Miú és Vau barátok. Néha nehéz megérteni, hogy miért, hiszen annyira különbözőek. Egyik macska, másik kutya. Az egyik festeni, énekelni és ábrándozni szeret, míg a másik akkor boldog, ha a kertben szorgoskodhat, és megőrül, ha nincsen semmi dolga. Az egyik hisz abban, hogy amire nagyon vágyik, előbb-utóbb be is teljesül, a másik nem hisz a csodákban. Mégis valamilyen ki nem mondott oknál fogva társak lettek, s kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, elfogadják egymás hibáit és furcsa vágyait, még akkor is, ha olyan elképesztőek, mint a Holdra való biciklizés. Amikor Miú egyszer úgy dönt, hogy elhagyja a közös házat, mert nem bírja tovább a hideg telet, néhány hét múlva visszatér; Vaut pedig magányában az bántja legjobban, hogy nem vette komolyan, nem értette meg barátját. A karácsonyt már újra együtt töltik, s bár eredetileg abban maradtak, hogy nem készülnek ajándékokkal, végül mégis egymásnak adják legféltettebb kincseiket. A történet végén pedig, egy év elteltével újra ott állnak a domb tetején, hogy együtt vágjanak neki a lehetetlennek, és a tó tükrének ezüsthídján elbiciklizzenek a Holdra. Így ér össze a kezdet és a vég, és egészíti ki egymást a kutya és a macska, mint az egymásba kunkorodó jin és jang.

Érdekes, hogy az esti olvasás során nálunk a gyerekek rendre Vauval azonosultak: őt sajnálták, ha Miú csalt ellene a focimeccsen, vele éreztek, amikor a macska a sítúrára készített összes elemózsiát felfalta, neki semmit sem hagyva. És számtalan más esetben is, amikor úgy gondolták, Vau azért került szorult helyzetbe, mert nem akarta megbántani barátját. Én meg mindeközben, Miú esendőségét látván, arra gondoltam, bárcsak mindenkinek megadatna egy Vauhoz hasonló társ. (Kolibri, 2012)

Illusztrálta: Virpi Talvitie