A Palkó nem egy afféle második rész, amely halványan emlékeztet ugyan az elsőre, de sehogy sem tud annak nyomába érni. Nem. Szívszorítóan szép könyv, talán még szebb is, mint az első.

Pedig maga a Palkó-figura talán kevésbé sikerült, mint Lenka: Szegedi Katalin ritkán rajzol fiúkat, s akkor is kissé lágyra, nőiesre sikerülnek alakjai. Talán Palkó nyeszlettsége sem csak annak köszönhető, hogy „fogyó holdnál született”: mintha nem tudna úgy kiteljesedni, mint Lenka, és ez már nem a testalkatára, hanem tekintetének elevenségére, hihetőségére is vonatkozik. Áll a tornasorban, és a sok igazinak tűnő gyerek után egy firka hajú, firkaszemüvegű fiú a sereghajtó… ez ő.

De milyen az a tornasor, az a tornaterem! Szinte érzi az ember a szagát, gyomrát összeszorítja egy régi, elfeledett érzés, és akárhol állt hajdan a sorban, hallja a sípszót s a kiabálást: „Tempósan, mintha élnétek!” Ez az egyik hihetetlen erőssége ennek a könyvnek: az atmoszférateremtés. Nem tudom, ma is ilyenek-e a tornaórák (a tornadresszek – hordanak-e még egyáltalán dresszt a lányok?), de Szegedi Katalin úgy sűrítette két-három képbe a megaláztatás zsámolyok és bordásfalak határolta, verejtékszagú birodalmát, mintha csak egy iskolába jártunk volna.

Tamás Zsuzsa

Forrás: meseutca.hu, 2013. április 30. (http://meseutca.hu/2013/04/30/a-szerethetoseg-illusztracioja/)