy bűn,
ha a csaposnak int,
s hogy átmelegedjen,
lenyom egy jó nagy…”
– ezeket közönsége vele együtt énekelte – különösen vidáman kiabálták világgá a kimondatlan szót…
1837-ben halt meg a bohóc, ötvennyolc évig élt. – Grimaldi elment, és nem hagyott örököst – írta egy korabeli újság –, félünk, hogy a pantomim szelleme eltűnt vele. Dickens meg ezt írta: Grimaldival a Clown elhagyta a színpadot, s bár még gyakran hallunk felőle, sosem lesz többé látható.
Mint nemsokára megtudtam, Joseph Grimaldi memoárjait éppen Charles Dickens szerkesztette egybe – akkor még baráti – kiadója felkérésére.5 Richard Bentley a Pickwick Papers 1836-os hatalmas sikere után hívta meg lapjához az írót, és nem is kellett csalódnia, 1837–39 között a Bentley’s Miscellany hasábjain indult útjára folytatásokban a Twist Olivér. Nos, Mr. Bentley az éppen ekkor, 1837. május 31-én elhunyt híres bohóc, Grimaldi emlékirataiban is üzletet szimatolt, és a papírok rendezésére felkérte Dickenst. Mint Dickens első komoly életrajzírója, barátja, John Forster írja: „A memoárokat már előzőleg ellátta valaki életrajzi jegyzetekkel, de ezt még okvetlenül stilizálni kellett, mert bár maguk a történetek remekek, csapnivalóan voltak megírva.”6 – Kell egy igazi író, ha életünk rosszul van megírva! Akkor aztán önéletrajzunk másvalaki életművének része lesz. Grimaldi emlékezései például manapság úgy jelennek meg: Charles Dickens: Memoirs of Joseph Grimaldi – mintha valami kitalált Twist Olivér lenne szegény Joey.
Nézzük kissé részletesebben e bohócemlékiratok történetét.
„Joseph Grimaldi 1836-ra, ötvennyolcadik születésnapjára készült el négyszáz oldalnyi, többnyire diktált önéletrajzával. Rá kellett azonban ébrednie, hogy a vaskos kézirat jelen állapotában kiadhatatlan – ’rendkívül terjedelmes’ – jegyezte meg később Dickens. Rögtön javasolták, keressen egy jó munkatársat, és ő három hónap múlva el is jutott a termékeny zsurnaliszta zugíróhoz, Thomas Egerton Wilkshez, akit megbízott, ellenőrizze, javítsa ki és írja át az anyagot. A Grub Street-i irodalmi napszámos elvállalta, hogy a bevétel feléért december 1-jére előkészíti a kötetet a kiadásra, de Grimaldi meghalt két hónapon belül, így Wilksnek a munkát egyedül kellett befejeznie. Nem csak durván vágott belőle és tömörítette, de a Bohóctól hallott anekdotákat is betoldott ide-oda, anélkül, hogy képes lett volna azokat ellenőrizni, és azt sem különítette el egyértelműen, mit írt Grimaldi, és mit toldott ő az emlékiratokba. Mindezen túl, elég vitatható módon, az egész szöveget átírta függő beszédbe, így aztán a Bohóc alig néhányszor szólalhat meg első személyben.
Wilks szeptemberre készült el az Emlékirattal, és rögtön felajánlotta kiadásra Richard Bentley-nek. Bár a kézirat vacakul volt szerkesztve, és még mindig szörnyen terjengős maradt, Bentley kapott rajta így is, Grimaldi hagyatéki végrehajtójától, Richard Hughestól megszerezte a jogokat, és felkérte Charles Dickenst, szerkessze át rendesen.
Dickens ekkor alig huszonöt éves volt, de már messze túlhaladta Wilkset álnéven írt darabjainak Sketches by Boz címen előző évben megjelent válogatott kiadásával és a Pickwick Klub-sorozatával, mikor pedig Bentley megkereste a Grimaldi–Wilks-kézirattal, már a Twist Olivér is megjelenőben volt az újonnan indított Bentley’s Miscellany havi számaiban, amit Dickens szerkesztett.
Dickens először vonakodott elvállalni a munkát. 1837. október 30-án ezt írta Bentleynek:
’Átgondoltam az ügyet, s megint átnéztem az anyagot is. Nagyon rosszul van összetákolva, és annyi fecsegéssel van tele, hogy félek, nem tudom elvállalni oly feltételekkel, melyek önnek is megfelelnének. Először is háromszáz fontot kérnék, az eladástól függetlenül, ezenkívül biztosítékot arra nézve, hogy a könyvet nem árulják majd sorozatként szétdarabolva.’
Bentley azonban tántoríthatatlan volt; belement Dickens feltételeibe, megelőlegezte neki a háromszáz fontot a költségek után maradó bevétel felére; erre Dickens november végén aláírta a szerződést, vállalva, hogy két hónap leforgása alatt előáll az új szövegváltozattal két kötet terjedelemben, post octavo7 kéziratlapokon. (Bentley ezenkívül még Richard Hughes-nak is kifizetett nyolcvanöt fontot a jogokért.)
Dickens rögtön nekiugrott az anyagnak, hajtotta a határidő. Egy héttel a szerződés aláírása után ezt írta: ’Azt hiszem, mindent kihoztam Mr. Wilks rettentő fecsegéséből, amit csak lehetett.’ Két nap múlva meg ezt: ’A Grimaldi a vártnál sokkal jobb lett az átírás után.’
Január 5-ére elkészült a szöveggel, leszámítva a nyitó és a záró fejezeteket. A szerzőhöz hasonlóan Dickens is főként diktálta a szöveget, John Forster, Dickens biográfusa írja, hogy gyakran találta Dickens papáját ’a titkári teendőktől lelkesült állapotban.’ Meglehet, Forsternek igaza van, mikor azt mondja, ’abból az életrajzból Dickens egyetlen sort sem írt’, ez mégsem jelenti azt, hogy az alapjában édesapja műve lenne. Az olvasók, miként egykor, most is egyből megérzik a jellegzetes dickensi hangulatot már az első sorok után. A regényíró el is meséli módszerét egy levélben, melyet Grimaldi Szent György Kórházbeli orvosának, Dr. J. A. Wilsonnak írt:
’Nagyon örülök, hogy nem rontottam e jóember megítélésén, hisz én másvalaki leírását szerkesztettem csupán, s csak némely történetét meséltem el a magam módján, ám így is szíven ütött a jószívűség számtalan jele, mely az egész könyvben mindenütt megtalálható, s végigszínezi azt.’
Joseph Grimaldi emlékiratai néhány hét múlva, 1838 februárjában megjelentek ’Boz’8 szerkesztésében, jegyzetek nélkül. 1846-ban új kiadás jelent meg Charles Whitehead jegyzeteivel. Ő negyvenkét éves volt az Emlékiratok első megjelenésekor. Regény- és drámaíróként s mint ígéretes ifjú költő rövid életű sikert aratott Jack Ketch önéletrajza címen névtelenül kiadott humoreszkjével 1834-ben, és Richard Savage című regénye is hozott számára némi elismerést. Dickens közeli barátja volt, ő ajánlotta neki a munkát, melyből végül a Pickwick Klub született. Whitehead később alkoholista lett, 1857-ben Ausztráliába vándorolt, és ott halt meg nagy nyomorban.
Úgy tűnik, se Dickens, se Whitehead soha nem nézték meg Grimaldi eredeti kéziratait, melyek Hughesnál maradtak, csupán a Wilks által szerkesztett anyag alapján dolgoztak mindketten. Dickens ’lelkesült lángolása’ ahhoz már nyilvánvalóan nem volt elég nagy, hogy tekintetet vessen az eredetire is, vagy legalább megkísérelje leírni a bohóc Grimaldit és pantomimjeit. Nem meglepő hát, hogy egy szemléző végül azt írta: úgy látszik, Dickens soha nem látta Grimaldit. A regényíró valóban tízéves volt csupán, mikor Grimaldi visszavonult, ám mégis vette a fáradságot, és egy a Bentley’s Miscellanynak szánt, ám publikálatlanul maradt levelében válaszolt a vádra. Azt írta, hogy 1819-ben vagy tán 1820-ban vidékről felutaztak megnézni Grimaldit, ’kinek tiszteletére, mint mondják, nagy komolyan csapkodtam össze a két praclimat’, s hogy 1823-ban is látta Grimaldit játszani – bár ez legfeljebb egyszeri fellépés lehetett, valami jótékonysági est, hiszen a Bohóc már csak párszor lépett fel visszavonulása, 1822 után.
Eredeti kézirata eltűnt szem elől, miután 1874-ben száz guinea-ért elkelt egy londoni árverésen – oly árért, mely részben a több mint hatvan mellékelt arcképnek, eredeti belépőjegyeknek, rajzoknak és színpadképeknek tulajdonítható. A katalógus így zengte be: ’Ez a legeredetibb, leghűbb életrajz, amit valaha írtak, csodálatosan bohócos és gyermekien egyszerű – ám a két jeles szerkesztő, akik harmincöt év előtt a nyomda számára előkészítették, nem érdeklődtek utána. Pedig a Bohóc oly komolyan vette a tollat is, mint hivatását, a bohóckodást.”9
Megszerettem a metszetről megismert Grimaldit, örültem, amikor megtudtam, hogy végre újra kiadták emlékiratait. Gyorsan ellenőriztem: a Bohócot jól képzeltem el? Íme, egy-két feldobált és elkapott kislabda az előadásból.
„Joseph Grimaldi atyai nagyapja, a francia és az olasz közönség előtt egyaránt jól ismert táncos, aki oly csuda erős és fürge volt, hogy Vaslábúnak is nevezték, egy éjszaka akkorát ugrott a színpadon, hogy Puff, lelkesültségében leverte az egyik színpadi ajtó felett lógó kandelábert, aminek szerteröpülő szilánkjai némileg megsebezték orcáján a török követet, ki pechjére a színpadi bokszban foglalt helyet. A felséges francia Udvarnak kellett exkuzálnia, és erre a Vaslábút is felszólították, s ezt ő meg is tette alázatosan, töredelmesen: Pardon, hatalmas ugrásomért, Excellenciás uram.”
„Az első Grimaldi, ki feltűnt Angliában, ezen emlékiratok hősének atyja, a Vaslábúnak fia volt. Ő 1760-ban érkezett Angliába, és Charlotte királyné udvari fogorvosa lett. Genovában született, s már jóval régebben, hazájában is nevet szerzett magának e mesterség terén. Igazán nem mondhatjuk túl gyakorinak, hogy valaki egyszerre fogász és táncmester legyen, ám ő elég ügyesen művelte mindkettőt, bár… az utóbbit talántán mégis jobban, hisz a fogászatot feledve végül is teljesen a tánctanításra adta magát. Ebben aztán sikert sikerre halmozott Mr. Grimaldi, így érthető, hogy nemsokára már a híres Drury Lane és Sadler’s Wells színházak balettmestere lett – továbbá primo buffo! E sokoldalúságával a közönségnél, de még a királyi családnál is kedveltté tette magát hamar. Nem csak becsületes, de nagyon jótékony ember hírében ált, mindig segített a nagyszámú elesetteken, nyomorultakon, kik valami segítségért fordultak hozzá. Ráadásul sose volt részeges! – ez meg igazán ritka virtus az újabb idők színművészei között.”
„Grimaldink zseniális és józan atyjának azért akadt egypár elég fura dolga: bérelt például egy telkecskét Lambethben, ennek egy részét szép érzékkel virágoskertnek kerítette el, ám mivel e telekszerzés a tél legzimankósabb közepén esett, ő meg türelmetlen alkat volt kivárni, míg vánszorogva eljő a tavasz, tavaszra nyár, és így tovább, s a kis kert végre saját rendje szerint, a maga egészen egyszerűen kivárhatatlan lassúságával virágba borul, hát fogta magát, teliültette művirágokkal az egészet, és fákat is ültetett, ahová jónak gondolta, mondanunk sem kell, műfák voltak azok, műgyümölcsökkel tele.”
„Idősebb Grimaldinak a művirágkert mellett volt még pár apró furcsasága, mit feljegyeztek. Például arról volt nevezetes, hogy a hónap tizennegyedik napjától kifejezetten rettegett. Minden hónap minden tizennegyedikétől. Ahogy ez a baljós, félelmetes nap megállíthatatlanul közeledett, ő egyre idegesebb lett, nyugtalanság öntötte el, ám ahogy elmúlott ama tizennegyedike, egy csapásra a régi ember lett megint ’– Ó! – mondta tört angolságával –, egy holnapra megint biztonságban vagyok.’ Azt már nem is kell mondanunk, hogy ebből aztán baljós egybeesések kerekedtek ki, annyi viszont valóban tény, hogy amikor az öreg Grimaldi meghalt, éppen március tizennegyedike volt, s hogy szintén tizennegyedikén született, keresztelték, és házasodott.”
1 Charles Dickens and Early Victorian England, R. J. Cruikshank, Sir Isaac Pitman and Sons, LTD, London, 1949. 223. o.
2 George Cruikshank (1792–1878) már jó nevű művész volt – a Grimm-mesék illusztrátora, és az írónál húsz évvel idősebb –, amikor felkérték Dickens Boz néven kiadott, első könyvének illusztrálására. A Sketches by Boz. Illustrative of Every-Day Life, and Every-Day People aztán éppen Charles Dickens (1812–1870) huszonnegyedik születésnapján, 1836. február 7-én jelent meg. Dickens későbbi írásaiba lassacskán belopóztak a cruikshanki hangulatok, a metszetek fura alakjai életre keltek az író álmaiban – néha Cruikshank illusztrátora lett.
3 George Cruikshank életrajzát John Camden Hotten írta meg a viktoriánus korban, két kötetben.
4 „He shone with unimpeded brilliance” – írta egy kritikus. Egy másik elámult előadásán: „Pástétomárusnak öltözött, felnyitott egy osztrigát, igáslovat hajtott, bárányt imitált, megmarkolt egy tűzforró piszkavasat… mindezeket a szertelenségig élethűen adta elő!” – e képekből előttem Grimaldi egy ős performance-színésznek tűnik, különösen tetszik, amikor valakire azt mondják: extravagantly natural.
5 Grimaldi emlékiratai először két kötetben jelentek meg: Memoirs of Joseph Grimaldi, Edited by „BOZ.” With illustrations by George Cruikshank, London: Richard Bentley, New Burlington Street. Kötetenként hat illusztrációval és egy-egy címképpel. Léteztek egykötetes kiadások is, az első: Richard Bentley, London, 1846. I vol, későbbi kiadások: George Routledge & Sons, Ltd. London, 1888, illetve egy reprint, Elibron Classics, London, 2000.
6 The Life of Charles Dickens. By John Forster. 6 vols. Leipzig, Bernhard Tauchnitz 1872–74 (I.v. p.176–178.) E könyvet Angliában is 1872–74 közt adták ki, pár évvel Dickens halála után.
7 A post octavo egy könyvméret, mely Angliában (körülvágatlanul) 5x8 inch – azaz 13x20 cm méretű lapokat jelent, Amerikában lehet kicsit nagyobb.
8 „Tollnévvel tört be. Még senki se tud Dickensről, amikor már országszerte nevetnek Boz Vázlatain; a kezdő Jókai Móricz is Boz és nem Dickens karcaiból és humoreszkjeiből tanul. (…) Legkisebbik testvéröccsét becézték ezen a néven. Érzelmes családi olvasmányuk volt A wakefieldi lelkész, Mosesnek hívják a kisfiút a regényben, gyermekszájon Bosesre lágyult a Moses, Boses lekopott Bozra.” (Cs. Szabó László: „Dickens napló”, Nagyvilág, XXV. évfolyam 5. szám, 1980. május) „Boz” Twist Olivér című regénye – Gondol Dániel 1843-ban megjelent fordításában – Petőfi kedves olvasmánya volt. A következő sorok állnak e háromkötetes kis könyv elején: „Mintegy hét év előtt egy huszonöt esztendős, derült arcu és nyilt homloku ifju, egymásután majd valamennyi könyvárusát és kiadóját meglátogatá Londonnak, a városok e mesés óriásának. Zsebében meglehetős terjedelmü iratcsomó kiadó után sohajtozott, mennyire tudniillik az iratcsomók sohajtani képesek, de a kemény szivü kiadók csak vállat vonitottak, s nem akartak keresztapái lenni a szegény elmeszülöttnek, ámbár kivétel nélkül hizelgő szókkal kisérték a fölolvasott mutatványokat. (…) És ezen ifju Dickens Károly volt, az eladott kézirat pedig a nagyhirü ’Pickwickiratok’ nyolc füzetét foglalá magában, mellyek rögtön olly roppant hatást szültek, hogy csakhamar 100.000 példányban terjedtek el (…) számos tollrajzzal Cruikshank és Phiz (Seymour) ügyes rajzolóktól, mellyek a munka becsét s kelendőségét nagy mértékben emelték. 1837-ben ’Memoirs of Clown Grimaldi’ jelentek meg 2 kötetben, mellyek igen sok érdekes adatot közlenek az angol szinészi életből.” Vagyis már ekkor Dickens regényei közt sorolták fel Grimaldi emlékiratait. (Bár „Phiz” és Seymour kissé összemosódnak itt.)
9 Charles Dickens: Memoirs of Grimaldi, Pushkin Press, London, 2008. (p.353–357, Afterword by Richard Findlater, ford.: L. E.)
Györffy Miklós: Aktus-orientált párkapcsolatok
Kukorelly Endre: Ezer és 3
Miután elolvastam – helyenként kedvetlenül, el-elcsüggedve – az Ezer és 3-at, sőt már az olvasás és a gyakori visszalapozások közben is: próbáltam felidézni, miről olvastam, miről is szól ez a könyv, mi a „meséje”, mi a matériája, tart-e valahonnan valamerre, de csak homályos, diffúz benyomások jutottak eszembe. Persze voltak ezek a baszások, szopások, seggbekúrások, faszmerevedések, pinanedvedzések, voltak ezek a dupla zárójelek közé zárt három- és négyjegyű számok, amelyek az elbeszélő nőit jelölték, voltak ezek az aforisztikus szentenciák, amelyek szerint „meg kell őket baszni… Kötelező, ha nem teszed, megbánod. És ha megteszed, akkor is megbánod…”; meg hogy: „Aki beszél róla, nem csinálja”; meg hogy: „A pénz jel. Férfiak jele, ahogy a kozmetikumok márkája a nőké, és… igazából a parfüm is a férfiak jele – a nőkön. Ők kenik rájuk, mert inkább az ondójukat kennék rá minden nőre.” És volt persze itt is ez az ismerős, hasonlíthatatlan Kukorelly-hangzás, ez a töredékes, csapongó, dünnyögő beszédstílus, ez a szöszmötölő, vacakoló nyelvi araszolás, a romos, slampos hétköznapi élőbeszédnek és az önfeledt, motyogásszerű monologizálásnak ez a Kukorellyre jellemző, ironikus elegye, amelynek mindig kedvtelve adja át magát az ember, úgy olvassa, mintha valami végtelenített minimalista zenei improvizációt hallgatna. De mindez aztán valahogy elfoszlott, szétszóródott, és mintha minden egyes számozott szakasszal (éppen száz van belőlük a 268 oldalas könyvben, illetve a három részt megelőző lírai bevezetésekkel együtt: százhárom), sőt minden egyes, spáciumokkal elválasztott bekezdéssel újra kellett volna kezdeni az olvasást.
Vajon mi lehetett ennek a Kukorelly-könyvnek az eredeti koncepciója? Talán éppen ilyen diffúz, megfoghatatlan, szétszórt hatások keltése? Elvégre olyan lírai naplóként vagy jegyzetfüzetként is fel lehet fogni az Ezer és 3-at, amely a fenti stratégia szerint olvasható és olvasandó. Ebben az esetben nincs epikum, nincs szerkezet, nincs jelentősége a szakaszok sorrendjének, ott kap bele az ember a könyvbe, ahol fellapozza, kicsit belehallgat, mint egy hangfelvételbe, aztán félreteszi. Csakhogy nyomokban másféle poétikai elgondolás körvonalai is látszanak Kukorelly könyvében. Eszerint egy én-elbeszélő emlékező vallomásaival, töredékes emlékképeivel volna dolgunk. Nőkről, önmagáról, szexuális élettörténetéről beszél egy férfi. Ki ez a férfi? Ki az Ezer és 3 én-elbeszélője?
Kétféle válasz adható erre a kérdésre, bár a két válasz nehezen különíthető el egymástól, és ez már maga is a szöveggel kapcsolatos zavarok egyik forrása. Az egyik válasz szerint egy fiktív férfiról van szó, aki vallomásainak címével és bizonyos eljárásaival, utalásaival Mozart Don Giovannijával hozza magát összefüggésbe. Az Ezer és 3 cím Leporello első felvonásbeli híres regiszteráriájára utal, amelyből megtudjuk, hogy gazdája csak Spanyolhonban 1003 nőt csábított el, Itáliában, Némethonban, Franciahonban stb. még további sok százat. Az elcsábított nőket Kukorellynél azok a bizonyos dupla zárójelbe tett számok jelölik, tehát nem nevek, nem kezdőbetűk, hanem számok, amelyek nemcsak azért nem jelentenek semmit, mert a számoknak semmi közük sincs az általuk jelölt lány vagy nő kilétéhez, és mert sorrendjükben nincs semmiféle felismerhető rendszer, hanem azért sem, mert egy-egy szám (= nő) legfeljebb egyetlen, két-három oldalnyi szakaszban fordul elő néhány említés erejéig, és aztán soha többé – ha vannak ritka kivételek, és nem zárom ki, hogy vannak, annak sincs jelentősége. A könyv egyik kritikusa megszámolta, hogy az Ezer és 3 a 000-tól 1003-ig terjedő számsorból valójában csak 110-et szerepeltet – igaz, az így számszerűsített nők majd mindegyikének emlékéhez társul valami apró tárgyi tény, ha más nem, annyi, hogy ((068)) ukrán lány volt, „akiről azt se tudtam igazán, kicsoda” – míg a Don Giovanniban a nagyszájú Leporello csak ellenőrizhetetlen számokkal dobálózik.
A másik lehetséges válasz szerint az én-elbeszélő nem más, mint maga a szerző, amit nemcsak a lírai és naplószerű beszédmód személyessége támaszt alá, hanem számtalan olyan tematikai motívum is, amelyek a Kukorelly-olvasó számára már ismerősek lehetnek, mindenekelőtt a TündérVölgyből, a szerző előző, önéletrajzi ihletésű regényéből. Például az anya és az apa alakja, a Szondi utcai lakás és környéke, a Pest környéki családi nyaraló, a futballozások és hévezések, egyáltalán a hetvenes-nyolcvanas évek hétköznapi banalitásai, és maga az írás, általában is, meg mint annak a szövegnek az írása, amelyet épp olvasunk. És ismerős persze az említett Kukorelly-hangzás, vagy akár a szöveg tagolásának külsőségei is: miként itt, a TündérVölgyben is spáciumokkal elválasztott, néhány soros bekezdésekből építkezik az én-elbeszélő. Különösen feltűnő és sokatmondó azonban, hogy Kukorelly elbeszélője a TündérVölgyben sem nevezi meg szerelmeit, alkalmi kedveseit, akik ott is fontos szerepet játszanak, sőt teljesen egybeolvasztja őket azáltal, hogy valamennyit egyazon betűjellel jelöli: mindegyiket C.-nek nevezi. Az olvasó először azt is hiszi, hogy mindig ugyanarról a nőről van szó, később jön rá, hogy ezek más-más nők. Aki olvasta annak idején Kukorelly nyilatkozatait, onnan megtudhatta, hogy összesen kilenc nőről van szó – magából a regényből ezt nehéz kiolvasni. Kukorelly (vagy elbeszélője?) számára tehát a nőkhöz való viszony, az egyes nőkhöz fűződő „párkapcsolatok” emléke olyasfajta problémaként jelenik meg, amelyben maguk az egyes nők, csajok, kedvesek nem különülnek el egymástól, nincs önálló arculatuk, csak az én-hős rögeszmés keresésének és/vagy élvhajhászásnak perspektívájában jelennek meg mint a vágy egyáltalán nem titokzatos, alkalmi tárgyai, úgyszólván mint egyszeri használat után eldobandó kellékei.
Az Ezer és 3 tehát többféle szempontból is úgyszólván folytatása a TündérVölgynek, és ezért az új könyv kritikai recepciója nem állhatta meg, hogy művészi eredetiség és érdekesség szempontjából össze is hasonlítsa, akár pontokra átszámítva, a Kádár-korszak gyermekének vallomásait a nőcsábász-Kukorelly vallomásaival. Ezek az összehasonlítások, amelyek különben mindannyiszor az előbbi javára dőltek el, akarva-akaratlanul azonosították mindkét műben a szerző személyét az elbeszélővel. Ilyen személyes művek befogadásakor a kortárs kritikusok óhatatlanul látják a szöveg mögött a szerző személyét is, főleg ha olyan, irodalmi berkekben közismert és közkedvelt személyről van szó, mint „kukorellybandi”. A mindenkori irodalmi mű azonban ideális esetben – és érdemes-e a szerzőnek az ideális esetnél alább adnia? – a laikus olvasót veszi célba, azt a feltételezett avatatlan vagy utókori vagy külföldi olvasót, aki nem tud semmit a szerzőről, akinek csakis a szöveg alapján kellene megtudnia, ki beszél hozzá egyes szám első személyben, úgy, mintha önmagáról beszélne. Mit tudunk meg az Ezer és 3-ból az én-elbeszélőről, ha nem tudjuk, kicsoda Kukorelly Endre?
Jelenkor 2009. december
Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor decemberi száma. A november 11-én elhunyt Tüskés Tibor irodalomtörténészre, a Jelenkor egykori főszerkesztőjére emlékezik írásában a pályatárs Kalász Márton és a lap főszerkesztője, Ágoston Zoltán.
A szépirodalmi rovat Bertók László és Vasadi Péter verseivel indul. Ezt követően olvasható Lábass Endre írása, amelyben a 18. és 19. század fordulóján élt angol bohóc, Joseph Grimaldi alakját mutatja be, részleteket közölve Grimaldi emlékiratából, mely a halála után, Charles Dickens szerkesztésében látott napvilágot. Ugyancsak az angol kultúrtörténet egyik fontos szakaszába avatja be az olvasót a Grimaldi-kortárs filozófus, William Hazlitt Az folyóirat-esszék íróiról című szövege, amelyben az angol esszé műfajának kialakulásáról és jellegzetességeiről kaphatunk pontos képet, s amelyhez a fordító, Gárdos Bálint izgalmas kísérőtanulmányt is írt A társalgás változó művészete címmel.
Gömöri György és Meliorisz Béla versei után Kiss Tibor Noé közöl részletet – Pécset is megidézve – készülő regényéből. A hiphop műfajából ismert Závada Péter versei után Danyi Zoltán és Horváth Ida novellái, Méhes Károly regényrészlete, valamint Darányi Sándor, Szeifert Natália és Necz Dániel versei olvashatók. A szépirodalmi blokkot Komáromi Gabriella irodalomtörténész tanulmánya zárja Lázár Ervin pécsi éveiről.
A bírálatok rovatában Györffy Miklós írt kritikát Kukorelly Endre Ezer és 3 című kötetéről, Keresztesi József pedig Bereményi Géza 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére című könyvét recenzálja. Gálosi Adrienne írásának tárgya Bán Zsófia Próbacsomagolás című esszékötete, Havasréti József a Róheim Géza pszichoanalitikai tanulmányait egybegyűjtő Ádám álma című kötetet elemzi.
A decemberi szám mellékleteként a Jelenkor LII. évfolyamának tartalomjegyzékét veheti kézbe az olvasó. www.jelenkor.net
Megjelent: litera.hu 2010. január 03. (http://www.litera.hu/irodalom/bohocemlekiratok)
